Sziszifusz és a NATO Gyorsreagálású Erő (NRF)
Élesben: A NATO NRF “Steadfast Jaguar 2006” gyakorlat először hozta össze az NRF szárazföldi, tengeri és repülő komponensét. (© SHAPE)
Robert Bell a NATO Reagáló Erők felállításának nehézségeiről ír

A NATO októberben– néhány akadályt az utolsó pillanatban elhárítva – várhatóan bejelenti, hogy az új, korszerű NATO Reagáló Erő elérte a teljes hadműveleti készenlétet. A teljes hadműveleti készenlét bejelentését bizonyosan különböző nemzeti fenntartások kísérik majd, köztük a legfontosabb logisztikai és támogató elemekben mutatkozó régen meglévő hiányosságok, melyek nagyobb bevetési kockázatokat jelentenek, mint azt a NATO katonai felső vezetése látni szeretne. E hiányosságokat valószínűleg el fogják simítani a november végi rigai csúcstalálkozón amikor a NATO bemutatja a NATO-vezetők korábbi csúcstalálkozóján 2002-ben, Prágában meghatározott fő transzformációs céljai végrehajtásának eredményeit.

A NATO hároméves küzdelme valóban, sok dicséretet megérdemel, melynek során az NRF koncepciót valósággá tette és ezzel tovább közelítette a NATO-t, ahhoz az expedíciós jelleghez, amit a hidegháború lezárulása és a szeptember 11. utáni globális biztonsági helyzet megkövetel. A kezdeti hadműveleti képességek elérést 2004-ben a Szardínia szigetén végrehajtott „Exercise Destined Glory” gyakorlatot követően jelentették be. A múlt év októberében a pakisztáni földrengés következményeinek felszámolásában való részvétellel az NRF bizonyította rátermettségét a humanitárius katasztrófákra való reagálásban is. Az NRF légi és haditengerészeti elemei aktívak voltak 2005. szeptemberében is válaszolva az Egyesült Államok mentési felhívására a Katrina-hurrikánt követően. Végül, 2006. júniusában a Zöldfoki-szigeteken szigeten megrendezett “Steadfast Jaguar (Állhatatos Jaguár)” gyakorlat lezárását követően – az első olyan gyakorlat, amely összehozta az NRF légi, haditengerészeti és szárazföldi komponensét - a NATO bejelentette, hogy NRF letette az utolsó vizsgát.

Hála a Szövetséges Erők Európai Főparancsnoksága távozó parancsnoka (SACEUR) James Jones tábornok kitartó lobbizásának, a képesség követelmények összhaderőnemi „kívánságlistája” (Combined Joint Statement of Requirements - CJSOR) és az NRF7, a reagáló erők hetedik hathónapos rotációját alkotó egységek felajánlása mellett a tagországok már nagy részben elkötelezették magukat. A NATO vezetői így kísértést érezhetnek Rigában elhinni, hogy az NRF fokozódó nyűgje véget ért és áttörte azt a pontot, ahonnan már állandó állapotú, biztosan rendelkezésre álló, a képességeket a megfelelő követelményszinten biztosító erővé vált. Ez a nézet azonban hibás volna.

Hasonlóan a mitológiai figurához Sziszifuszhoz, akit a görög istenek örökre arra ítéltek, hogy egy sziklát görgessen a hegyre fel, csak azért, hogy aztán a csúcs elérése után az legurulhasson, az NRF jelenlegi tervezési és pénzügyi szabályozása szerint a NATO évente kétszer láthatóan hasonló, drámai megpróbáltatások sorozatára ítéltetett. Minden hathónapos NRF rotáció érdekében a CJSOR-követelménylista újra hiánnyal fenyeget, hacsak a NATO-vezetés heroikus erőfeszítésekkel nem hízelgi össze az utolsó pillanatban a felajánlásokat a vonakodó tagországoktól. Amint a korábbi főtitkár, Lord Robertson szerette mondani; „állandóan körbefutni a koldus kalappal nem a legjobb módja egy vasút, vagy egy Szövetség működtetésének.”

Az eredetileg megálmodott erő

Amikor a NATO vezetői prágai csúcsértekezletükön létrehozását jóváhagyták, az NRF-et egy technológia szempontból korszerű, rugalmas, gyorsan bevethető, interoperábilis, összhaderőnemi, légi-, tengerészeti-, és szárazföldi elemeket magában foglaló erőnek képzelték el, melyeket gyorsan az adott küldetés kívánalmai szerint lehet áthangolni, készen áll, hogy nagy távolságokat gyorsan megtegyen, és huzamos ideig ellássa magát bárhol, ahová az Észak-atlanti Tanács döntése küldi. A NATO kollektív hadrendi elemeinek, például a NATO Repülőgép-fedélzeti Felderítő és Irányító Rendszerének támogatásával az NRF-t a két hadászati parancsnok a SACEUR és a Átalakulási Főparancsnokság parancsnoka által jóváhagyott közös szabványok, és előírások szerint képezik ki, szerelik fel és vizsgáztatják. Tervek szerint a Prágai Képesség-Felajánlás (Prague Capabilities Commitment - PCC) végrehajtásának katalizátoraként is működött volna, amely kezdeményezés az egyes szövetségesek több mint 400 határozott kötelezettség vállalását tartalmazta a speciális képességek növelésére, beleértve a levegő-föld felderítést, a hadászati légi és tengeri szállítást, a precíziós fegyverzeteket, a harctámogatást és kiszolgálást, és az ellenfél légvédelmének zavarását. Ezek a képességek a Szövetség tevékenységének egész spektrumában fontosak, de leginkább a konfliktus spektrum felső végén, ahol az európai szövetségesek hiányosságai oly nyilvánvalóan megmutatkoztak az 1999-es koszovói légi hadművelet idején.

Következő, 2004.júniusi isztambuli csúcstalálkozóján a NATO már nagyobb részletességgel egyezett meg a prágai tervezetről: az NRF létszámát 24 000 teljesen bevethető katonában állapították meg, 5 napon belül kell készen lennie a kitelepülés megkezdésére, és képeseknek kell lenniük 30 napos, vagy utántöltéssel annál hosszabb, idejű hadműveletben harckészségüket megőrizni a művelei szintéren. A teljes hadműveleti képességek szintjén az NRF egy dandár szintű, erőszakos behatolási képességekkel kiegészített szárazföldi erőből, egy anyahajó harccsoportból, egy kétéltű hajórajból és egy felszíni haditengerészeti harccsoportból, egy, napi 200 bevetésre képes, repülő komponensből, és egy különleges hadviselés csoportból tevődik össze. Az isztanbuli csúcson a NATO az NRF lehetséges küldetéseit az alábbiak szerint körvonalazta: Végül, Isztanbulban megerősítették az NRF rotációs elveit: 6 hónap kiképzés után, az erőt, ha a vizsgán megfeleltek a legmagasabb követelményeknek, különösen a képességek és az interoperabilitás tekintetében, hathónapos “on call” készenlétbe helyezik. Ha egyszer egy ország erőket rendel egy adott NRF váltáshoz, onnan csak rendkívüli körülmények között vonhatja vissza. Minden egyes NRF rotáció lejárta után a komponenseket újabb hat hónapra friss csapatokkal váltják fel, amelyek időközben teljesítették a hatónapos kiképzési ciklust. Sajnálatos módon a rotációs elvekben való megegyezés és az aktuális friss csapatok évente kétszer történő megtalálása közötti rés óriásinak bizonyult.

Az erők feltöltése

Aláhúzva a prioritást, amit az NRF sikerének biztosítása élvez, Jones tábornok állandóan két színkóddal ellátott 5x7-es kártyát hord a zsebében, az egyik a CJSOR kötelezettségek megerősített felvállalásainak helyzetét mutatja a jelenlegi NRF rotációra, a másik pedig ugyanezt a következő váltásra vonatkozóan. A nyár közepére a hetedik NRF7 váltásra vonatkozóan a kártya nagy része zöld volt, bár maradtak zavaró piros blokkok is rajta a harctámogatás és kiszolgálás valamint a kommunikációs és információs rendszerek területén. Az NRF8 a nyolcadik váltás kártyája a parancsnok egyik rémálma, a rubrikák nagyobb része piros. E hiányosságokról kérdezve, a július elején, a tábornok kertelés nélkül azt válaszolta: „ a Szövetség számára nyitott kérdés, hogy vajon meg van e a politikai akarat az NRF fenntartására az eljövendő években. Tekintettel arra nyomatékra amelyet a NATO-tagországok Prágában és minden csúcstalálkozón és miniszteriális találkozón azután is az NRF-re helyeztek, az ember azt remélné, nem lehet kérdéses, hogy a NATO tagországok igazán elkötelezettek az NRF sikere iránt. Mi lehet az oka akkor ennek a nyilvánvaló ellentmondásnak?

Rés a retorika és a végrehajtás között

Először is meg kell jegyezni, hogy az NRF nem az egyetlen transzformációs terület a NATO-n belül, ahol mély szakadék keletkezik a szövetség vezetőinek a célok meghatározásánál látható világos szándékai és a kormányok által ezt követően, e célok realizálása érdekében tett lépései (az erőforrások felajánlása) között. Hasonló szétkapcsolódás sújtotta a prágai képesség felajánlások realizálását is, főként a levegő-föld felderítés, a hadászati légi-szállítás a légi utántöltés, az ellenséges légvédelem lefogása, a harctámogatás és kiszolgálás és kiszolgálás területén. Ezek a kudarcok nagymértékben, a katonai költségvetések a legtöbb NATO országban folyó csökkenésével illetve azzal kapcsolatosak, hogy ezen országokban a védelemre költött összegek egyre nagyobb százalékát kell megjelölni a számos folyamatban lévő NATO-művelet működési és fenntartási költségeire – beleértve az egyre bővülő afganisztáni műveletet is.

Verseny az erőkért

NATO körökben gyakran emlegetik, hogy minden egyes tagországnak csak „egy bevethető hadereje van”: nincs külön hadseregük a NATO-, egy másik az EU- és egy harmadik az ENSZ -küldetésekre. Lehet, hogy ugyanarra az egységre, amelyik feltétlenül kell egy adott NRF hiányosság kiküszöbölésére, a Szövetség egy éppen folyamatban lévő válságkezelő műveletben is, vagy más NATO Reagáló Eerőben (ilyen lehet a Magas-Készenlétű Erők), vagy az EU-harccsoportban, vagy az EU Gyorsreagálású Erőben (ERRF), vagy az ENSZ mandátummal folyó számos műveletek egyikében, vagy éppen az egyes országok által folytatott egyedi bevetésben (példa: Nagy-Britannia – Falkland) is szükség van. Ezen átfedések elhárításához vagy kibékítéséhez a NATO intézményesítette a Haderő-Összeállító Konferencia folyamatát (Global Force Generation Conference) melynek keretében az országok felajánlásait 5-6 év előretekintéssel átfogóan kielemzik. E konferenciák egyértelműen fokozták a szövetségesek átláthatóságát, a haderejükkel szemben támasztott követelmények teljessége tekintetében. Nem adtak azonban új mechanizmusokat a NATO-nak, amivel nyomást lehetne gyakorolni a szövetségesekre, hogy a csapatokat ajánljanak fel.

A NATO-vezetők kísértést érezhetnek Rigában elhinni, hogy NATO Reagáló Erők fokozódó nyűgje véget ért, egy ilyen nézet azonban téves volna.
Néhány ország megkísérelte rábeszélni a NATO-t, hogy egyezzen bele az NRF célok fogalmának bevezetésébe, ezzel bevonva az NRF fejlesztési céljait ugyanabba a NATO védelmi tervezési folyamatba, mellyel a NATO Nemzetközi Törzs és egyes tagországok nyomást gyakorolhatnak adott országokra, hogy tegyenek többet, vagy hogy specializálják expedíciós erejüket egyes meghatározott területekre. Az NRF haderő-fejlesztési cél azonban nem talált konszenzusra, és néhány ország továbbra is makacsul ellenzi. Ennek eredményeként a haderő-fejlesztési javaslatok, mint például a Prágai Képesség-Felajánlást (PCC) a NATO haderőtervező tisztjei kezelik, miközben az NRF a hadműveleti tervező törzsnél maradt. Ráadásul, amint a 2005 szeptemberében megjelent „A koalíciós hadviselés elősegítése a technológia átadása és az információ megosztása útján” című tanulmány, melyet két tudós, Jeffrey P. Bialos, a Pentagon rangidős beszerzési szakembere a Clinton-kormányzatban, és Stuart L. Koehl írtak, - állítja: “a SHAPE tervezése szükségszerűen tükrözi azt az elvet, hogy az NRF-et inkább a ténylegesen meglévő erőkből kell felépíteni, mintsem olyan erőkből, melyeket a SHAPE látni szeretne a jövőben, emiatt az NRF minősítő eljárása inkább követi a fegyverzetfejlesztést és innovációt, mintsem katalizálja azt.”

A amerikai vezetés szerepe

Amikor az amerikai védelmi minisztérium 2002. őszén javaslatot tett az NRF koncepcióra, a kezdeményezést egyszerre tekintették az európaikkal való tehermegosztásnak, és arra az ordító különbségre adott válasznak, amely az amerikai erők és európai partnereik között a koszovói nagy-intenzitású hadműveletben felmutatott képességek terén kirajzolódott. Donald Rumsfeld védelmi miniszter koncepciója először is arról szólt, hogy a szövetségesek hozzanak létre egy dandár méretű erős összhaderőnemi csoportosítást a nagy intenzitású bevetésekre (feltehetően egy nagyobb és vele interoperábilis amerikai egységgel), másodszor pedig, hogy miközben a szövetségesek az NRF-ben átforgatják egységeiket, általános hadműveleti képességeik jobban fejlődnek. A Pentagon egyértelműen Európára, nem pedig az USA-ra helyezte a hangsúlyt, mint vezetőre, miközben az utóbbi már a kezdetekben világosan arra készült, hogy hadászati “erősokszorozóit” – mint például az Egyesített Felderítő és Célazonosító Radar Rendszert (Joint Surveillance and Target Acquisition Radar System - JSTARS) – felkínálja.

Ezt a megközelítést a szövetségesek kedvezően fogadták, és a NATO Parancsnokság rutinszerűen emlékeztette az USA-t, hogy a NATO akkor működik a legjobban, ha az amerikaiak vállalják a vezetést. Az idén tavasszal Rumsfeld miniszter megváltoztatta ezt az irányt, és az amerikai adminisztráció javára szól, hogy úgy rendelkezett, az Egyesült Államok minden egyes CJSOR képességet fel fog tölteni az NRF 7-ben és az NRF 8-ban, amit az európai főparancsnok SACEUR csak kér. Néhány belső szakértő a NATO parancsnokságról úgy gondolja, hogy ez a „példamutatással való vezetés” (leadership by example) kezdeményezés már most eredményeket mutatott abban az értelemben, hogy megszüntette az NRF 7 megvalósulását veszélyeztető gátló tényezőket. Mások, akiket még nem győztek meg a tartós hatásról, azt mondják, hogy legalább az „alibiket” eltávolították.

Tábori logisztika

Számos megfigyelő egyetért abban, hogy a mai napig a leggyengébb láncszem a Több-nemzeti Logisztikai Támogató Csoport volt. Ez elviekben annak köszönhető, hogy a legtöbb NATO tag túl kicsi ahhoz, hogy hadszíntér méretű tábori logisztikát tartson fenn, mások pedig jobb szeretnének saját nemzeti logisztikai elemükre támaszkodni a válságkezelő és expedíciós műveletekben. Az eredmény nagyon gyakran inkább a különálló nemzeti elemek összeragasztása lett, és nem a hatékonyabb integrált logisztikai struktúrák kialakítása az NRF támogatására – ami ismét egy olyan minta, amely már a kommunikációs és információs rendszereknél is evidens volt.

Nézeteltérések a feladat kapcsán

Az NRF-nek, a NATO feladok teljes skálájára való készenlétéről a csúcsértekezleten elhangzott proklamáció világos volta ellenére, a nézeteltérések is jelen voltak, amikor egyedi esetek kerültek szóba. Nem mindenki értett abban egyet, hogy az Afganisztánban való bevetés, a biztonság fokozására a helyi választások idején, az NRF helyes alkalmazása lett volna. Néhány ország azon a véleményen van, hogy az NRF alkalmazását a védelmi és biztonsági bevetésékre kellene korlátozni, és nem kellene alkalmazni humanitárius feladatokra és katasztrófa-elhárításra. A közelmúltban felmerült javaslatok, hogy a NATO-t esetleg az ENSZ-mandátummal, az Izrael és a Hezbollah közötti háború befejezése érdekében folyó műveletbe be lehetne vetni Libanonban, szintén szakadásokra világított rá a szövetségesek között, abban a tekintetben, hogy a világon vajon hol és hol nem lehet arra számítani, hogy a NATO elfogulatlan erőként működjön a béke és stabilitás érdekében. A tiszta konszenzus hiánya abban a kérdésben, hogy hová kellene az NRF-et eljuttatni kétségkívül befolyásolta a nemzetek - legalább is néhányuk – hajlandóságát a kezdeményezés felkarolására.

Finanszírozási módok

Végül de nem utolsósorban, az NRF zavarokkal néz szembe azon éles nézeteltérés miatt, hogy egy megegyezett bevetés költségeinek pontosan mekkora hányadát kellene fedezni a közös költségekből, azaz a Katonai Költségvetésből és a Biztonsági Beruházási Programból a kialkudott nemzeti költségmegosztási hányad szerint. Tavaly márciusban, az amerikai szenátus előtti meghallgatásán, a SACEUR arra figyelmeztetett, hogy az NRF jövőbeli életképessége nagymértékben a tagországok azon hajlandóságán múlik, hogy finanszírozzák a szükséges erőket és írásba foglalják a közös Szövetségi finanszírozás rendjét.” Jones tábornok azon a véleményen van hogy ez egy “fordított lottó” rendszer, melyben azok az országok, amelyek egy adott NRF váltásban “on-call” készenlétben vannak fizetik az NRF kitelepítési költségeinek oroszlánrészét, ha a dandárt akkor küldik éles feladatra. Emiatt a gátlások, hogy a nemzetek kötelezettségeket vállaljanak a CJSOR-ban egyszerűen túl nagyok. Amíg meg nem reformáljuk, figyelmeztette a Szenátus Fegyveres Erők Bizottságát - a NATO minden alkalommal ezt a nyulat fogja üldözni.

Mások a NATO-központban nincsenek meggyőződve arról, hogy a közös finanszírozás csodaszer lenne és számos tagállam meglehetősen hajthatatlan, ellenzik a SACEUR javaslatát az NRF telepítései költségeinek teljes fedezésére, azt részesítve előnybe, hogy ne gyengítsék tovább a NATO régen fennálló “azé a költség, akinél keletkezik” elvet, amelyben az országok fizetik a saját költségeiket a Szövetségi műveletekben. Ennek eredményeként Jaap de Hoop Scheffer NATO-főtitkár egy korlátozottabb kompromisszumra összpontosított, melynek keretében a közös fizetést egy kétéves, közbülső, kísérleti időszakra terjesztik ki az NRF telepítésének a légi-szállítással kapcsolatos részére (és csak a légi-szállításra) és módszereket fognak kidolgozni annak mérésére, hogy először is a változás valóban megszünteti e az NRF ajánlatok megtételével szembeni vonakodást, és másodszor, hogy az ígéret az észre sem vehető légi-szállítási NRF költségek közös kifizetésére aláássa-e a Szövetség hajlandóságát, hogy folytassák a hosszú távú megoldás keresést a NATO a hadászati légi-szállító kapacitásaiban fellelhető hiányosságokra. A múlt év júniusi védelmi miniszteri értekezlet után a NATO szóvivője azt állította: “azt hiszem közelebb vagyunk egy, legalább valamiféle kezdeti, kísérleti megegyezéshez, hogy láthassuk, ez elősegíti vagy sem a NRF bevetését.” Majd meglátjuk, hogy e megközelítés alapján létre lehet-e hozni a konszenzust Rigában.

Sziszifusz mítosza című esszéjében a híres francia író, Albert Camus azt mondja, hogy miközben Sziszifusz megállás nélküli erőfeszítése megfogalmazza az abszurd koncepcióját, azokról a ritka de periodikus alkalmakról, amikor Sziszifusz ráeszmél sorsára, munkájának őrültsége eléri a tragédia szintjét. Rigai csúcstalálkozóján a NATO nyilvánvalóan az NRF-re fókuszál. Ha azonban a Szövetség úgy teszi ezt, hogy nem talál megoldásokat azokra a problémákra, amelyek e fontos transzformációs kezdeményezés aláaknázásával fenyegetnek, Camus figyelmeztetése valóra válik; az eredmény nemcsak abszurd de tragikus is lesz.