Kiadványok

A brit költő, Alexander Pope egyszer aztírta, hogy a szerelmesek “udvarlásról álmodnak, de házasságraébrednek”. Ugyanezt lehetne elmondani a bővítés utáni 19 tagúNATO-ról, legalábbis Bárány Zoltán szerint. Műve, A NATObővítés jövője: Négy esettanulmány” (Cambridge UniversityPress, 2003) egész litániát tartalmaz a NATO új – jelenlegi ésreménybeli – tagjainak hiányosságairól és kéri, hogy ne ismételjékmeg azt, amit a szerző az 1999-es bővítési forduló hibáinak tekint.Mivel Bulgária, Észtország, Lettország, Litvánia, Románia,Szlovákia és Szlovénia idén március 29-én csatlakozott aWashingtoni Szerződéshez, ez a kérés süket fülekretalált.

A hidegháború utáni első bővítési fordulóelhibázott volt, érvel a Texasi Egyetem professzora, mivel a CsehKöztársaság, Magyarország és Lengyelország nem teljesítette atagságból fakadó kötelezettségeket, ennek ellenére a Szövetségbefogadta őket. Bárány még kritikusabb a tanulmányában szereplőnégy országgal, Bulgáriával, Romániával, Szlovákiával ésSzlovéniával kapcsolatban, és nem rejti véka alá, hogy sajnálja aNATO-központ által irántuk tanúsított engedékenységet. OrvosláskéntBárány többek között a Washingtoni Szerződés módosítását javasolja,hogy az tartalmazzon eljárást azon a tagoknak a kizárására, amelyeknem teljesítik kötelezettségeiket. Ebben és más, a NATOpolitikájára vonatkozó meghatározott pontokban a szerző némijáratlanságról tesz tanúbizonyságot a Szövetség hivatalos, dekülönösen a nem hivatalos működésével kapcsolatban.

Bárány módszertana és kutatása ezzel szembenszilárd. Módszerét már a legelején világosan megfogalmazza, előbbkiváló ismertetést kínál a bővítést pártoló és ellenző leggyakoribbérvekről, majd meghatározza az esettanulmányok szerkezetét. Ilymódon arra törekszik, hogy megvizsgálja az egyes elemzett államokáltalános feltételeit (belpolitikáját, gazdasági teljesítményét ésbiztonsági helyzetét), a NATO tagságért folytatott kampányát,valamint polgári-katonai kapcsolatainak és haderő reformjánakállását. Ezáltal Bárány elegánsan és hozzáértő módon kombinálja akutatás három, máskülönben egymástól független napirendi pontját: aszervezeti átalakítást, a belföldi döntéshozatal elemzését és avédelmi reformot. Ezek az adatok hiánypótlók, mivel a NATO – azEurópai Uniótól eltérően – úgy döntött, hogy nem tesz közzé éveshelyzetjelentéseket reménybeli tagjainakkörülményeiről.

Bárány aprólékos kutatása során rengeteginterjút és dokumentumot használ fel, és alig ismert részletekethoz napvilágra. Ironikus módon azonban minél inkább igyekszik aszerző rámutatni arra, hogy a jelöltek nem teljesítették teljesmértékben csatlakozás előtti kötelezettségeiket, annálnyilvánvalóbbá válik a bővítési folyamat pozitív hatása. Így azolvasó megtudja, milyen kritikus szerepet játszott a NATO-tagságiránti óhaj annak megakadályozásában, hogy Szlovákiában 2002-benVladimir Meciar visszaszerezze a hatalmat, abban, hogy Szlovéniátelkötelezettebb álláspontra ösztökéljék a Balkánon, és abban, hogyRomániában javuljanak a kisebbségek jogai. Mi több, Báránylekicsinylő megnyilatkozása az új tagok katonai képességeirőlüresen cseng a közelmúlt fejleményei, úgymint Lengyelország irakijelenlétének mértéke, a Cseh Köztársaság által a NATO új vegyi,biológiai, radiológiai és nukleáris mentesítő zászlóaljábanbetöltött vezető szerep, és az összes új szövetséges részéről aNATO-vezetésű békefenntartó műveletekhez történt jelentőshozzájárulás tükrében. Valójában maga Bárány is elismeri, hogy alegtöbb régebbi szövetséges sem képes megfelelni olyan mércéknek,mint a bruttó nemzeti össztermék 3 százalékának megfelelő védelmikiadások. A haladást a jog betűje szerint mérve a szerző aztkockáztatja, hogy elsiklik a jelenlegi közép- és kelet-európaiátalakítási folyamat forradalmi jellege felett, és szem előltéveszti a nagyobb összefüggéseket.

Anatol Lieven és Dmitrij Trenyin AKétesértékű szomszédság, az EU, NATO és a tagság ára, (CarnegieEndowment, 2003) című szerkesztett műve ettől eltérő megközelítésimódot választott. Ahogy Trenyin, akik Lieven-hez hasonlóan aCarnegie Endowment for International Peace intézet munkatársa,bevezető megjegyzéseiben kifejti, nincs többé intézményialternatívája egy EU és NATO által uralt Európának. Egy olyanhidegháború utáni időszakban, amelyben nem jött létre Marshall-tervvagy nagy konferencia, és amelyben „nyoma sem volt a bátor és bölcsembereknek”, a nyugati bővítés „a konfrontáció utáni rendezésselegyenértékűvé” vált. Ezen az elméleti szűrőn át a Kétes értékűszomszédok cikkírói megkísérlik visszaadni az Európai Uniótól és aNATO-tól kezdve az új tagokig és a még kívül maradó államokig azösszes szereplő látásmódját és érdekeit. Ahelyett, hogy egyszerűena „Kelet” és a „Nyugat” létező koncepció szerint újracímkézné azállamokat, Trenyin azt sugallja, hogy kialakulóban van közöttük egyúj közös identitás: az „Észak”. Ennek a kötetnek a központi kérdéseez után az, hogy hogyan lehet a legjobban létrehozni ezt az„Északot”, és kisimítani a jelenleg egyenetlen terepviszonyokat.„Európa” meghatározása egyedül a jelenlegi EU- és NATO-tagságifeltételek szigorú teljesítése alapján nem tűnik kielégítőnek.Ehelyett a szereplőknek átfogó és rugalmas jövőképet kellkialakítaniuk az „egységes és szabad Európáról”, ha a fennállónyugati demokráciák kezelni akarják a szeptember 11. utáni világbonyolult kérdéseit, és ha a jelenleg kívül maradt államok nemakarnak magukra maradni rémítő gazdasági és politikaikihívásaikkal.

Ahogy ez különböző írók csoportjai általkészített értekezések esetében túlságosan gyakran is előfordul acikkek minősége nem egyforma. És ami még rosszabb: közül több már akönyv megjelenése előtt egyértelműen elavult. Mindazonáltal többmint elegendő érdekes és figyelemfelkeltő anyag található bennük aNATO-bővítést tanulmányozók számára.

Mind az első, mind a második hidegháborúutáni bővítési forduló példáit felhasználva Karl-Heinz Kamp, aKondrad Adenauer Alapítvány munkatársa betekintést enged a NATOműködésébe. Egy alapvetően konzervatív szervezetet ír le, amelyvonakodik felbosszantani Oroszországot azzal, hogy teljesíti abalti köztársaságok tagság iránti óhaját. Nemzeti és szervezetenbelüli tényezők kombinációjára volt szükség – érvel a szerző -,hogy biztosítani lehessen a bővítés második fordulóját. Egyrészt aNATO politikai nagyágyúi erőltették a kérdést. Másrészt a NATOegészének értékelnie kellett, hogy a jelöltek teljesítették-e aközösen meghatározott tagsági feltételeket. Kamp némi időt szentelOroszország ellenállásának a Szövetség bővítésével szemben, ésfoglalkozik – habár szkeptikusan – a lehetséges oroszNATO-tagsággal. Ő is elveti azokat az aggodalmakat, melyek szerinta NATO 26 vagy annál több tag esetén elveszíti hatékonyságát, éshangsúlyozza annak szükségességét, hogy az Európai Unió és a NATOösszehangolja bővítési politikáit.

Három szerző írja le a csatlakozó államokhelyzetét. Zaneta Ozolina, egy nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozólett professzor a balti köztársaságok tapasztalatait írja le,amelyeket a függetlenség után közös szovjet örökségük kapcsoltössze, miközben az Európa felé vezető legjobb rajtpozícióérttaktikáztak. A balti köztársaságok, amelyeket először csábított,hogy kihasználják a Kelet és a Nyugat közötti keresztút gazdaságihelyzetének előnyét az 1998-as orosz pénzügyi összeomlás utánegyértelműbben fordultak a nyugat felé. Politikailag a választásvilágosabb volt. A méretük diktálta, mivel a kis államok csak úgybefolyásolhatják a „nemzetközi folyamatokat, hogy csatlakoznaknagyjából egyező célokkal rendelkező országok nagyobb csoportjaihozvagy szövetségeihez”. Ezt a szükségszerűséget ellensúlyozta a kisállamok vágya kulturális egyediségük és újonnan elnyertszuverenitásuk megőrzésére, szemben azzal, amit a konzervatívok ésnacionalisták „a jellegzetes balti kultúrák felhígulásának,megrontásának vagy akár elpusztításának tekintettek a mérhetetlenülnagyobb és gazdagabb Európai Unióban bekövetkező felbomlásukeredményeként.” Ezeket a félelmeket nem igazán enyhítette a Nyugatragaszkodása ahhoz, hogy a balti köztársaságok javítsák nagylétszámú orosz kisebbségeik jogállását, és további zavart okoztak aprivatizációval, a régió elmaradott mezőgazdaságával és vidékifejlődésével kapcsolatos problémák.

Ahogy Christopher Bobinski, egy folyóiratkiadója és a Financial Times hajdani tudósítója írja,Lengyelország vágyát a nyugati intézményekhez való csatlakozásra abiztonsági aggodalmak, a gazdasági fejlődés iránti vágy és azEurópával való egyértelmű kulturális azonosulás keveréke fűtötte.Ez váltotta ki a tagság kezdetben mindent elsöprő támogatását anyilvánosság részéről, amelyet aztán fokozatosan egy kritikusabb,sőt szkeptikus álláspont váltott fel. Bobinski a „diszkrét” NATOcsatlakozást az EU csatlakozási tárgyalásokkal állítja szembe,amelyeket csaknem mindig „a tagság feltételeivel kapcsolatos nyíltvita légkörében folytak és így közvetlen hatást gyakoroltak arra,ahogy a nyilvánosság az EU tagságot kezelte.” Csaknem ugyanekkorahatással volt a nyugati kultúra változó szemlélete, amelyet akonzervatív csoportok egyre inkább „ateistának és dekadensnek”tekintettek. Bobinski jelentős időt szentel a tagság dinamikájánakés hangot ad honfitársai rossz érzéseinek a közelmúltfejleményeivel, úgymint Oroszországnak a NATO-ba való szeptember11. utáni fokozott integrálódásával, az Európai Unió új keletű ESDPprogramjával és a Közös Mezőgazdasági Politika megreformálásárairányuló terveivel kapcsolatban. Az új tagok aggodalmait találómódon úgy írja le, mint a „saját maguknak ásott gödröt”, mivel„maga a csatlakozásuk ezeknek a szervezeteknek a felhígulásával ésoly módon történő megváltozásával fenyeget, amely nem teszilehetővé, hogy az eddig előnyöket a jövőben isbiztosítsák.”

A jelenleg egyértelmű tagsági kilátásokkalnem rendelkező államokról szóló írások kínálják alegellentmondásosabb és legéleslátóbb olvasmányokat. A WashingtonD.C.-ben működő Georgetown Egyetemről Charles King azokat azakadályokat veszi szemügyre, amelyek Románia és Moldva útjátkísérik az euró-atlanti integráció felé: ez az összehasonlításönmagában is mesterkéltnek tűnik, legalább annyira, amennyire a kétállam nemzeti azonosságtudata, Európával szembeni hozzáállása éstényleges integrációs szintje is nagymértékben eltér. A szerző az1990-es évek elejétől nyomon követi az Európai Unió és a NATOtámogatottságának részleges megcsappanását a moldáviai nyilvánosságkörében, ahogy az ország közeledett Moszkvához. Ezzel ellentétbenaz Európai Unió és a NATO romániai támogatottsága nem változik – aromán lakosság háromnegyede óhajtja az EU-tagságot, ezeknek a felefeltétel nélkül, hiába végez Bukarest rendszeresen az utolsó helyenaz EU jelöltek között a nyugat-európai közvélemény-kutatásokban.Ahogy King megjegyzi: „Az európaiak közel nem lelkesednek annyiraRománia iránt, mint Románia irántuk.” Dokumentálja a nyugataggodalmait az ország politikai irányvonala, a Nagy Románia Pártradikális nacionalizmusa és a kisebbségekkel való bánásmód miatt.King következtetése, miszerint „sem Románia, sem Moldova nem leszegyhamar az Európai Unió tagja” idejét múlt és azt árnyalni kell.Míg Románia azóta belépett a NATO-ba és világos menetrendje van azEU tagsághoz, Moldova úgy tűnik, elveszett az Oroszország általuralt Független Államok Közössége (FÁK) és a Nyugat közöttisenkiföldjén.

A nyilvánosság hozzáállása és a politikaigyakran szöges ellentétei egymásnak, állapítja meg Leonid Zaiko, aStratégia elnevezésű belorusz agytröszt munkatársaFehéroroszországról írt tanulmányában, amelynek népessége körében –a szerző így érzékeli – annál nagyobb a demokrácia és a szabadpiacok elfogadottsága, minél inkább elszigeteli az országot aNyugattól Alekszandr Lukasenko, a tekintélyelvű elnök. Ennekellenére a Nyugatnak meg kell küzdeni a viharos belorusz múltbólfakadó negatív képzettársításokkal és a befolyásért versenybe kellszállnia a hatalmas szomszéddal, Oroszországgal, amelynek gazdaságiés médiabeli jelenléte jelentős az országban. Az eredmény egyegyértelműen Oroszország felé hajló külpolitikán mérhető le, amelytendenciát – jósolja Zaiko – valószínűleg erősíteni fog az EUbővítés negatív hatása a kereskedelmi, utazási és a minszkipolitikai helyzetre. Azzal a figyelmeztetéssel zárja írását, hogy„Fehérorosországot figyelmen kívül hagyni, vagy egyszerűenkudarcként leírni rossz és veszélyes politika.”

A new-jersey-i Rutgers Egyetem munkatársa,Alexander Motyl, és James Sherr a Sandhurst Királyi KatonaiAkadémiáról egyaránt hasonló óvatosságra intő szavakat használUkrajna külpolitikájáról szóló elemzéseikben. AhogyFehéroroszország esetében, Motyl itt is súlyos problémákkialakulását látja a nyugati határnak Lengyelország schengenikötelezettségeiből fakadó hathatós lezárása miatt. Ezen kívülleírja azt a félelmet, hogy „a kieresztés kiszolgáltatottságotjelent Oroszország felé”, amely előnyben van a jobban működőintézményei, és a diszkrét hatalmi eszközök tekintélyes arzenáljamiatt. Azzal folytatja, hogy három lehetséges negatívforgatókönyvet vázol fel Ukrajna fejlődésére, ha nem nyílik megelőtte a kilátás a nyugati struktúrákban valótagságra.

Sherr kiindulópontja az, hogy milyen áratkell fizetni azért, ha Ukrajna integrálására nem kerül sor. Ezutánösszehasonlítja az Európai Unió és a NATO eltérő megközelítésimódját a partnerséggel kapcsolatban. Sherr számára a Szövetségpartnerségi programja hajlamos volt közelíteni a partnereket,beértve Ukrajnát is, a nyugati intézményekhez, míg az Európai Unió,amely kevésbé radikálisan alakult át a hidegháború végére „továbbrais egy régi bővítési modellt alkalmaz”, amely a határok keletretörténő áthelyezésének folyamatává válhat. Míg az Európai Uniótovábbra sem rendelkezik a NATO együttműködési programjáhozhasonlóval, amely figyelemre méltó módon összesen 500 NATO-ukránprogramot tudhatott magáénak 2000-ben, reméli, hogy az Európai Uniófokozódó figyelme a biztonságpolitika terén változást hoz ezen atéren. A belföldi összképre rátérve Sherr megjegyzi, hogy Ukrajnalakossága, habár hozzáállását tekintve sokkal kevésbé negatív, mintaz orosz közvélemény „határozottan szkeptikusabb a NATO-t illetően,mint az ország elitje; míg Oroszországban az elit határozottankritikusabb a NATO-val kapcsolatban, mint a lakosság.” A problémákellenére 1999-ben tanúi lehettünk annak, ahogy kezdetét vette avédelmi reform körül összpontosuló NATO-ukrán együttműködésintenzív szakasza. Sherr kiváló elemzést ad erről azegyüttműködésről és felszólítja a Nyugatot, hogy tartsa fenn azilyen befolyásolási csatornákat, miközben „komolyan veszi Ukrajnaeurópai törekvéseit”.

Egyetlen, a bővítésről szóló elemzés semlehet teljes Oroszország nélkül. Vlagyimir Baranovszkij a moszkvaiVilággazdaság és Nemzetközi Kapcsolatok Intézetétől írásában nyomonköveti „Európa” és Oroszország egymásról kialakult, változóban levőképét. Habár kezdetben világosan kijelenti, hogy a hidegháborúskonfliktust felváltotta az együttműködés szükségessége, megjegyzi,hogy a Nyugattal való kapcsolatot többé már nem az 1990-es évekelejének idealizmusa, hanem kétértelműség jellemzi. Mindazonáltalúgy látja, „az Európa mellett szóló érvek általánosságban vonzóbbaka vitában résztvevők többsége számára, mert úgy vélikOroszországnak jobb esélyei vannak Európában, mint máshol, hogyelfogadják jelentős szereplőként.” Baranovszkij kiegyensúlyozottképet fest a NATO-Oroszország kapcsolatok legfontosabbmérföldköveiről: Jelcin kezdeti, nem egyértelmű hozzáállásáról abővítéssel kapcsolatban; az ezt követően kialakult széles körű, bárnem homogén orosz belföldi közmegegyezésen alapulószembehelyezkedésről, az 1997. májusi Alapító Okirathoz vezetőtárgyalásokról és a NATO 1999-es koszovói hadjáratának hatásairól.Sajnálatos módon azonban a Vlagyimir Putyin elnöknek a Szövetséggelszembeni pragmatikus hozzáállásának elemzése nem tartalmazza alegújabb fejleményeket, mint például a NATO-Oroszország kapcsolatokszeptember 11. utáni kedvező fordulatát a terrorizmus elleniglobális háború és a NATO-Oroszország Tanácskeretében.

Mostanra a NATO második hidegháború utánibővítési fordulója is lezajlott. Az Észak-atlanti Tanács asztalakörül 26 Szövetséges foglal helyet, és mind a huszonhatOroszországgal együtt dolgozik a NATO-Oroszország Tanácsban. Bárki,aki jelen volt az ünnepségen, amelyen a hét új tag zászlajátelőször vonták fel hivatalosan a NATO-központban, nem felejti elsoha sem magát az eseményt, sem azokat a nyers érzelmeket, amelyektársultak hozzá. Mert az új tagországokból jelen levők közül sokakszámára ez a nap több mint egy évtizedes munka gyümölcsétképviselte. Egyúttal azonban egy teljesen új fejezet kezdete isvolt ezeknek az országoknak és a szélesebb értelemben vetteuró-atlanti területnek a történelmében. Ha Pope udvarlással ésházassággal kapcsolatos csípős megjegyzésére visszautalva atagságot házassághoz hasonlítjuk, akkor immár az új és a régiSzövetségeseken múlik, hogy gondoskodjanak annakműködéséről.

Barry Adams az Amerikai NemzetköziOktatási Tanácsok nevű szervezet vezető kutató munkatársaMoszkvában, Oroszországban, és 2002. szeptembere és 2003. márciusaközött a NATO-nál dolgozott.