Történelem
A nagy költözés
Az új NATO főhadiszállás hivatalos avatása 1967 október 16-án. ( © NATO)
François Le Blévennec 40 évvel visz bennünket vissza az időben, és szemtanúként számol be a NATO Parancsnokság Párizsból Brüsszelbe való költözéséről
1966. március 11-én a francia kormány egy, a másik 14 NATO-országnak írott emlékeztetőben bejelentette azon szándékát, hogy visszahívja a francia katonai NATO-állományt az integrált katonai parancsnokságról, visszavonja a francia erők nemzetközi parancsnokságokra szóló megbízatását és kéri a NATO központjának, a szövetséges egységeknek és a nem francia fennhatóság alatt lévő egyéb létesítményeknek és bázisoknak francia területről történő kivonását Franciaország nem kérdőjelezte meg a Washingtoni Szerződést és szándékában állt továbbra is az Atlanti Szövetség fenntartását.

A francia bejelentés a nemzetközi köröket villámcsapásszerűen érte. Az ország vezetőjeként való 1958-as visszatérése óta de Gaulle tábornok meg szerette volna reformálni a szervezetet – különösen a NATO nukleáris politikáját, az integrált katonai struktúrát és az Egyesült Államok vezető szerepét tekintve – azonban magát a Szövetséget nem kérdőjelezte meg. Az 1949-ben, Washingtonban a Szovjetunió részéről érkező fenyegetés ellenében aláírt szerződés összehozta országok egy csoportját. A szervezet, amely Észak-atlanti Tanács (NAC) döntése alapján 1950-54 között jött létre, egy amerikai tábornok vezetése alatt állt volna békeidőben. Feladata az volt, hogy létrehozzon egy integrált parancsnoki struktúrát, felvázolja az Európában állomásozó erők számára szükséges nyugati terveket, illetve koordinálja ezen erők kiképzését és integrációját.

Már 1959. márciusában de Gaulle tábornok megtagadta, hogy integrálja Franciaország légi erejét a NATO rendszerébe, visszavonta a francia Földközi-tengeri flottát a NATO vezetése alól és megtiltotta az Egyesült Államoknak, hogy atomfegyvereket, illetve a hozzájuk tartozó indító eszközöket Franciaországban állomásoztasson. 1960-ban megpróbálta a 12. cikkelyben foglaltak alapján átdolgozni a szerződést, azonban ebben nem támogatták a többi tagországok.

Így az 1966. évi márciusi döntés nem jelentett valódi meglepetést még akkor is, ha rámutatott azokra az alapvető különbségekre, amelyek a szervezet jövőjét illették az egyik legfontosabb szövetséges és a többi partner között.
1966. második negyedévében, a „Dauphine” folyosóin rendkívül feszült volt a hangulat.


E válság kellős közepén történt 1966. március 15-én, hogy jelentkeztem a Bois de Boulogne melletti Porte Dauphine utcai parancsnokságon zsebemben a felvételemről tájékoztató levéllel. Szándékaim szerint elvállaltam volna a központi irattárban felajánlott munkát. Ez a fehér épület – amely egy óriási A-betűt (Atlantic Alliance – Atlanti Szövetség) formázott, már ismert volt előttem, hiszen a 16-hónapos katonai szolgálatomból 14-et az ottani állandó csoportnál töltöttem. A dilemma az volt, hogy mit tegyenek ezzel a fiatal franciával, aki tele van lelkesedéssel és jó szándékkal. Nagyon gyorsan találtak megoldást, egy ideiglenes, három hónapra szóló szerződést, azzal az ígérettel, hogy ha minden jól megy, véglegesítenek.

Ellenőrzőlistával a kezemben tehát végigjártam a különböző hivatalokat – Ursel Lorenzen kísért, egy csendes, mosolytalan német nő, aki 20 évvel később lett híres, amikor megjelent a kelet-német televízióban, de már más szerepkörben. A lelépett kém szerepében.

1966. második negyedévében, a Dauphine folyosóin rendkívül feszült volt a hangulat. A Nemzetközi Titkárság francia tagjai fejüket lehajtva jártak egy olyan helyzet áldozataiként, amelyért nem ők voltak a felelősek,. A többi országból érkezett kollegáik eközben dicséretes erőfeszítéseket tettek arra, hogy leplezzék a bennük lévő neheztelést.

Június elején az NAC úgy döntött, hogy Franciaországból áthelyezi a katonai parancsnokságot valahova a Benelux-államokba. Szeptemberben a Védelmi Tervezési Bizottságban képviselt 14 szövetséges úgy döntött, hogy a SHAPE (Szövetséges Erők Európai Főparancsnoksága) el kell, hogy költözzön a franciaországi Versailles melletti Voluceau-Rocquencourt-ból, és hogy 1967. április 1.-vel Belgiumban a Mons melletti Chievres-Casteau-ban kell folytassa munkáját.

A határidő a parancsnokság megépítésére nagyon rövid volt és kevesen tartották teljesíthetőnek. Azonban az építő - többnyire belga - cégek hihetetlen teljesítményt felmutatva, időben befejezték az építkezést, a SHAPE avatási ceremóniájára pedig 1967. március 31-én került sor.

A Szövetség központjának problémája változatlanul megmaradt. Már hónapok óta tartottak a bizonytalansággal kapcsolatos pletykák. Egy ideig szóba került Róma, de nem volt elegendő hely az olasz fővárosban, amely már így is krónikus lakáshiánnyal küzdött. Említésre került Hollandia is, de utóbbi is szintén korlátozottan rendelkezésre álló lakásállomány miatt nem felelt meg a főhadiszállás céljainak. Egy rövid időre megfontolták Londont is, ahol a szervezet első főhadiszállása volt, de ezt a javaslatot nagyon hamar visszavonták, mivel a szövetségesek kevés lelkesedést mutattak.

Hosszas vitákat követően azon országok között, akik azt szerették volna, hogy a Szövetség központja Párizsban maradjon, és azok között, akik viszont máshová szerették volna költöztetni, 1966. október 26-án döntés született arról, hogy a NATO Brüsszelbe költözik.

A következő kérdés a megfelelő helyszín kiválasztása volt, ahol modern közlekedési kapcsolatok, megfelelő távközlési létesítmények állnak rendelkezésre, mind a NATO biztonsági szabványainak megfelelő módon. A NATO akkoriban jelentős foglalót tett le a Namur-toronyért, azonban egy megvalósítási tanulmány megállapította, hogy az épület, mely a város szívében volt található, nem rendelkezett elegendő hellyel, illetve, hogy a telek és annak környezetének biztonsága is hiányos volt.

Sürgetett az idő, gyorsan kellett megoldást találni. A belga kormány ezt követően a Heysel kerületet javasolta, amely otthont adott az Expo 58-nak (Brüsszeli Világkiállítás). Minden adva volt, amire szükség lehetett: nagy terület a város központján kívül, jó villamos és busz összeköttetés, az Expo távközlési infrastruktúrája, megfelelő számú lakóhely, stb. Annyira szép volt, hogy nehéz volt elhinni.

Ketyegett az óra és nem jöhetett szóba, hogy fennmaradhasson a párizsi központ mindaddig, amíg valamit hasonló minőségben megépítenek helyette. A belga kormány lépett elő egy kétfázisú megoldással. Egy átmeneti megoldást nagyon gyorsan előkészíteni, illetve 5 éven belül egy állandó központot építeni Heysel kerületében.

Az átmeneti központ céljaira a régi brüsszeli repülőtér, a Haren kerületben megfelelt minden kritériumnak. Akkoriban ez a használaton kívüli repülőtér egy leendő katonai kórház helyszíneként szerepelt a tervekben. Nagyon jó helyen volt a Zaventem repülőtér és a város központja között.

Egyetlen probléma derült csak ki, amikor elkezdték ásni az alapokat. A Luftwaffe gyakorlatilag feltörhetetlen beton kifutópályákat épített a II. világháború során a bombázóinak, melyek Haren-ről szálltak fel a nagy-britanniai célpontok elleni támadásokra. Könyvében – The Big Show – mely a háború után több százezer példányban kelt el, Pierre Closterman francia RAF vadászpilóta, leírja, hogy a Luftwaffe hogyan bombázta később azt a repülőteret, amelyet ők építettek azt követően, hogy a szövetségesek azt elfoglalták tőlük. 1944. december 31.-ének éjszakájától 1945. január 1-ig az ardenneki csata csúcspontján, a német légierő végrehajtotta az utolsó jelentős bombázást a jelenlegi szövetséges főhadiszállás helyszínén, ezzel tönkretéve több tucatnyi, a rossz időjárás miatt ott ragadt szövetséges repülőgépet és az újévi ünneplést.

Az új központ Haren-ben legalább olyan gyorsan épült meg, mint a SHAPE, nagyjából ugyanolyan tervek alapján, nélkülözve minden építészeti extravaganciát, így a hivatalos átadást 1967. október 16-ára ütemezték.

A Párizsból Brüsszelbe való költözés, amely nagyon sok költöztető cégnek jelentett busás bevételt, nagyobb fennakadás nélkül történt meg – leszámítva egy összedőlt darut, amelyet direkt olyan céllal hoztak Németországból, hogy a főhadiszállás bejáratánál most lévő török freskót megemelje.

Természetesen ehhez a trükkös művelethez kiküldték a dolgozókat a munkahelyről. Kiváló pontról figyelhették a Place Dauphine-en, ahogy a daru karja elenged, a darukezelő észvesztve menekülni kezd – sikerült is neki – és a daru lezuhan a térre. Mai napig megválaszolatlan rejtély, hogy a lezuhanó daruról egyetlen képet, az épület tetején a L’Humanité kommunista újság fényképésze készítette. Senki nem tudja, hogy jutott oda engedély nélkül – ráadásul anélkül, hogy bárki észrevette volna.

A főtitkár jelentős problémáinak egyike akkoriban az volt, hogy a nemzetközi törzs tagjai között nagyon alacsony szintű lelkesedés volt a Brüsszelbe való költözéssel kapcsolatban. Kevesebb, mint a dolgozók fele reagált pozitívan javaslatára.
A Párizsból nappal átszállított berendezések zöme éjszaka eltűnt, mert nem sok ajtó volt még zárva


Néhányan – különösképp a franciák, de más nemzetiségűek is – nagyon jól integrálódtak a francia társadalomba és ingatlanokat vásároltak. Gyermekeiket a francia iskolarendszerben taníttatták, és véleményük szerint a költözés semmi mással csak hátránnyal járt számukra.

Másoknak komoly problémát jelentett a fizetés. A belga átlagfizetések alacsonyabbak voltak, mint a franciák.

Ismételten másoknak – különösképp a nagyszámú brit titkársági dolgozónak és gépírónak, akik az egész ötletre elutasítóan reagáltak – a legjobb dolog a NATO-nál való munkában az volt, hogy Párizsban lehet élni. Nem akartak Brüsszelbe menni, különösképp nem akartak kevesebbet keresni, különösen akkor, amikor egyáltalán nem jelentett volna számukra nehézséget jól fizető állást kapni Párizsban az erőteljes gazdasági növekedés és a teljes foglalkoztatottság idején. A probléma megoldására vezették akkoriban be a titkársági pótlékot.

Ami engem illetett, Brüsszel egzotikus aurája mindig is vonzott. Egy tősgyökeres párizsi számára, Brüsszel az 1960-as években valahol félúton volt az Északi-sark felé – más szóval számomra kalandot jelentett. A belga főváros akkoriban még nem volt az a kozmopolita kulturális város, amivé mára vált. Párizzsal összehasonlítva volt benne valami provinciális báj. Azonban 1967. augusztus 15-én kollegáimmal, első alkalommal utaztam Brüsszelbe, hogy lakást keressek és rögtön áldozatául estünk egy sikeres meteorológiai dezinformációs műveletnek – hőhullám és trópusi napsütés fogadott bennünket.

Mint oly sokan mások, számítva arra, hogy Haren-ből elköltözünk majd, rögtön Heysel közelében béreltem egy lakást. Mekkora hibát követtem el. A költözésre soha nem került sor, a Haren-i főhadiszállás a mai napig ott van, és a mai napig a Szövetség főhadiszállása, amelynek már eredetileg is ideiglenes jellegét még tovább csúfította a beton panelekből épített szárnyak sokasága.

1966. októberében egy vizsgát követően a sajtószolgálathoz kerültem. 1967. október 9-én vettem fel a munkát Haren-ben egy héttel a hivatalos átadást megelőzően. Akkoriban a főhadiszállás melletti utak nem voltak lebetonozva. A hőhullám csak néhány napig tartott augusztusban és az azt követő tipikus szünet nélküli brüsszeli szitáló eső a teljes környéket sártengerré változtatta. Az épületeken belül a falak még festetlenek voltak, az építés minősége mindannyiunk számára egyértelműen látható volt, és a festők vezetője egy szakállas brüsszeli férfi, akinek megvolt a hozzá való akcentusa és szívből jövő humora állította, hogy ő az emberei és a festék azért vannak, hogy megakadályozzák a falakat a széthullástól az első könnyű szellő esetén.

A Párizsból nappal átszállított berendezések zöme éjszaka eltűnt, mert nem sok ajtó volt még zárva. Tehát az elsőként beköltözők számára rutineljárássá vált a „csináld magad”. A költözködés folyamatát felgyorsítandó, csak úgy, mint egy Ikea-vevő felszerelkeztem egy csavarhúzóval és egy állítható fogóval és néhány nap alatt összeállítottam az irodáinkban szükséges fémpolcokat.

Az 1967. október 16-án megrendezett avatási ceremónia az akkor vadonatúj de már rozsdásodó szobor előtt az előkertben pont olyan volt, ami bárkinek szerepelhet a vágyai között: a VIP-vendégek láthatóan virítottak a faemelvényeken, több ünnepélyes beszéd hangzott el és mindezt, hogy megmaradjon a hely szelleme, folyamatos szemerkélő esőben tették.

Délre minden befejeződött, a Szövetség és a Tanács beköltözött Haren-be. Jöjjön aminek jönnie kell. És jött is, hamarosan a prágai tavasz és 1968. augusztus 20-21. Csehszlovákia megszállása.

Na, de hát az egy másik történet.
...vissza az elejére...