Kiemelt téma
A Szövetség leckéje a szolidaritásból
1999. március 16. , NATO-központ: A lengyel zászlót felvonják a Cseh Köztársaság, Lengyelország és Magyarország az Észak-atlanti Szerződéshez való csatlakozásának alkalmából rendezett ceremónián. ( © NATO)
Lech Wałęsa visszaemlékezik Lengyelország NATO tagságra való meghívásának 10. évfordulójára
Lengyelország és a keleti tömb többi országának útja a NATO-tagság felé nem volt sem könnyű, sem rövid – sőt, az utazás még csak zökkenőmentes sem volt.

A legnagyobb akadályt az a tény jelentette, hogy a nyugat lélektanilag nem volt ránk felkészülve. A 1989-et követő hosszú időszakban ugyanis a régi időkre és egy idejétmúlt konfrontatív gondolkodásmódra helyzete a hangsúlyt. A Nyugat elfelejtette észrevenni, hogy drámai módon megváltozott a geopolitikai környezet, és hogy a vasfüggöny lehullásával jelképesen egy új korszak kezdődött. Egy olyan új korszak, amelyben más szabályok vannak, és amelyben egymáshoz egyre közelebb élünk.

A Nyugat eleinte nem tudta megérteni, hogy a bővítés nem valaki ellenében történik, hanem hogy egy válasz kell, hogy legyen az új globális kihívásokra. Ezen túlmenően a nemzetközi szolidaritásnak a kornak megfelelő megnyilvánulása is volt egyben. A hidegháború és a két tömb közötti szembenállás idején az elterjedt nézőpont az volt, hogy ami jó nekünk, az káros kell, hogy legyen az ellenfelünknek, és fordítva. Ami jó ellenfelünknek, az káros kell, hogy legyen számunkra. A statisztikusok ezt a nullaösszegű játszmának hívják. Egy kártyajátékban például, az egyik játékos csak annyit nyerhet, amennyit a másik elveszít.

A politikát mégis más szabályok irányítják. Vannak olyan esetek, ahol mindkét fél nyer. Az új globális korszakban ennek új, különleges és kézzel fogható jelentése is van.

A Szövetség bővítésének e fordulója - és remélem, hogy az azt követő fordulók is – nem azért következett be, hogy fenyegetést jelentsen valaki számára, hanem sokkal inkább azért, hogy ne maradjon helye a konfrontációnak, hogy kézben tartható legyen az irányítás a helyzet felett, és hogy bővíthető legyen a biztonság övezete. Mert a senki földje a lehető legrosszabb dolog. Különböző felek harcolnak a senki földjéért. A senki földje mindenkit vonz, hogy foglalja el, igázza le. A versengés céljává válik. A versengésből könnyen alakul konfliktus.
A politikát mégis más szabályok irányítják. Vannak olyan esetek, ahol mindkét fél nyer


Jelenti-e ez, hogy teljes mértékű biztonságban vagyunk? Természetesen nem. Észak-Koreában és Kubában változatlanul léteznek a kommunizmus szigetei. Mégis, nemcsak a külső fenyegetések leselkednek ránk. A csernobili katasztrófa megmutatta nekünk, hogy a saját technológiánk mennyire fenyegetheti az környezetet, és hogy az ilyen jellegű fenyegetések nem szükségeltetnek útlevelet vagy vízumot. Ennek ellenére valódi mértékük felméréséhez globálisan kell gondolkodnunk. Az a határok nélküli világ, amelyben élünk, a lehető legprecízebb szabályokból és a szükséges szabályzókból alkotott alapokon kell, hogy nyugodjék. Ez a Szövetség feladata is. Minél több országot foglal magában, annál jobban és hatékonyabban fogja elvégezni a feladatát.

A NATO bővítése sem a múltban, sem most a jelenben és a jövőben sem fog valaki ellen irányulni. Mára minden alapot nélkülöz az a régi mondás, hogy „amerikai fiúk fognak meghalni Gdanskért”. Éppen ellenkezőleg. Ha nem folytatódott volna a bővítés folyamata, akkor a helyzetből könnyen lehetett volna konfrontáció, esetleg a két régi új blokk újjáéledése. Akkor azoknak a fiúknak meg kellett volna halnia. Nem engedhetjük, hogy ez megtörténjen. Én Gdanskban élek és nem szeretném, ha bárkinek meg kellene halni az én szülővárosomért.

Amikor a NATO Lengyelországgal és a többi országgal bővült, voltak olyanok, akik azt állították, hogy a bővítés jelentős költségekkel fog járni, és hogy az amerikai és európai adófizetőnek kell majd viselni a költségeit. Ez sem következett be. A Szövetség további bővítésével kapcsolatos döntések esősorban politikai jellegűek voltak.

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nem voltak gazdasági hatásai. Vizsgáljuk meg őket közelebbről. A gazdasági hatások jelentkeznek a lengyel fegyveres erők körében is. Akarva-akaratlanul modernizálni kellett magukat - ez elkerülhetetlen bármely fegyveres erő esetében, hiszen a berendezések gyorsan öregszenek és egyre kevésbé felelnek meg a szövetség követelményeinek. Tehát új berendezéseket kellett vásárolni. A kérdés, hogy hol vegyük? Oroszországban vagy az Egyesült Államokban?

Bármilyen erre a kérdésre adott válasznak figyelembe kell vennie a politikai és gazdasági kapcsolatokon túlmutató kérdéseket is. El kell döntenie, hogy melyik ország keressen az exporton, hogy kinek a munkavállalóinak legyenek megrendelései, munkahelyei és ezáltal bérei. A bővítési folyamat előnyös volt az amerikai és a nyugat-európai vállalkozó, munkavállaló és ennek következtében adófizetők számára is. Egy globalizált világban, az egyre növekvő egymástól való függés világában élünk. Ezért minden előny legvégső soron kölcsönös, sőt többoldalú. Nem szeretnék ezen előnyök kizárólag politikai vagy katonai dimenzióival foglalkozni.

Végül, tíz évvel a Szövetség kibővítéséről szóló döntést követően engedjék meg, hogy újra vázoljam azt a helyzetet és a Lengyelország tagságához elvezető bővítési forduló valódi jelentőségét. Személyes emlékeim alapján szeretnék emlékeztetni arra, hogy a szovjet erők lengyelországi kivonása alapfeltétele volt Lengyelország tagságának, hiszen lehetetlenség felvenni a NATO-ba egy olyan országot, amelynek területén idegen erők állomásoznak. Különösképp, ha ezen erők olyan ország erői, amely az elmúlt 50 évben a Szövetség ellenfele volt.

Nagyon emlékszem arra a megindító pillanatra, amikor 1993. szeptember 17-én (önmagában is szimbolikus dátum) az utolsó orosz katona elhagyta hazánkat. Egy tucatnyi katona, férfi és nő, elbúcsúzva a Belvedere (a lengyel köztársasági elnök akkori rezidenciája) parkjában átsétált az úton az orosz nagykövetség felé. A legutolsó katona azonban nem követte a többieket. Átlépve a kapun egészen egyszerűen kilépett a sorból és elindult lefelé az utcán. Talán ennek is volt valamilyen szimbolikus értéke.
A NATO bővítése sem a múltban, sem most a jelenben és a jövőben sem fog valaki ellen irányulni


Egy másik emlékezetes történet az úgynevezett Varsói Nyilatkozattal kapcsolatos, amelyet Borisz Jelcin 1993. augusztusában írt alá. Különösen ma, amikor még mindig gyászoljuk Oroszország első elnökét, különösen ma fontos emlékezni erre az anekdotára. Ott volt, aláírta a dokumentumot, és – tette mindezt a világ minden részéről érkezett kamerák kereszttüzében – kijelentette, hogy Oroszország semmi kivetnivalót nem talál Lengyelország NATO-csatlakozásában. A Nyugat nem fogta fel ezen esemény valódi jelentőségét, nem is volt rá lélektanilag felkészülve.

Ennek tudatában az oroszok később megpróbáltak kibújni a nyilatkozatban foglaltak alól, de mi több éven keresztül ragaszkodtunk az abban foglaltakhoz, hiszen még várnunk kellett egy ideig, hogy beléphessünk az Észak-atlanti Szövetség biztonsági zónájába. De a lábunkat már betettük a küszöbre. Ahogy a múltban, ha egy munkás cipője a szabadsághoz vezető ajtó küszöbén belülre került, és azt végül lábaival kirúgva kinyitotta, úgy – sok év kemény munkája és erőfeszítése eredményeképpen – egyenlő jogú tagként vettek fel a Szövetségbe.

Ma, tíz évvel ez után a jelentős és történelmi döntés után, hogy a NATO-t kibővítik, szövetségeseink teljes meggyőződésből mondhatják, hogy megérte. És mi lengyelek tiszta lelkiismerettel állíthatjuk, hogy vállaltuk a szövetség terheiből reánk eső részt. Együttesen be tudtuk mutatni, hogy a Szövetség szolidaritásból tanult leckéje továbbra is gyümölcsöző a világ számára és segít a globalizáció korszakának kihívásainak megválaszolásában.
...vissza az elejére...