A NATO haderő átalakításának újragondolása

Légi csapáserő: A támadó helikopterek képesnek bizonyultak arra, hogy könnyen alkalmazkodjanak antiterrorista és antidiverzáns küldetések széles skálájához.

Az első Öböl-háború óta azEgyesült Államok a NATO katonai erőinek csúcstechnológiaihagyományos erőkké való átalakítására törekszik, a lehető legtöbbegyüttműködésre képes összetevővel. Ugyanakkor a NATO továbbiterületen kívüli haderő-kivetítési képességek kifejlesztésénfáradozik – sok ezek közül szintén az USA képességek modelljénalapul. A NATO Reagáló Haderő ezt a szándékot szimbolizálja. Tágabbértelemben mindkét erőfeszítés azt az érzést tükrözte, hogy aNATO-nak új, hidegháború utáni logikai alapot kell találnia, újküldetések és a hozzájuk illeszkedő új képességek alapján.

A NATO elért némi haladást ezen irányelvek mentén, de ezeklegtöbbje inkább kozmetikai, semmint valós változás. Azintézmény-építés nem haderő-átalakítás. A miniszterekmegállapodhatnak modernizációs prioritások kikényszerítéséről éshaderő-kivetítési képességekről, de a legtöbb ország védelmi terveiés költségvetései lassú előrehaladást mutatnak, valamint azegyüttműködési képesség folyamatos hiányát és képtelenséget arra,hogy a nemzeti haderők egy csekély töredékénél többet tartsanakfenn, jóval a nemzeti határokon túl. Az európai NATO több mint 220milliárd dollárt költ katonai erőkre, és mindegy 2,2 millió aktív,és 2,6 millió tartalékos katonája van. Csaknem minden védelmielemző egyetért azonban, hogy beszerzési erőfeszítéseinek nagyrésze aligha megfelelően összehangolt és együttműködésre képes, ésközel sem jön ahhoz, hogy az USA technológiai szintjéhez és háborúsképességéhez mérhetően teljesítsen. Általánosabba szólva, csak aNATO teljes személyi állományának töredéke vonultatható fel aSzövetség területén kívül, és jó része valójában csak akkor igazánhasználható, ha Európa önmaga ellen indít háborút.

Ugyanakkor de facto verseny alakult ki az Európai Unió ésa NATO között azzal kapcsolatban, hogy kinek kell megterveznie ésirányítania Európa védelmi képességeit, és különösen annak gyorsreagálású és haderő kivetítési képességeit. Különbözőmegegyezéseket készítettek elő e nézetkülönbségek áthidalására, dea feszültség, amelyet az iraki háború teremtett a NATO-n belül,csak még inkább rontott a helyzeten. A francia-amerikaifeszültségek mélyre hatottak, George W. Bush nemrégiben Európábantett kapcsolat-javító látogatása ellenére, és az olyanszemélyiségek, mint Gerhard Schröder német kancellár,kijelentették, hogy a NATO-szövetség “többé nem a transzatlantipartnerek stratégiai megvitatásának és összehangolásának első számúfóruma”. Úgy tűnik, a valóság az, hogy a NATO jelenleg olyanszövetség, amelyben a tagállamok az egységes cselekvés helyettsokkal gyakrabban ad hoc koalíciókat alkotnak az adottválságokra és szükséghelyzetekre reagálás során.

Mielőtt elkezdenénk siratni a NATO elmúlását, vagyhaderő-átalakítását kudarcnak tekintenénk, szükséges tekintetbevennünk számos tényezőt. Először is nem egy rossz dolog – s nem isEurópa biztonsági igényeinek megtagadása – ha az európai integrációés stabilitás áll elsődlegesen Európa figyelmének középpontjában. Amúltbeli konfliktusok évszázadai leckét adtak arról, hogy mennyirefontos, hogy Európa véghezvigye ezt a változtatási folyamatot. Kétvilágháború igazolta, hogy ez Kanada és az Egyesült Államokstratégiai érdekei szempontjából is éppolyan létfontosságú, mintEurópa számára. A NATO-nak nincs szüksége új egység-teremtőküldetésre Európán kívül a hidegháború felváltására, emlékezniekell arra, hogy a transzatlanti szövetség célja a transzatlantibiztonság, és ez olyan terület, ahol a Nyugat kimagaslóansikeres.

Másodszor semmi új nincs abban, hogy az Egyesült Államokbiztonsági küldetéseit Európán kívülre összpontosítja, vagy abban,hogy a transzatlanti együttműködés à la carte haderőösszeállításokon és a készségesek koalícióin alapul a NATO-val valóhivatalos megállapodásokra való hagyatkozás helyett. A NATO sajátjelentőségét megmutatta Afganisztánban és a Balkánon, de csaknemminden területen kívüli műveletben, amelyben amerikai és európaierők egyaránt részt vettek az elmúlt fél évszázadban az EgyesültÁllamok és néhány európai állam haderőinek ad hockeverékéből állt. Ezen kívül egy, az Öböl-háború után aHaditengerészeti Elemző Központ által készített tanulmánymegállapította, hogy az Egyesült Államok erő-kivetítő haderőkettöbb mint 240-szer használt NATO- területen kívül, a NATO alapításaés a hidegháború vége közötti periódusban, és az érintettszükséghelyzetek listáján az USA akcióinak több mint háromnegyedenem járt semmilyen európai szerepvállalással.

Egy olyan NATO, amelyben Európa Európára összpontosít, az EgyesültÁllamok pedig a világ többi részére, az egyes európai államokszükséghelyzet indította támogatása mellett valójában az egyetlenmódja lehet annak, hogy a Nyugat cselekedni képes legyen a legtöbbterületen kívüli szükséghelyzet esetében. A NATO nem hoz létreközös érdekeket és szemléletet. Sok esetben a Szövetség egészétátfogó konszenzus a bénultság receptje, és bármilyen, az egészSzövetségre kiterjedő haderő átalakítás nem jut tovább jelképesszinteknél, mert sok – ha nem a legtöbb – európai államnak nincsegyértelmű motivációja arra, hogy bekapcsolódjon és megfizesseennek a költségét.

A tény, hogy a NATO olyan közös biztonsági fórumként aleghasznosabb, amely biztosítja a megfelelő párbeszédet ésegyüttműködést, ahol az együttműködést egyaránt szükségesnek ésmegfizethetőnek tekintik, minden ésszerű mérce szerint is sikernekszámít. Európa és az Egyesült Államok “szakosodása” azt a realitástis tükrözi, hogy az Egyesült Államok legfontosabb biztonságiprioritásai közül kettő Európán kívül helyezkedik el: Koreabiztonsága és a Tajvani-szoros stabilitása. Mindkettő olyan katonaiszíntér, ahol Európa legfeljebb csak szimbolikus szerephez juthat.Még a Perzsa-öbölben és Közép-Ázsiában is az Egyesült Királyságjelenleg az egyetlen európai hatalom, amelynek valós kilátásailehetnek komoly területen kívüli felvonulások végrehajtására ésfenntartására.

Harmadszor, a haderő-átalakításhoz a küldetési prioritások mindenesetben változók. Még a “gazdagoknak” is vannak költségvetésiproblémái, és a költségek kézben tartása épp olyan súlyosproblémának bizonyul az Egyesült Államok, mint Európa számára, azösszes katonai költség terén az Egyesült Államok által élvezettjelentős előny ellenére. Az Egyesült Államok megállapította, hogynem engedhet meg magának számos olyan programot, amelyről valahaazt gondolta, hogy beillesztheti a „katonai ügyek terénvégrehajtott forradalmába”. Az USA légiereje harci repülőbeszerzések megfizethetetlen elegyével rendelkezik. Az USAtengerészgyalogságát az Osprey – egy bevethetőbb repülőgépkifejlesztésének programja – terheli, és súlyosköltségkorlátozásokkal néz szembe a haderő modernizációjának sokmás területén. Az USA hadserege kénytelen volt legalább egyévtizeddel elhalasztani jövőbeli harc-rendszeri járművei újcsaládjának beszerzését. Az USA haditengerészeténél pedig, s ezzelcsaknem minden szakértő a haditengerészeten belül és kívülegyetért, hatalmas szakadék tátong a hajóépítési igények ésaközött, amit ténylegesen megengedhet magának.

Az Egyesült Államok ugyanazzal a valósággal néz szembe, mintminden más NATO-tagállam. A költségvetések nem alakíthatók úgy,hogy megfelelhessenek a haderő-átalakítás prioritásainak, ahaderő-átalakítást kell úgy alakítani, hogy illeszkedjen aköltségvetésekbe. Hasonló szintű hagyományos fenyegetés hiányában ahaderő-átalakítás elsődleges kritériuma jelenleg amegfizethetőség.

Negyedszer, túlságosan is nyilvánvaló, hogy a küldetésikövetelmények szintén változnak. Még mindig jelentős hagyományosfenyegetések vannak jelen Ázsiában és a Közel-Keleten, de azEgyesült Államok felismerte az új Quadrennial Defense Review(négyéves védelmi felülvizsgálat) feladatkörében, hogy azilyen “hagyományos fenyegetések” csak a probléma egy részétjelentik. A felülvizsgálat a figyelmet a csúcstechnológiaihagyományos erőkről áthelyezi egy “négyszeres mátrixra”, amelybenaz irreguláris, bomlasztó és katasztrofális fenyegetéseknekegyforma prioritása van. Szeptember 11., Afganisztán és Iraktanulságai – és visszatekintve, az Irán és terrorista csoportokáltal tapasztalt, nukleáris fegyver birtoklására irányuló törekvés– arra kényszerítette az Egyesült Államokat, hogy azonos prioritásttulajdonítson az aszimmetrikus hadviselésnek, lázadásokelfojtásának, terrorizmus-ellenes fellépésnek és a honvédelemnek.Egyúttal arra kényszerítették az Egyesült Államokat, hogy gondoljaújra az ügynökségek közötti együttműködést, olyan polgáriösszetevők létrehozásával, amelyek nemzetbiztonsági feladatokatvégezhetnek, és katonai szerepek átadásával a nemzetépítési,béketeremtési és stabilitási műveletekben.

A NATO haderő-átalakítási erőfeszítéseikritikájának nagy része a hibás stratégiai feltételezéseken és ahelytelen prioritásokon alapulhat

Az irreguláris, bomlasztó és katasztrofálisfenyegetések kezelése mind olyan küldetési terület, ahol atechnológia kritikus szerepet játszhat, de ahol az új, magasköltségű fegyver-platformok, a rendkívül költséges, űrtevékenységenalapuló programok, és a rendkívül nagy teljesítményű lőszereksokkal alacsonyabb prioritást élveznek. Az iraki háború igazoltapéldául, hogy a hírszerzés, megfigyelés és felderítés (IS+amp;R)minősége fontosabb volt, mint a legfejlettebb repülőgép birtoklása.Megmutatta, hogy a precíziós hadviselés nagyrészt megvívhatómegfizethető lézer és GPS-irányítású bombákkal.

Azt is igazolta, hogy a létező jelentős fegyverzet platformok nemcsak megőrzik értéküket, hanem az új küldetésekhez isfelhasználhatók. Az olyan rendszerek, mint az M-1A1 nehéz harckocsiés a Bradley páncélozott harcjármű nemcsak segítettek Irakhagyományos erőinek összezúzásában, hanem azóta is kritikusszerepet játszanak a városi hadviselésben és a lázadás kezelésében.A harci helikopterek és személyzet nélküli légi járművekhozzáigazítása a terrorizmus- ellenes és lázadás-ellenes műveletekszéles köréhez könnyűnek bizonyult. A meglevő harci repülőgépekképesek megbirkózni a fejlődő országok légi fenyegetésével, ésviszonylag egyszerű precíziós csapásmérő fegyverek nemcsak képesséteszik őket, hogy „távol maradjanak” a földi légvédelemtől, hanemarra is, hogy városi terrorista és lázadó célpontokra mérjenekcsapásokat. A régebbi rendszerek, mint például az A-10 Warthogannyira használhatónak bizonyultak, hogy akár jelentősmodernizálásukra is sor kerülhet.

Még fontosabb, hogy az afgán és iraki konfliktusok megmutatták azemberi képességek, területi szaktudás, polgári-katonai egységek ésegy sor, az egyenruhát viselő férfiaktól és nőktől, és nemdolgoktól függő „ember-központú” képesség fontosságát. Aterrorizmus, a lázadások elleni fellépés, a béketeremtés és anemzet-építés mind intenzíven az emberekére és képességekre építőterületek, és ezeken a meglevő európai haderők kritikus szerepetkaphatnak azokban a szükséghelyzetekben, ahol az államok erre közösigényt éreznek. Különleges erők, katonai rendőrség, nyelviszakértők, polgári-katonai akciócsoportok, humán hírszerzésiszakértők, hadmérnökök, szolgálati támogató egységek, szállítóhelikoptere – csupán néhány példa azokra az „átalakítási”képességekre, amelyekre szükség van, csúcstechnológiájú rendszerekhelyett.

A terrortámadásokkal szembeni védelem és válaszadás hazai földönszintén a reguláris katonaság, félkatonai egységes, rendfenntartóerők és veszélyhelyzeti válaszadó erők új keverékénekalkalmazásával jár. Itt a polgári képességek legalább annyirafontosak lehetnek, mint a katonaiak, és a megnövelt erőforrásokprioritása a fogalom sokkal szélesebb értelmében igényel“átalakítást”. Anti-terrorizmus szakértők, információs technológiaibiztonsági szakértők, kritikus infrastruktúra védelem, specializáltorvosi létesítmények és veszélyhelyzeti válaszadó személyzet,például tűzoltók éppen olyan fontosak a nemzetbiztonsághoz, mint areguláris katonai erők. Ezek azok a területek, ahol Európaugyanazokkal vagy akár nagyobb képességgel is rendelkezik, mint azEgyesült Államok, és ahol akár több közös transzatlanti prioritásis lehet, mint a területen kívüli műveletekben és azerő-kivetítésben. Ha a terrorizmus az irreguláris és katasztrofálisfenyegetések kombinációjához vezet, amitől sok szakértő tart, akkora transzatlanti együttműködésre minden eddiginél nagyobb szükséglehet. Ez a NATO új erőfeszítései közül soknak az átalakítását ésfokozását jelenti olyan területeken, mint a terrorizmus elhárítás,és nagyobb szerepet biztosít neki a honi védelem bizonyosvonatkozásaiban.

Röviden szólva, a NATO haderő átalakítási erőfeszítéseikritikájának nagy része a hibás stratégiai feltételezéseken és ahelytelen prioritásokon alapulhat. A transzatlanti nézetkülönbségekmegmaradnak. Európa és az Egyesült Államok nem fog egyetérteni sok– ha nem a legtöbb – esetben egy sor közös, NATO- területen kívüliküldetéseket illetően. Az európai haderőket nem átalakítják át úgy,hogy hagyományos vagy erő-kivetítési képesség tekintetben elérje azEgyesült Államok szintjét, vagy azt a szintet, amelybenminisztereik hivatalosan megállapodtak.

Az ilyen nézeteltérések azonban aligha számítanak újdonságnak és ahidegháború egységesítő és összetartó hatása nagyrészt rossztörténelem-szemlélet és hamis nosztalgia szüleménye. A NATO egymástkövető “transzatlanti válságokat” élt át olyan kérdések miatt, mintaz USA „Point Four” katonai támogatás fokozatos beszüntetése, azUSA támogatásának megtagadása gyarmati, területen kívüliműveletekhez, a hadszíntéri nukleáris opciókra való átállás, majdazután a hagyományos lehetősek visszaállítása, De Gaulle részlegeskivonulása a Szövetségből, az USA vietnami szerepvállalása, aPershing-II. és a szárazföldi indítású cirkálórakéták telepítése,és a kölcsönösen kiegyensúlyozott haderő-csökkentések, valamint azEurópában levő hagyományos fegyveres erőkről szóló szerződés. ANATO sohasem teljesített egyetlen jelentősebb haderő tervet semegységes egészként, még egy olyan, annak idején létfontosságútervet sem, mint a Központi Régió szárazföldi légvédelménekkövetkezetes telepítése.

Ha valaki a Szövetséget a való világ szabványai szerint ítéli meg,akkor aligha nevezheti tökéletes sikernek, de semmiképpen semkudarcnak. Ezen kívül sokkal megfizethetőbb lehetőségei vannak azolyan fajta haderő-átalakításokra, amelyekre a tagállamoknakvalóban szüksége van, mint ahogy ezt sok katonai elemző véli, akiláthatóan kizárólag a hagyományos fenyegetésekre összpontosít. ANATO-nak újra kell gondolnia számos, a jelenlegihaderő-átalakításra vonatkozó prioritását, méghozzá az alapoktólkezdve, de a szervezet jelentős siker marad. Ami a jövőt illeti,amire a NATO-nak valójában a következőre van szüksége: kevesebbarrogancia az Egyesült Államok részéről, kicsit kevesebb civakodásaz Európa részéről, és sokkal több stratégiai realizmus arról, hogymit képes és mit kell a NATO-nak tennie.

Anthony H. Cordesman az Arleigh A. BurkeStratégiai Tanszéket vezeti a Stratégiai és Nemzetközi TanulmányokKözpontjában, Washingtonban, egyben a NATO Nemzetközi Titkárságánakvolt munkatársa, valamint a nemrég megjelent “Az Iraki Háború:Stratégia, Taktika és Katonai Tanulságok” című mű (PraegerPublishers, Westport, CT, 2003) szerzője.