Vita

Will Marshall a washingtoni Progresszív Politikaintézetigazgatója.

Peter Rudolf a berlini központú, transz-atlanti kapcsolatokraszakosodó Alapítvány a Tudományért és Biztonságértelemzője.

Kedves Peter!

A szeptember 11-i terrortámadások óta azEgyesült Államokban megsokasodtak a vélemények azzal a felvetésselkapcsolatban, mely szerint a XXI. századra nézve a “SzélesebbKözel-Kelet” az, ami Európa volt a XX. századra nézve – a világelsődleges konfliktus gócpontja.

Vannak persze más forrongó pontok is:Észak-Korea különösen aggasztó. De a Szélesebb Közel-Kelet, amelyMarokkótól Pakisztánig terjed, messze a legvalószínűbb melegágyaazoknak a veszélyeknek, amelyektől ma a legjobban félünk: nihilistaterrorizmus, tömegpusztító fegyverek, lator diktátorok és bukottállamok.

Úgy tűnik, ez a nézet egyre inkább teretnyer Európában. A februári Müncheni Biztonságpolitikai Konferenciánpéldául Joschka Fischer a Közel-Keletet úgy jellemezte, hogy az a„ennek a századnak a hajnalán a regionális és globálisbiztonságukra irányuló legnagyobb fenyegetésnek az epicentruma: atotalitárius ideológiájú romboló dzsihadistaterrorizmusé”.

NATO should be rededicated to defending ourcommon security interests against the new totalitarianism brewingin the Greater Middle East

Ha az amerikaiak és az európaiak valóbanközelednek egymáshoz azoknak az új fenyegetéseknek a meghatározásatekintetében, amelyekkel szembe kell néznünk, akkor ebből azkövetkezik, hogy a NATO-nak, a transzatlanti szövetség intézményesletéteményesének új irányzatra kell áthangolódnia, hogyszembeszálljon ezekkel a fenyegetésekkel.

Mi az alternatíva? A Szövetségtakaréklángon működött a Szovjetunió felbomlása óta. A NATO-bővítéscélzatos tevékenység benyomását keltette, de inkább a Nyugathidegháború utáni eredményeinek konszolidálásáról volt szó, semminta Szövetség új küldetésének meghatározásáról. Továbbra is fennáll akérdés: mi a NATO célja? A transz-atlanti partnerek különösen azIrak miatti törés után jobban teszik, ha megegyeznek egy válaszban,méghozzá minél hamarabb, vagy különben úgy találják majd, hogyútjaik feltartóztathatatlanul szétválnak egymástól.

Úgy gondolom, a válasz meglehetősenkézenfekvő: a NATO-nak most közös biztonsági érdekeink és liberálisértékeink védelmének kell szentelnie magát a SzélesebbKözel-Keleten kialakulóban levő új tekintélyelvűség ellen. Hosszútávon a siker azoknak a körülményeknek – a súlyos politikaielnyomásnak, a gazdasági stagnálásnak és a kulturális hanyatlásmindent átható félelmének – a megváltoztatását teszi szükségessé,amelyek fanatizmust és erőszakot szülnek a régióban. Az EgyesültÁllamokban mind George W. Bush, mind John Kerry szenátor, a FehérHázért versenybe szálló demokrata kihívó a kibővített kereskedelem,a kormányzati reformokhoz kapcsolt megnövelt segélyek, valamint azemberi jogok, a jogállamiság és a független polgári csoportokerőteljes támogatása révén a régió modernizálására irányuló széleskörű stratégia létrehozására szólított fel. Fischer ezt astratégiát „pozitív globalizációnak” hívja, de ugyanerrőlbeszél.

Bár a katonai erő önmagában nem képeslegyőzni az új totalitárius fenyegetést, ugyanakkor a győzelemmégsem valószínű az erővel való hiteles fenyegetés nélkül. Végül isaz al-Kaida már három NATO-szövetségest támadott meg:Spanyolországot, Törökországot és az Egyesült Államokat. A„transz-atlanti anyaország” további terrortámadások ellenivédelméhez a NATO-nak ki kell fejlesztenie a terrorista sejtekfelderítésének és felszámolásának, valamint a terroristák biztosmenedékektől való megfosztásának képességét. Természetesen ez azigazolása a NATO előzmények nélküli beavatkozásának a távoliAfganisztánban.

Valójában a 6500 fős Nemzetközi BiztonságiSegítségnyújtási Haderő (ISAF) szervezésével Kabulban a NATO márátlépte a Rubicont, és megkezdte stratégiai irányváltását aSzélesebb Közel-Kelet felé. A NATO számára jelenleg a kihívást azjelenti, hogy agresszívabb és hatékonyabb béketeremtővé kellválnia. Ez a főváros elhagyását, hadurak és milíciák lefegyverzésétés a központi kormány fennhatósága alá vonását, valamint a 10,000amerikaival való szorosabb együttműködést jelenti, akik atálibokkal és az al-Kaida maradványaival harcolnak apakisztáni határ mentén.

Ahogy az Egyesült Államok nem engedheti megmagának a kudarcot Irakban, a NATO sem engedheti meg magának akudarcot Afganisztánban. Lényeges, hogy európai partnereink továbbicsapatokkal és eszközökkel erősítsék meg az ISAF-et, és megkezdjéka biztonság és stabilitás kiterjesztését az ország többi részéreis, különösen a nyugtalan déli patán régióra. Afganisztán lehetakár az a katalizátor is, amelyre Európának szüksége van újGyorstelepítésű Haderejének, valamint a nagy távolságokra történőerőkivetítéshez szükséges szállítási és logisztikai képességkifejlesztéséhez.

Egy összefogottabb és jobban felszereltNATO megerősítheti azt a robusztusabb nemzetközi diplomáciát is,amely a tömegpusztító fegyverek terjedésének megállítását célozza arégióban. Vajon sikerült volna Európának rávennie Iránt arra, hogynyissa meg nukleáris programjait a nemzetközi ellenőrzés előtt, azUSA katonai erejének a szomszédban zajló élénk demonstrációjanélkül? Ez valószínűtlennek tűnik. Ugyanez igaz Líbia döntésére,hogy lemond a tömegpusztító fegyverekről és arra, ahogy Pakisztánmegkésve, de felszámolta A.Q. Khan nukleáris bazárját. De arégióban történő erőkivetítés képességének javításán túl a NATO-naka volt szovjet tömb országaival folytatott békepartnerségiprogramot modellként felhasználva olyan megállapodásokat kellenekidolgoznia a régió országaival, amelyek célja a biztonságiegyüttműködés, az átláthatóság és a bizalomépítő intézkedésekerősítése az egész régióban. És igen, a NATO-nak ki kellfejleszteni azokat a képességeket, amelyek lehetővé teszik, hogymegelőző csapást mérjen nukleáris létesítményekre olyanországokban, amelyek figyelmen kívül hagyják az atomfegyverekelterjedésének megakadályozására vonatkozó nemzetközinormákat.

Ezen kívül nem elképzelhetetlen az sem,hogy a NATO aktívabb szerepet vállaljon a régióban a konfliktusokelhárítása és a politikai rendezések megerősítése terén. PéldáulSzudánban erősíthetné a polgári lakosság szenvedésénekmegszüntetésére irányuló erőfeszítéseket azáltal, hogy haderőkettelepít a déli országrészben a nem arab lakosság lemészárlástólvaló megvédésére. Biztonsági garanciákat nyújthatna azizraeli-palesztin konfliktus tárgyalásos, két állam formájábanlétrejövő megoldásának megkönnyítése érdekében. Egy új palesztinállamnak segítségre lenne szüksége a Hamasz és más terrorcsoportoklefegyverzéséhez, míg Izraelnek biztosíték kellene arra, hogy nemkell egyedül viselnie állampolgárai megvédésének terhét. Jaap deHoop Scheffer NATO-főtitkár nyitottsága pedig egy iraki NATOküldetés előtt jó előjelnek tekinthető az új iraki kormányzattámogatása és a Szövetség egységének helyreállításaszempontjából.

Természetesen mindehhez drámai változásokralenne szükség az európai katonai költségvetésekben, a kibővítettNATO döntéshozatali struktúrájában, és mindenekelőtt maguknak azeurópaiaknak a szemléletmódjában. Míg a hidegháború alatt abiztonság egy Nyugat-Európa elleni szovjet támadástól valóelrettentést jelentette, a terror és a dzsihad korában abiztonsághoz aktívabb és megelőzőbb jellegű hozzáállás szükséges.Készen állnak-e az európaiak arra, hogy a jelen kockázataivalfizessenek a jövő biztonságáért? Nem tudom, de remélem, hogymérlegelni fogják azt a kulcsfontosságú tanulságot, amelyet Amerikaszeptember 11.-ből vont le: a gyülekező fenyegetések figyelmenkívül hagyása nem fokozza a biztonságot.

Üdvözlettel,,

Will

Kedves Will,

Talán régi vágású „realistának” tűnök majd,de azt hiszem, a nagyhatalmi kapcsolatok kezelése marad továbbra isaz alapvető nemzetközi kihívás. Ha van olyan régió, ahol fennállannak a potenciális veszélye, hogy a nagyhatalma konfliktusa(nukleáris) háborúvá fajul, akkor ez Kelet-Ázsia. Kínafelemelkedése bizonyosan nehéz kérdések elé állítja az amerikaipolitika-csinálókat és európai kollégáikat. Nem akarom alábecsülniazt a tényt, hogy az iszlám terrorizmus jelenti jelenleg alegkomolyabb nemzetek közötti fenyegetést. Csak azt az a feltevéstkívánom megkérdőjelezni, hogy a tágabb Közel-Kelet az lehet a XXI.század szempontjából, mint ami Európa volt a XX. századszempontjából.

Másrészt túlságosan is befolyásol aliberális nemzetközi kapcsolatokon alapuló gondolkodás ahhoz, hogyazt higgyem, a NATO elkerülhetetlenül szétesik, mint biztonságiintézmény, hacsak nem rendelkezik egy mindenre kiterjedőküldetéssel a közös fenyegetések megválaszolása érdekében. Egyilyen fejlemény, amelyre úgy tűnik, hogy számítasz, mélyrehatóeltolódással járna a stratégiai preferenciákban a NATO magjátalkotó szövetségesek között. Ilyen drámai változás a belsőkoalíciók és a NATO, mint többfunkciós biztonsági intézménymegőrzését előnyben részesítő elgondolások terén csak akkor válnalehetségessé, ha a NATO-tagság ára elfogadhatatlanul magas lenne.Talán jobban kellene aggódnunk a Szövetség túlzott mértékűfeladatvállalása, mint egy egységbe foglaló küldetés és egy fókuszhiánya miatt.

Igen, létezik közös fenyegetés. Azonban apolitikai retorikát félretéve ez a fenyegetés az Egyesült Államok,mint „közel-keleti hatalom” számára sokkal nagyobb jelentőségű,mint Európa számára. Igaz, az iszlámista terrorizmus fenyegetése,ahogy erre rámutattál, nem kizárólagosan katonai kihívás. Sőtinkább azzal érvelnék, hogy elsősorban egyáltalán nem katonaikihívás. A valódi kérdés számomra, úgy tűnik, ez: milyenfunkcionális hozzájárulás lehetséges a NATO részéről egy, anemzetek közötti iszlámista terroristák fenyegetésénekmegválaszolására és a nukleáris fegyverek terjedése általielőidézett biztonsági kockázat kezelésére irányuló széles körűstratégiához? Egy ilyen széles körű stratégiának el kell kerülnie akülönböző kihívások és fenyegetések beskatulyázását egyetlenmonolitikus fenyegetésbe, ahogy ez szemmel láthatóan az USAkülpolitikájával kapcsolatos vitában jelenlegtörténik.

A Szélesebb Közel-Keletre összpontosítástnem szabad szövetségi terápiaként kezelni. Mivel nem készült józanelemzés a tágabb közel-keleti szerepvállalásról – olyan elemzés,amely stratégiai prioritásokon alapul és figyelembe veszi a végeserőforrásokat és képességeket – a Te hosszú felsorolásod azokról adolgokról, amelyben a Szövetség esetleg részt vehetne, könnyentúlvállaláshoz vezethetne. A NATO túl fontos intézmény marad ahhoz,hogy saját létét veszélyeztesse egy túlságosan ambiciózus ésköltséges közel-keleti szerepvállalással.

We should be more concerned aboutover-stretching the Alliance than about the absence of a unifyingmission and a new central front

Csaknem közhellyé vált az a mondás, hogya Nyugat nem engedheti meg magának a kudarcot Irakban ésAfganisztánban. De a NATO presztízsének és szavahihetőségénekveszélyeztetésével óvatosan kell bánni. Mi jelent a kudarc? Azminden bizonnyal kívánatos, hogy mindkét ország stabil demokráciáváalakuljon. De ez nem lehet viszonyítási alap egy „kivonulásistratégia” szempontjából a siker vagy a kudarc mérésére. Annakmegakadályozása, hogy Afganisztán újra a nemzetek közöttterrorizmus menedékévé süllyedjen, korlátozottabb és reálisabb cél.Az erőforrások végesek és a költségvállalási hajlandóságkorlátozott – még az Egyesült Államokban is. A hivatalos retorikaés a tényleges politika nem fedi egymást. A tettek hangosabbanbeszélnek, mint a szavak, amikor a létfontosságú érdekekértékeléséről van szó. Kevés NATO-tag lelkesedik azért az ötletért,hogy hadurakkal küzdjön meg szerte az országban, pedig feltehetőlegez az, amit elvárnál az európai szövetséges erőktől.

Igazad van, amikor azt mondod, hogy ajövőképed „drámai változást” igényel az európai oldalon, beleértvea nagyobb katonai költségvetéseket és egy más stratégiaihozzáállást. Mégis, ezek a változások nem valószínűbbek, mint azUSA oldaláról szükséges változás, amelyet elmulasztottálmegemlíteni: a hajlandóságot arra, hogy az európai államokatvalamivel többre becsülje alárendelt partnereknél, akiknek egyetlenválasztása az, hogy vakon kövessék az USA-t, különben akonfrontációt kockáztatják az uralkodó partnerrel. Az okok, amiértaz USA készségesen megosztaná a közel-keleti hatalomként ránehezedő terhet világosak. De a terhek megosztása a szövetségesekközött megosztott döntéshozatallal jár együtt. Ám amíg az USAkülpolitikájának hangvétele engedékenyebbé válhat egy másik elnökalatt, Európa nagyobb közel-keleti befolyásának elfogadása nem leszegyszerű Washington számára, függetlenül attól, hogy ki is lakik aFehér Házban.

Bizonyos pontos szükségessé válhatnakmegelőző csapások „olyan nukleáris létesítményekre, amelyekfigyelmek kívül hagyják az atomfegyverek elterjedésénekmegakadályozására vonatkozó nemzetközi normákat”. De hajlandólenne-e bármelyik amerikai elnök megpróbálkozni azzal, hogykonszenzust alakítson ki a NATO-n belül egy ilyen politikáról? Egyilyen politika NATO legitimálása kétségtelenül jelentős ösztönzéstad az ilyen érzékeny tárgyalások megkezdésére, de annak az ára,hogy megkíséreljenek megállapodásra jutni egy, mondjuk Irán elleniakcióról, talán megfizethetetlenül magas lehet.

Ha az Egyesült Államok sikeresen küzd aziraki felkeléssel szemben, és a politikai helyzet az országbanjavulni kezd, és pozitív irányba fejlődik, akkor a NATO bevonásapolitikailag vonzó lenne, de viszonylag mérsékelt katonai értéketképviselne. Ha azonban a helyzet nem javul, a gerillahadjáratmegerősödik, és Irak széthullik a polgárháborúban, akkor bármely,ott felvonultatott NATO-haderőnek számítania kell arra, hogy harciküldetésekkel fog szembenézni. Ez nem vonzó forgatókönyv,tekintettel a legtöbb tagállamban uralkodó közhangulatra, és biztosreceptje lenne a transz-atlanti marakodásnak.

A Szélesebb Közel-Kelet az Európa és az USAközötti politikai koordináció központi régiójává válik. De aSzélesebb Közel-Keletre vonatkozó kezdeményezések nem vezetneksehova, hacsak az USA kormányzata nem vállal szerepet újra azizraeli-palesztin konfliktusban.

Hosszú távon a gazdasági modernizációra ésa politikai liberalizációra irányuló törekvés hozzájárulhat az újterroristák forrásának elapadásához. A folyamat során, azonban, sokinstabilitásra kell számítanunk, és ez még nagyobb kihívások ésdilemmák elé állíthatja a Nyugatot. Ha a NATO hozzájárulhat ezekneka változásoknak a kezeléséhez, akkor fel kell használni erre acélra. Ha például a katonai partnerségek a Békepartnerség mintájárasegíthetnek a közel-keleti katonatiszteknek a demokratikusnormákhoz való alkalmazkodásban, akkor ezek a kezdeményezésekkétségtelenül erősítenék az átfogó stratégiaimódszert.

De a NATO-tól, mint növekvő tagsággalrendelkező biztonsági intézménytől nem várható, hogy a SzélesebbKözel-Keletről szóló transz-atlanti politikai koordináció központifórumává fejlődjön. Az ilyen koordináció bizonyosan egyszerűbblenne funkcionális és kisebb csoportosulásokon belül, az EurópaiUnió, mint fontos szereplő részvételével.

Üdvözlettel,

Peter

Kedves Peter!

A rettenetes madridi vérengzés képeinekfriss emlékét szem előtt tartva nehéz komolyan venni azt azötletet, hogy „a nagyhatalmak közötti kapcsolatos kezelése”fontosabb, mint szembeszállni az új, tömeggyilkos terrorizmussal,valamint azzal a félelmetes kilátással, hogy a terroristáktömegpusztító fegyverekhez juthatnak. Az egyik kihívás elvontnak ésakadémikusnak tűnik, a másik pedig szinte arcul csapja azembert.

Mindenesetre az Egyesült Államok a koreaiháború óta ápolja nagyhatalmi kapcsolatait Kínával és továbbra isápolni fogja, miközben szembe száll a terrorizmussal és adzsihad fanatizmusával. Nem hiszem, hogy Kína fokozódógeopolitikai súlya potenciális fenyegetést jelentene Amerikára vagyEurópára. A fenyegetés, ha van egyáltalán, Kína vezetőinekideológiájából és ambícióiból fakad, és a zsarnoki rendszereknekabból a megszokott hajlamából, hogy elnyomó uralmuk igazolására„külső” fenyegetéseket koholnak. Ha a Kínát ma átalakítóliberalizáló erőket nem nyomják el, és továbbra is átszivárognak agazdasági körökből a politikai körökbe, akkor a kínai-USAkapcsolatos valószínűleg javulni, és nem romlani fognak. Ezértpillanatnyilag jobban aggódom Oroszország tekintélyuralomba történővisszasüllyedése, mint egy Kínával való háború kilátásaimiatt.

De hatoljuk el véleménykülönbségüklényegéig! Azt mondod, a NATO túl fontos ahhoz, hogy „saját lététveszélyeztesse egy túlságosan ambiciózus és költséges közel-keletiszerepvállalással”. Fontos, de mi végre? A NATO pusztán a létezéskedvéért létezik, vagy van valami stratégiai célja is? Ha aSzövetség most úgy reagál az ilyen minden más felülmúló fontosságúkihívásokra, hogy nem tud további erőforrásokat lekötni Afganisztánstabilizálására, akkor szeretném tudni, mi létezésének célja? Valósfenyegetésekkel szembeni valós küldetés nélkül a NATO aztkockáztatja, hogy a gyerekek szerencsefigurájának nemzetközimegfelelőjévé válik – olyas valamivé, amely megnyugtató, de nemigazán hárítja el a veszélyeket.

NATO could provide security guarantees tofacilitate a negotiated, two-state solution to theIsraeli-Palestinian conflict

Mellesleg, ellentétben azzal, amitsugalltál, nem állítottam, hogy a NATO afganisztáni küldetése egydemokratikus kormányzat létrehozása legyen. Inkább segíteniekellene a központi kormányzatnak az ország lecsendesítésében, hogyazt ne bomlassza fel a káosz, és váljon újra a terroristákparadicsomává. Igen, ehhez valószínűleg meg kell küzdeni majdnéhány hadúrral, és ezért az ötletért kevés európai országlelkesedik. És mégis, erre szükség van, ha a küldetést el akarjákvégezni. Ebben az esetben nem áll fenn a túlvállalás veszélye: agazdag Európának nyilvánvalóan bőséges emberi és anyagi erőforrásáll a rendelkezésére, hogy segítsen egy elszegényedett, elmaradottország kormányának kiterjeszteni hatáskörét Kabulon kívülre, éseközben segítő kezet nyújtani az USA erőknek a pakisztáni határmentén a tálibok és az al-Kaida maradványainakmegsemmisítéséhez. Ez akarat, és nem erőforrásokkérdése.

Végezetül pedig igazad van abban, hogy egyúj, a Szélesebb Közel-Kelet modernizálását célzó transz-atlantiprojekthez új hozzáállásra van szükség az Egyesült Államokban ésEurópában egyaránt. De az európaiak azonban nem ülhetik meg mindkétlovat: ha nem akarják, hogy az Egyesült Államok „alárendeltpartnerként” kezelje őket, akkor viselniük kell a teljes jogúpartnerekre nehezedő terhet. Ez azt jelenti, hogy többet kellkölteniük a védelemre, új csúcstechnológiás hadviselési képességekkifejlesztésére, és ami valószínűleg az összes közül a legnehezebb,hajlandónak kell lenniük az erő alkalmazására, amikor a kölcsönösbiztonsági érdekek ezt megkövetelik. Elismerem, hogy ezek nagy,politikailag bonyolult lépések. Sok európai vezető szemmelláthatóan nem hiszi úgy, hogy a Szélesebb Közel-Keletről fenyegetőveszélyek indokolttá tennék ezeket az intézkedéseket. Talán igazukvan, habár ami Madridban történt, nyomatékos érvnek tűnik azönelégültséggel szemben.

Üdvözlettel,

Will

Kedves Will!

Tegyük félre azt a kérdést, hogy vajon anagyhatalmi kapcsolatok békés ápolása és a katasztrofálisnagyhatalmi konfliktusok elkerülése éppen olyan nagy kihívásmarad-e ebben a században, mint az előzőben. Azt kívánom, bárcsakoszthatnám liberális optimizmusodat a nagyhatalmi vetélkedésvégéről. Azt az amerikai külpolitikai vitákban felmerülőfeltételezést kérdőjelezem meg, mi szerint a Közel-Kelet válik „azuralkodó” konfliktus övezetté ebben a században, és nem azt atényt, hogy a történelemben eddig még nem tapasztalt arányúhalálos, nemzetközi terrorista fenyegetéssel állunkszemben.

Ez a nemzetközi fenyegetés nem aKözel-Keletről származik, hanem már bizonyos ideje jelen volt azeurópai társadalmakban és nem kezelhető elsősorban katonaieszközökkel. Ezért a NATO értéke korlátozott ebben a küzdelemben.De ami a legtöbb európait illeti, ez nem jelenti azt, hogy aSzövetség jelentősége megszűnik, hacsak nem jelenik meg aKözel-Keleten. Úgy látszik, készpénznek veszed, hogy a hagyományoseurópai biztonsági dilemmák és problémák soha nem merülhetnek felújra, habár meg kell hagyni, valóban hangot adsz némi aggodalomnakaz Oroszországgal kapcsolatos fejlemények miatt. Lehet, hogy ezek aproblémák valóban nem merülnek fel újra. De nem lehetünk biztosakebben. A NATO nem egy „gyermek szerencsefigurája”, hanem egybölcsen megkötött biztosítás. Lehet, hogy bizonyos kockázatok nemtúlságosan valószínűek és ezért, a szavaiddal élve, „akadémikusnak”tűnhetnek. De bizonyosan előrelátó és ésszerű bebiztosítanimagunkat ellenük, amíg a biztosítás nem kerül túlságosansokba.

Greater Middle East initiatives will leadnowhere unless the US administration re-engages in theIsraeli-Palestinian conflict

A Szövetség által az európai biztonságbiztosításában játszott strukturális szerepen kívül, a katonaiegyüttműködés évei során rögzült megszokások eredményeként az „új”NATO sok szempontból a biztonsági szolgáltatója. Mint ilyen, képesaz „együttműködők koalíciójának” összevont erőforrásaitrendelkezésre bocsátani. Ha ezért a NATO hatékony módonhozzájárulhat a Közel-Kelet meghatározott problémáinak megoldásáhozvagy kezeléséhez, akkor egyértelmű, hogy szerepet kell játszania.De a régióban végrehajtandó politikailag kényes katonai akciókkalkapcsolatos szükséghelyzeti tervezés – és az ember könnyen el tudképzelni „baráti” országokat, például Szaúd-Arábiát és/vagyPakisztánt is érintő válsághelyzeti forgatókönyveket – egy dolog.Egy másik dolog oly módon fokozni a Szélesebb Közel-Keletjelentőségét a Szövetség számára, hogy az a NATO új arcvonalává éslétezésének okává váljon.

Afganisztán esetében nem lehet tagadni azta tényt, hogy egyetlen NATO-tag, még az Egyesült Államok semhajlandó lekötni a munka elvégzéséhez szükséges emberi és anyagierőforrásokat. Az ambiciózus kötelezettségvállalásokra vonatkozójóindulatú felhívások, amelyek figyelmen kívül hagyják a politikaikorlátokat és az eltérő stratégiai látásmódokat csalódottsággal ésbosszúsággal vegyes végre vannak ítélve.

Mindazonáltal úgy vélem, egyetértünk abban,hogy a NATO-n belül, és valószínűleg más körülmények között is astratégiai elsőbbségekről és a Szélesebb Közel-Kelettel kapcsolatoslehetséges közös politikákról folyó tartós transz-atlantipárbeszédre sürgős szükség van.

Üdvözlettel,

Peter

Kedves Peter!

Nem tételezem fel, hogy vége a nagyhatalmivetélkedésnek. Nem elképzelhetetlen, hogy a pánszláv nacionalizmusúj vadhajtása üsse fel fejét Oroszországban, és talán agresszívabbkísérletre ösztökélje Moszkvát, hogy beolvassza a régi szovjetbirodalom részeit. Ez egy legrosszabb esetet feltételezőforgatókönyv, de most, hogy a liberalizmus láthatóanvisszavonulóban van Oroszországban, semmiképpen nem zárható kiteljesen, ezért mindenesetre őrizzük meg a NATO-t, mint egybiztosítást.

Zavarba ejtő azonban az az érvelés, hogyilyen, pusztán feltételezésen alapuló veszélyek elsőbbségetélveznek azokkal a félreérthetetlen fenyegetésekkel szemben,amelyekkel itt és most szembesülünk. A NATO olyan katonaiszövetség, amelyet azért alapítottak, hogy védelmezze a tagjait afegyveres támadások és a megfélemlítés ellen. Három NATO-tagot mármegtámadott egy, a Közel-Keleten és az iszlám szélsőségességbengyökeret vert globális terrorista hálózat. A NATO-nak vagyterveket, képességeket és akaratot kell ki kifejlesztenie ennek afenyegetésnek a hatékony leküzdésére, vagy pedig fel kell adnia alátszatát is annak, hogy továbbra is valódi kölcsönös védelmiszerződésként működik.

Az az ötlet, hogy a NATO erőforrások olyantárházává váljon, amelyből a tagok katonai eszközöket vehetnekigénybe, vagy pedig létrehozhatják az „hajlandók koalícióját”,irreálisnak tűnik, tekintettel arra, hogy hiányzik a politikaikonszenzus azokkal a célokkal kapcsolatban, amelyekre ezek azeszközök felhasználhatók lennének. Valószínűbb, hogy a Szövetségegy transz-atlanti biztonsági fórummá alakulhat, vagy talán egytúlnyomórészt európai biztonsági integrációs keretté. Mindkétesetben ez az általunk ismert NATO a végét jelentené – annak abefolyásos, világos és egyértelmű küldetésen alapulóamerikai-európai partnerségét, amely megalapozta a Nyugat sikereshidegháborús stratégiáját és a liberális demokrácia drámaitérnyerését.

Egyetértünk abban, hogy a terrorizmus nemgyőzhető le egyedül katonai eszközökkel. De bizonyos feladatok – aterroristák biztos menedékeinek felszámolása kudarcot vallott vagylator államokban, a sejtek felderítése és megsemmisítése, bárhol isszőjenek terveket arra, hogy kárt okozzanak nekünk, a béke és anemzetépítés fenntartása Koszovóban, Afganisztánban és Irakban, anukleáris és egyéb veszélyes anyagok szállításának megakadályozása– elkerülhetetlenül katonai erő alkalmazásával jár. Azt állítod,sem az Egyesült Államok, sem a NATO európai tagjai nem hajlandókerőforrásokat szentelni a feladat elvégzésére. Akkor ezek szerintvissza kell vonulnunk és reménykednünk a legjobbakban? Igaza van-eOszama bin Laden-nek, amikor a demokratikus Nyugathatározatlanságáról beszél?

Without a real mission to counter realthreats, NATO risks becoming the institutional equivalent of achild’s security blanket

Napjaink terrorizmusról, Irakról és aKözel-Kelet átalakulásáról szóló transz-atlanti vitáinakközvetlenül a felszíne alatt ott lappangnak az egymássalkapcsolatos, legtöbbször ki nem mondott félelmek. Az európaiakfélnek, hogy Amerika szükségtelen harcokba rángatja be őket; azamerikaiak félnek, hogy az európaiaknak nem lesz bátorsága aszükséges harcokhoz. Valóban egyetértek veled abban, hogy sürgősszükség van egy őszinte transzatlanti párbeszédre. egyrészt afélelmek eloszlatására, másrészt egy hatékony, közös válaszkialakítására azokkal a veszélyekkel szemben, amelyek előttünkállnak.

Üdvözlettel,

Will

Kedves Will,

Jogosan említed a transzatlanti vitafelszíne alatt közvetlenül lappangó félelmeket. Úgy tűnik, ezek ajelenlegi manifesztációi annak, amit az akadémikusok „szövetségesbiztonsági dilemmának” neveztek. Egyrészt, a Szövetséghez tartozóállamok attól félnek, hogy szövetségeseik akkor hagyják őketcserben, amikor szükség lenne rájuk. Másrészt önmaguk is félnekattól, hogy olyan konfliktus csapdájába kerülnek, amelyet nemtekintenek saját létfontosságú érdeküknek. És az iraki háborúEurópában felkavarta ezeket a csapdába eséssel kapcsolatosfélelmeket – és súlyos kétségeket keltett ennek az amerikaikormányzatnak a stratégiai bölcsessége és prioritásai felől, amikora globális iszlámista terrorizmus jelenti kétségtelenül a világosés létező veszélyt.

Ismét azt kell mondanom, nem hiszem, hogy a„régi”, egyetlen mindenen felülálló földrajzilag összpontosítottküldetéssel rendelkező NATO feltámasztható. A 2001. szeptember 11-iterrortámadások után a NATO valóban életbe léptette azÉszak-atlanti Szerződés 5. cikkét, mégis egyetlen tagállam semértelmezte úgy ezt a lépést, mint kötelezettséget a feltételnélküli katonai segítségnyújtásra. Ezen kívül, ahogy Te isbizonyára emlékszel, Washington egyértelműen előnyben részesítetteegy együttműködő koalíció kiépítését a terrorellenes háborújához,mint hogy megkockáztassa a belebonyolódást a Szövetségdöntéshozatalába.

NATO is not a “child’s security blanket”,but a wise insurance policy

Nem voltam és nem is vagyok szószólója aNATO Afganisztánból történő visszavonulásának. Azonban nem látom,hogyan lehetne áthidalni a magasröptű szólamok és a ténylegespolitikák közötti szakadékot. És képtelen voltam bármilyenbizonyítékot találni arra nézve, hogy Afganisztán stabilizálásaelődleges jelentőségű Washington számára. Ezért inkább óvatosankezelném azt, hogy milyen mértékben tesszük kockára a NATOhitelességét és presztízsét ebben a műveletben. Több mint egyévtizeddel ezelőtt az Egyesült Nemzetek erősen (és tévesen)kritizálta és tartotta később felelősnek az Egyesült Államokat anemzetközi közösség szomáliai beavatkozásának kudarcáért. Ezhozzájárult ahhoz, hogy az Egyesült Nemzetek támogatottságának méginkább megcsappant az Egyesült Államokban. A NATO és atranszatlanti kapcsolatok érdekében remélem, hogy a Szövetség képeselkerülni a hasonló sorsot Afganisztánban.

Üdvözlettel,

Peter