Történelem

Manlio Brosio, a NATO negyedik főtitkára1980. március 14-én bekövetkezett halála óta eltelt 25 évben a NATOstratégiai környezete és a tevékenységek, amelyekben a Szövetségrészt vesz, a felismerhetetlenségig megváltoztak. A NATO munkájánakegyik vonatkozása, amely azonban nem változott, a konszenzus-építésfolyamata. Ez volt az, amiben Brosio, egy csöndes férfiú, akiritkán állt a nyilvánosság vagy a média reflektorfényében, kitűntaz 1964 és 1971 között eltelt hét éve alatt, amikor a Szövetségvezetőjeként szolgált.

Brosio, aki 1897-ben született, jogot tanult a Turini Egyetemen.Korai érdeklődésének a politika iránt idő előtt véget vetett afasiszták hatalomra kerülése. Antifasisztaként Brosio 1943-ban tértvissza politika színterére, rövid ideig Olaszországminiszterelnök-helyettese volt, majd 1945-ben és 1946-ban védelmiminiszter. Miután Olaszország nagyköveteként szolgált – ebben asorrendben - a Szovjetunióban, az Egyesült Királyságban, azEgyesült Államokban és Franciaországban 1947 és 1964 között, Brosiokülönösen jól felkészülten érkezett a NATO-hoz, hogy megbirkózzon aSzövetség akkor problémáival. A NATO hidegháború alattifőtitkárainak fő történetkutatói, Robert S. Jordan és Michael BloomPolitikai vezetés a NATO-ban (Westview Press, Boulder, CO,1979) című műve szerint Brosio mindenkor fenntartotta mélyelkötelezettségét a transzatlanti egység iránt, és valódi vezetőjeés képviselője volt minden szövetségesnek – nagynak éskicsinek.

Brosio, aki jóindulatú és barátságos ember volt, húzódozott aSzövetségen belüli közvetlen konfrontációtól, és ehelyett inkábbarra összpontosított, hogy hatékony adminisztrátor legyen, és azondolgozzon, hogy türelmes diplomáciával és magántárgyalásokkalmozdítsa elő a konszenzust. A rendkívül nagy olvasottsággal és arészletek iránti érzékkel rendelkező Brosio a NATO-ba korán reggelérkezett és azonnal belemerült a Szövetség műveleteinek mindenpolitikai vonatkozásába. Munkatársai felidézik, hogy milyenkivételes tudással rendelkezett az aktuális ügyekről, miután mohónfalta a reggeli újságokat. A reggeli rutinjába beletartozott anémet nyelvtanulás: úgy vélte, hogy amennyiben hatékonyabban akarjaszolgálni a Szövetség összes tagját, fejlesztenie kellnyelvtudását.

A Brosio-éra különösen nehéz korszak volt a Szövetségen belüliegységre nézve, amelynek során a NATO a “tömeges megtorlás”doktrínájáról a “rugalmas válaszadásra” változtatta stratégiaigondolkodását, és az új doktrína miatt nézetkülönbségekkövetkeztében a Szövetség központja Párizsból Brüsszelbeköltözött.

Jordan és Bloom megjegyzi, hogy miközben mindenkor törekedett minda 15 szövetséges vezetőjének maradni, Brosio ideiglenesen úgydöntött, hogy feladja az Észak-atlanti Tanács elnöki tisztségét.Ily módon a belga NATO-nagykövet, André de Staercke, szolgált azÉszak-atlanti Tanács de facto elnökeként a NATO Brüsszelbeköltözéséről szóló tárgyalások alatt. Eközben Brosio arraösszpontosított, hogy szoros kapcsolatot és nyílt kommunikációttartson fel az összes szövetségessel és erősítse a NATOegységét.

Ugyanabban az időben, amikor a NATO átköltözni készül Brüsszelbe,nézeteltérések támadtak a Szövetségen belül a Szovjetunió eléterjesztendő fegyverzet-ellenőrzési javaslatokról és sokszövetséges úgy vélte, hogy intenzívebb konzultációra van szükség aNATO-n belül. Pierre Harmel belga külügyminiszter javaslatára azÉszak-atlanti Tanács egy tanulmányt elkészítését kezdeményezte aNATO hidegháborús küldetésének és céljának az újbólimegvizsgálására.

Az ebből a tanulmányból kifejlődött Harmel-jelentés, amelynekelkészítése egy évbe telt, új és forradalmi előremutató utat jelöltki a NATO számára, azt a következtetést levonva, hogy aSzövetségnek két, egyformán fontos küldetése van: a védelem és azenyhülés. Így a jelentés az ajánlotta, hogy a NATO egyrészt őrizzemeg hagyományos védelmi küldetését, másrészt dolgozza ki a“détente” (enyhülés) új célkitűzését. Ez azt jelentette, hogy aSzovjetunió és a Varsói Szerződés által jelentett folyamatosbiztonsági fenyegetésnek és a katonai elrettentés szükségességénekelismerése mellett a szövetségeseknek egy stabilabb kapcsolatelősegítésére kell törekedniük, és meg kell oldaniuk az eztmegalapozó politikai kérdéseket.

Ma a legtöbb elemző úgy tekint a Harmel-jelentésre, mintkorszakalkotó dokumentumra, amely segített kiszélesíteni a NATOküldetését, lehetővé téve, hogy a Szövetség túllépjen önmagán, mintegyszerű katonai szervezeten és politikai küldetésekkel isrendelkező diplomáciai unióvá válhasson. A NATO, The EuropeanUnion and the Atlantic Community: The Transatlantic BargainReconsidered (NATO, Európai Unió és az Atlanti Közösség: atranszatlanti alku újraértékelése) (Rowan and Littlefield,Boulder, CO, 2002) című művében Stanley R Sloan e jelentés érdeméültudja be, hogy segített helyreállítani a széles körű stratégiaikonszenzust a szövetségesek között, ahogy a NATO továbbfejlődött,hogy különböző diplomáciai, politikai és katonai módszereketalkalmazzon a transzatlanti biztonság biztosítására. Alighanem aHarmel-jelentés egyengette az utat a NATO küldetéseinek szélesebbkörű változásai előtt, amelyekre az 1991.évi római csúcstalálkozónkerült sor, amikor is a Szövetségesek jóváhagyták az első,hidegháború utáni Stratégiai Koncepciót.

Érdekes módon magának Brosio-nak kezdetben felemás érzései voltakaz enyhüléssel kapcsolatban. Ezek tükröződtek még nem publikáltnaplóiban, amelyeket a turini Luigi Einaudi Alapítvány könyvtárábanőriznek, és amelyeket jelenleg a Firenzei Egyetem olasz történésze,Bruna Bagnato szerkeszt. Ennek ellenére végül teljes támogatásátadta a Harmel-jelentéshez. Valóban mind azután, mind aztmegelőzően, hogy a szövetségesek hivatalos támogatásukrólbiztosították a jelentést, Brosio a Szövetségen belülierőfeszítései révén mozdította elő a transzatlanti együttműködést afegyverzet-ellenőrzés terén. Eközben az USA által vezetettkezdeményezések eredményeként létrejött a nukleáris fegyverekterjedését korlátozó szerződés és megkezdődtek a stratégiaifegyverkorlátozási tárgyalások.

A NATO történelmének ezen eseményeihez kapcsolódó vezetőimunkásságán kívül Brosio-ra úgy emlékeznek, mint a védelmi kiadásokbajnokára, arra, hogy fegyelmezetten vezette a Tanács üléseit, éshogy mennyire ismerte és tisztelte a Szövetségesek közöttidiplomáciai protokollt. Brosionak megvolt az az adottsága, hogynyugodt tudott maradni az Észak-atlanti Tanács feszült ülésein,ritkán mutatva érzelmeket még a leghevesebb viták alatt is.Valóban, a legnagyobb perlekedés pillanataiban különös ügyességgelfogalmazott meg határozati emlékeztetőket, kihasználva aszemantikát és a politikai finomságokat, ahol a Szövetségen belülikonszenzus felismerhető volt.

A NATO: The Transatlantic Bargain (NATO: A transzatlantialku) (Harper and Row, New York. 1970) című emlékirataiban az USAvolt NATO-nagykövete Harlan Cleveland, aki a Brosio-korszakbanszolgált a Szövetségnél, a NATO negyedik főtitkárának érdeméülemlíti a szükséges „politikai összetevő” biztosítását a legnehezebbkérdésekkel kapcsolatos konszenzus kialakításához. Ezt Brosioóvatos és megfontolt diplomáciai stílusának tulajdonítja, amelygyakran segített közös megérték és kommunikáció kialakításában aSzövetségesek között.

Brosio lelkes szószólója volt a NATO-nagykövetek keddi ebédjeinek,ahol az állandó képviselők nem hivatalos körülmények közötttalálkozhattak, hogy közös politika célokat találjanak ésdolgozzanak ki. Elődjével, Dirk Stikkerrel szemben Brosioragaszkodott ahhoz, hogy részt vegyen ezekek az ebédeken, amelyekily módon fontos és egyedi jellegzetességévé váltak a NATOintézményi gépezetének.

Brosio sikerült hatékony munkakapcsolatokat is kialakítania afőtitkársága évei alatt szolgált mindkét szövetséges európaifőparancsnokkal Lyman L. Menitzer és Andrew J. Goodpaster amerikaitábornokokkal, nagyon eltérő személyiségeik és vezetési stílusaikellenére.

Tekintettel arra, hogy a főtitkár a NATO döntéseit csak azÉszak-atlanti Tanácsban betöltött elnöki tisztén keresztülbefolyásolhatja és nincs hivatalos hatásköre vagy döntéshozatalijogköre a Szövetség politikájára vonatkozóan, mindig is korlátozotta NATO vezetőjének azon képessége, hogy a Szövetséget új irányokbakormányozza. Sok főtitkárhoz hasonlóan Brosio is időnként küzdött,hogy hallassa hangját, azzal az eredménnyel, hogy személyesbefolyását a Szövetség politikájára nem szabad túlhangsúlyozni.Mindazonáltal, tekintettel azokra az összetett stratégiaikihívásokra, amelyekkel a NATO az 1960-as évek közepénszembenézett, a történelem rendkívül kedvező képes fest a NATOkormányánál eltöltött éveiről. Valóban, a jó érzék és türelmesdiplomácia, amelyet Brosio a hivatalba hozott, olyan képességek,amelyeket minden főtitkárnak ápolnia kell, hogy átsegítse aSzövetséget a változások és Szövetségesek közötti nézeteltérésekkorszakain.

Ryan C. Hendrickson apolitikatudományok docense az Eastern Illinois (Kelet-Illinois-i)Egyetemen, és egy, a NATO főtitkárairól szóló könyvöndolgozik.

Törökország aMacedón Köztársaságot alkotmányos nevén ismeriel.