Előre vinni az átalakítás napirendjét

Mióta Jaap De Hoop Scheffer átvette azirányítást a NATO-nál, elősegítette és továbbfejlesztette azokat azátalakítási reformokat, amelyeket elődje, Lord George Robertsonkezdeményezett. Biztosította, hogy a NATO Reagáló Haderő továbbhaladjon a 2006-ra kitűzött teljes működőképesség felé, miközbenfolytatta az arra irányuló, nem túl vonzó és gyakran lehangolótmunkát, hogy a Szövetség tagjait rávegye a Szövetség 2002. éviprágai csúcstalálkozóján tett védelmi beruházási fogadalmatbetartására. Megerősítette a NATO jelenlétét Afganisztánban, éssürgette a szövetségeseket, hogy az ott működő NemzetköziBiztonsági Segítségnyújtási Haderőt (ISAF) az átalakításlétfontosságú, üdvözlendő katalizátorának tekintsék, semmint egyfáradságos elviselendő műveleti tehernek. Ezen kívül hangosankiállt a NATO legújabb Irakban folyó “területen kívüli”tevékenysége mellett.

Ahogy egy és egynegyed éves hivatali időszak után erre számítanilehetett, De Hoop Scheffer jelentősen eltávolodott attól aszereptől, hogy pusztán elődje örökségének gondozója legyen.Valóban, a hivatalában eltöltött rövid idő alatt az átalakításiprojekt második szakaszába lépett, amelynek során a folyamatbanlevő képességi reformokhoz a NATO-nak az a kísérlete társult, hogya szélesebb átalakítási áramlatok egyik legfontosabb csatornájakéntpozícionálja magát

A NATO átalakítását Kezdettől fogva kétdimenziós folyamatnakképzelték, amely tükrözi a szervezet kettős szerepét védelmikatonai szövetségként éppúgy, mint megelőzően cselekvő politikaiszervezetként. Egészen az elmúlt hónapokig azonban a NATO politikaimunkáját következetesen beárnyékolták katonai reformjai.

Ennek az okai részben egyértelműek. A katonai átalakításmérföldkövei, úgymint a NATO Reagáló Haderő létrehozása vagy egy újÁtalakítási Főparancsnokság megnyitása az Egyesült Államokban, avirginai Norfolkban egyszerűbben mérhető, minősíthető, ésértékelhető, mint a Szövetség politikai programjainak termékei.Habár a NATO-taglétszám bővítése lehetséges etalont kínál, amelyenmérhetjük a politikai sikert, a segítségnyújtási programok sikerétKelet-Európában, a Kaukázusban, a Közel-Keleten és Észak-Afrikábanmajdnem lehetetlen mérni. Voltak kétségkívül olyan időszakok is,amikor a NATO politikai munkájának viszonylag visszafogott jellegesegítette a Szövetség diplomatáit, akik a diadalittasságszemléletének vagy bizonyos szomszédos államok közöttiellenségeskedésnek az enyhítésére törekedtek.

Mióta főtitkár lett, De Hoop Scheffer újra kinyilvánította a NATOkatonai átalakítása egy szélesebb, megelőző jellegű politikainapirend keretén belül történő formálásának fontosságát. A “csaknemkülföldnek” számító Kelet-Európa és a Balkán kialakult kapcsolataintúl a főtitkár a közel-keleti és közép-ázsiai biztonsághoz valódinamikus hozzájárulás, valamint az olyan globális hatalmakkal valókapcsolatok javítása mellett érvelt, mint Kína, Japán és India.Egyúttal a NATO és az Európai Unió, valamint az Egyesült Nemzetekközötti kapcsolat alapos felülvizsgálatára is bátorított aSzövetség új megelőzés-központú beállítottságának tükrében. EgyNATO-főtitkár számára néhány éve még elképzelhetetlenszóhasználattal élve, De Hoop Scheffer felszólította a Szövetséget,hogy aktívan formálja a nemzetközi biztonsági környezetet a közösstratégiai érdekekkel és értékekkel összhangban.

Egy politikusabb szövetség

Ez a megújult felhívás egy rámenős, átalakítási irányzatúszövetségi politikai stratégiára részben válasz a külsőfejleményekre. Az Irak miatt politikai nézeteltérések általelőidézett válság továbbra is fennálló érzete ellenére egy idejekezdtek megmutatkoznia a jelei annak, hogy közeledés van aszélesebb körű amerikai és európai stratégiai prioritások között.Az Európai Unió biztonsággal foglalkozó, 2003. decemberébenmegjelent technikai dokumentuma – Egy biztonságos Európa egy jobbvilágban – a terrorizmus, a tömegpusztító fegyverek terjedése, aregionális konfliktusok és a kudarcot vallott államok általjelentett fenyegetésekkel szembeni aktív európai megközelítésmellett olyan szófordulatokkal érvelt, hogy alig voltmegkülönböztethető a Bush-kormányzat 2002. évi NemzetbiztonságiDoktrínájától, azaz attól a dokumentumtól, amelynek a nyakába annyitranszatlanti bosszúságot varrtak. A rákövetkező hónapokbanFranciaország, Németország és az Egyesült Királyság megújítottaakadozó tárgyalásait Iránnal, miközben a Kínával valókapcsolatkeresés tágabb európai folyamatára törekedtek. Habár ezeka kezdeményezések egy szinten új transzatlanti feszültségekforrásává váltok, ugyanakkor bizonyították is Európai növekvőóhaját arra, hogy a stratégiai válságoknak korai “megelőző”szerepvállalással menjen elébe. Az európaiak talán ódzkodnak azolyan fellengős terminológiától, mint “a szabadság előremutatóstratégiája”, de nemzetközi politikai stratégiájuk mindazonáltalösszetéveszthetetlenül átalakítási jelleget ölt.

Ez a trend nyilvánvaló volt Condoleeza Rice amerikaikülügyminiszter és George W. Bush elnök februári látogatásai során.Egy évvel korábban a Bush kormányzat felhívásait egy, a szabadságés demokrácia ügyét előmozdító transzatlanti keresztes hadjáratraalighanem nyílt gúny tárgyává váltak volna Európa fővárosaiban. Ezalkalommal a fogadtatás melegebb volt, mint bármikor a közvetlenülszeptember 11-ét követő időszak óta. Nyilvánvaló, hogy a precízenlebonyolított elnöki látogatás gondosan megkomponált légkörétegészséges szkepticizmussal kell kezelni. Vannak azonban bátorítójelek, hogy mind a Bush-kormányzat, mind európai kritikusaielálltak egyoldalú értelmezésre való hajlamuktól és helyette sajátátalakítási jövőképeik közös pontjainak hangsúlyozásáratörekedtek.

A NATO-ban az átalakítási politikai stratégiai körvonalai régótajelen voltak implicit módon a Szövetség katonai reformjaiban. Azelmozdulás a statikus védelmi beállítottságból egy mozgékonyabb,bevethetőbb és expedíciós jellegű haderők felé mindig is olyanjövőt jeleztek, amelyben a Szövetségnek túllépne határain, hogyforrásuknál szálljon szembe a fenyegetésekkel. Az ISAF-küldetésAfganisztánban a NATO-haderőket néhány olyan új kihívásnak tetteki, amelyekkel valószínűleg a jövőben isszembekerülnek majd, éskatalizátorként működött folyamatban levő képességi reformjaiktekintetében. Még ezt a küldetést is azonban kezdetben a NATOhagyományos, védelmi stratégiai érvrendszere alapján igazolták. AzISAF lényegében a NATO által 2001. szeptember 12-én életbeléptetett 5. cikkely megkésett végrehajtása volt, és a küldetéstegy olyan terrorista bázis újbóli felállításának megelőzésekéntállították be, amelyről szeptember 11-én csapást mértek és esetlegújra csapást mérhetnek az euró-atlanti anyaföldre. Abban a kétévben, amely eltelt azóta, hogy a NATO felelősséget vállalt azISAF-ért a transzatlanti párbeszéd hangneme észrevehetőenváltozott, és az európaiak kezdték megfogalmazni saját verziójukata megelőző jellegű, átalakítási nemzetközi szerepvállalásravonatkozóan. A NATO ennek eredményeként lehetőséget kapott, hogyolyan kulcsfontosságú csatornaként pozícionálja magát, amelyenkeresztül ez a közös stratégiai aktivitás folyik.

Egy átalakítási politikai stratégiakörvonala régóta benne rejlett a Szövetség katonaireformjaiban

Egy külső trendek egy másik, elkülönült soraúj lendületet adott a NATO folyamatban levő katonai átalakításának.Mert a Lord Robertson alatt elért haladás ellenére nem kétséges,hogy a NATO európai tagjai közül sok kétkedéssel viszonyul mind az“átalakítás” fogalmához, mind pedig azokhoz az elvekhez, amelyekrőlúgy vélték, hogy alátámasztja azt. A szkeptikusok számára azátalakítás rokon értelmű lett a tőke-igényes, hálózat-központú,rendkívül költséges és lényegében amerikai modell szerint történőkatonai reformmal, amelyre törekedni szerintük irreális és nemkívánatos. Sokan egy baljóslatúbb burkolt üzenetet is felfedeztekegy alig leplezett kísérlet formájában, amely arra irányult, hogyaz európai piacokat megnyissák az USA védelmi exportja előtt.

NATO-összefüggésben talán az átalakítás legnagyobb kárt okozókritikája az volt, mely szerint egy nem túl hízelgő és politikailagelfogadhatatlan katonai munkamegosztást kívánna intézményesíteni. Enézet szerint Afganisztán és Koszovó olyan műveleti mintátteremtett, amelyben az Egyesült Államok végezte “a piszkos munkát”,mielőtt az európai haderők színre léptek volna, hogy elvégezzék abékefenntartó, stabilizációs és újjáépítési feladatokat. Alighacsodálható, hogy ez európaiak haboznak befektetni az átalakításba –így szólt az érvelés -, ha az ilyen befektetés pusztán az amerikaifél utáni takarításra teszi alkalmassá őket.

Irak hatása

Az iraki tapasztalatok semmissé nyilvánították a harci és harcotkövető tevékenységek közötti egyszerűsítő szembeállítást, és azzalegyütt azt a nézetet is, hogy a stabilizációs, rekonstrukciós ésbékefenntartó tevékenység a félősek osztályrésze. Az aszimmetrikusmódszereket alkalmazó terroristák és felkelők a konfliktus utáni“szakaszt” egy sokkal intenzívebb és költségesebb élménnyéváltoztatták, mint az azt megelőző viszonylag rövid hagyományoshadviselési szakasz. Valóban, maga a látásmód rendült meg, amely ahadviselést a nagy intenzitású harctevékenységtől az alacsonyabbintenzitású harci tevékenység utáni fázisokig terjedő lineáriselőrehaladásként szemlélte. A koalíciós erők arra kényszerültek,hogy alkalmazkodjanak egy olyan változó helyzethez, amelyben azintenzitás szintje, és ténylegesen az ellenségek természete éscéljai állandóan változtak.

Ezek a tapasztalatok erős kihatással voltak az USAhaderő-átalakításának szervezőire, és azt az általános felismeréstváltották ki, hogy a hagyományos hadviselés terén birtokoltlehengerlő fölényt aláaknázzák a nem hagyományos fenyegetésekelleni harcban tapasztalható hiányosságok. Ez a felismerés még nemjutott el olyan sürgősségi szintre, hogy kiváltja a VédelmiMinisztérium költségvetési prioritásainak alapvető átértékelését.Azonban vannak olyan jelek, hogy a “nem hagyományos hadviselés”másodlagos problémából központi jelentőségűvé nőtte ki magát az USAvédelmi tervezésében. A 2006. évi Négyéves Védelmi Felülvizsgálatminden eddiginél rendszerezettebben vizsgálja a jelenlegi éstervezett védelmi platformok felhasználhatóságát és hiányosságaitnem hagyományos fenyegetések elleni műveletek lefolytatásánál. AzÖsszhaderőnemi Parancsnokság, egyike az USA haderő átalakításábanközreműködő szellemi hajtóerőknek, közben megkezdte a műveletikoncepciók és doktrínák még mélyrehatóbb felülvizsgálatát arendhagyó fenyegetések tükrében. Ez a felülvizsgálat valószínűlegmég jobban aláaknázza azt a feltételezést, hogy a hálózat-központúátalakítás megkönnyíti a katonai “hatások” elérését a katonaiszemélyi állománnyal szemben támasztott egyre kisebb igényekmellett. Csaknem bizonyos, hogy kreatívabb megközelítésre szólítmajd fel azzal kapcsolatban, ahogy az USA katonasága együttműködika polgári ügynökségekkel és – ami különösen fontos – aszövetségesekkel.

Az USA haderő átalakítása irányultságának ez az eltolódása hosszúidő után az eddiginél barátságosabb feltételeket teremt egy érdemitranszatlanti eszmecserére. A legnyilvánvalóbb az, hogy a nemhagyományos hadviselés – egy olyan kategória, amely magábanfoglalja a stabilizációs, az újjáépítési és béke-támogatófeladatokat - újbóli hangsúlyozása az USA haderő átalakításátsokkal közelebb hozza ahhoz a jövőképhez, amelyben az európaiakotthonosabban érzik magukat, és amelyhez realisztikusan hozzá istudnak járulni. A szövetségesekkel való kölcsönös kapcsolattartásés együttműködési képesség javításával összefüggő sajátosabb gondokvilágos lehetőséget teremtenek a NATO számára, hogy növeljeázsióját az USA szemében.

A Szövetség katonai tervezői felismerték ezt, és indítványozták aNATO kulcsfontosságú klíring központként való pozícionálását ahaderő-átalakításról szóló transzatlanti párbeszéd keretében. ASzövetséges Átalakítási Főparancsnokság pedig olyan csatornátbiztost, amelyen keresztül kicserélhetők és kikristályosíthatók azamerikai és európai ötletek, például egy átalakult működésikörnyezeten belüli polgári-katonai kölcsönhatásról. A NATO ReagálóHaderő pedig eközben hamarosan biztosít egy olyan átalakítottkatonai eszközt, amelyre ezek az új műveleti koncepciókalkalmazhatók.

Mind politikai, mind katonai vállalkozásaiban a NATO szélesebbátalakítási áramlatokból merített lehetőségeket, hogy felgyorsítsaa több éve folytatott reformokat. Azonban egyik esetben sincs helyevagy oka az önhittségnek. Habár biztató, hogy Európában megjelentvalami, ami emlékeztet egy átalakítási nemzetközi stratégiára, aSzövetségnek még mindig meg kell győznie a szkeptikusokat, hogyhasznos szerepet játszhat az Európai Unió mellett ennek astratégiának a továbbfejlesztésében. A katonai átalakításnál azEgyesült Államokban változó széljárás lehetőséget ad a NATO-nak,hogy az egyenlőség nagyobb érzetére tegyen szert a transzatlantiátalakítási párbeszédben. Egy egyenrangúak között folyópárbeszédnek azonban az erőfeszítések egyenlőbb mértékével kellpárosulnia. Ahogy Lord Robertson rámutatott: a NATO értékestratégiai eszközként végső soron három dologtól függ: aképességektől, a képességektől, és aképességektől.

Mark Joyce a londoni Royal United ServicesInstitute-nál (Királyi Egyesített Haderők Intézete) TranszatlantiProgramjának vezetője.