Tartalom
 


Előszó

Koszovótól Kabulig, és azon is túl

Változás és folytonosság
Lord Robertson visszatekint főtitkári megbízatásának idejére, a Szövetség történetére, átalakítására és kilátásaira.

 

 

Az európai védelmi együttműködés újjáélesztése
Charles Grant az európai biztonság- és védelempolitika fejlődését, valamint a NATO-ra és a transzatlanti kapcsolatokra gyakorolt hatását vizsgálja

 

 

A NATO balkáni Odüsszeiája
Robert Serry azt elemzi, hogy miként fejlődött a NATO jelenléte és tevékenységei a volt Jugoszláviában a Koszovói hadjárat óta, valamint számba veszi a jövő lehetőségeit


 

Vita a biztonsági stratégiákról
David S. Yost azt vizsgálja, hogy milyen következményekkel jár a NATO-ra nézve az USA stratégiai gondolkodása és az egész Szövetségre kiterjedő vitát sürget

 

 

Vita

Olyan nagyok-e a kihívások, amelyekkel a NATO napjainkban szembesül, mint a hidegháború idején?
Andrés Ortega kontra Tomas Valasek

 

Életrajz

Jaap de Hoop Scheffer
Robert Van de Roer a NATO új főtitkárának életrajzát ismerteti.

 

Interjú

General Götz Gliemeroth: az ISAF parancsnoka

 

Kiadványok

Megérteni Afganisztánt és szomszédjait
Osman Yavuzalp a közelmúltban megjelent Afganisztánról és Közép-Ázsiáról íródott legjobb könyvek közül kettőt ismertet.

 

Kiemelt téma

Törekvés a NATO tagságra
Zvonimir Mahečić Horvátország és a NATO kapcsolatát, valamint hazája NATO-tagsági törekvéseit elemzi.

 

Statisztikák

Mars és Vénusz?







Előszó

Az alatt a négy év alatt, amíg Lord Robertson volt a NATO főtitkára, a stratégiai környezet és a Szövetséget érintő kihívások csaknem a felismerhetetlenségig változtak meg. Közvetlenül a NATO koszovói hadjáratát követő időkben foglalta el hivatalát és az ott eltöltött első két évének legnagyobb részében a Szövetség napirendjén továbbra is a volt Jugoszláviában, Bosznia-Hercegovinában és a volt Jugoszláv Macedón Tagköztársaságban*, valamint Koszovóban zajló események uralták. Ezután következett szeptember 11. Egy nappal azután, hogy terroristák nekivezették az utasszállító repülőgépeket a New york-i Világkereskedelmi Központnak és Washingtonban a Pentagonnak, a NATO történetében először életbe léptette az Washingtoni Szerződés kollektív védelemről szóló 5. cikkét. Ily módon a NATO ténylegesen a Szövetség tartós küldetésévé tette a terrorizmus elleni küzdelmet. Ezen kívül a Szövetség azóta az új, szeptember 11. utáni biztonsági környezethez való alkalmazkodás érdekében, az egyik legambiciózusabb átalakítási programba kezdett bele, amelyet valaha is felvállalt egy nemzetközi szervezet.

A NATO tükörnek e száma, amely a Koszóvótól Kabulig, és azon is túl címet kapta, sok olyan kérdést vizsgál meg, amely Lord Robertson hivatali időszaka alatt került előtérbe. Az ennek a témának szentelt négy cikk közül az elsőben Lord Robertson tekint vissza főtitkári megbízatásának idejére, és a Szövetség történetén, átalakításán és kilátásain elmélkedik. Charles Grant, a londoni Európai Reform Központ igazgatója az Európai Biztonsági és Védelempolitika fejlődését és annak a NATO-ra és a transzatlanti kapcsolatokra gyakorolt hatását vizsgálja. Robert Serry, a NATO Hadműveleti Igazgatósága főtitkár-helyettesének válságkezeléssel foglalkozó helyettese a NATO volt jugoszláviai jelenlétének és tevékenységeinek fejlődését elemzi. Davis S. Yost a kaliforniai monterey-i Haditengerészeti Másoddiplomás Iskolától pedig azt vizsgálja, milyen következményei vannak az USA stratégiai gondolkodásának a NATO-ra nézve.

A vitában Andrés Ortega és Tomas Valasek azt fejtegeti, hogy vajon azok a kihívások, amelyekkel a NATO napjaink néz szembe olyan nagyok-e, mint amelyekkel a Szövetség a hidegháború során szembesült. Robert Van de Roer, az NRC Handelsblad tudósítója Jaap de Hoop Scheffer-nek, a NATO következő főtitkárának az életrajzát ismerteti. Az interjúban Götz Gliemeroth tábornok, a NATO által vezetett afganisztáni békefenntartó haderő parancsnoka azokról a kihívásokról beszél, amelyek a Szövetség számára az első euró-atlanti területen túli hadművelete során jelentkeznek. Osman Yavuzalp a NATO' Politikai Ügyekkel és Biztonságpolitikával foglalkozó Igazgatóságának munkatársa az Afganisztánról és Közép-Ázsiáról nemrég megjelent legjobb könyvek közül kettőt ismertet. Zvonimir Mahecic, Stjepan Mesic horvát köztársasági elnök biztonsági tanácsadója pedig a Horvátország és a NATO közötti viszonyt elemzi. E számot az Egyesült Államok Német Marshall Alapja és a Compagnia di San Paolo összegyűjtött statisztika zárja, amely az Atlantióceán két oldalán a legfontosabb biztonsági kérdésekkel kapcsolatos hozzáállást vizsgálja.

Christopher Bennett


* Törökország a Macedón Köztársaságot alkotmányos nevén ismeri el.




Változás és folytonosság
Lord Robertson visszatekint főtitkári megbízatásának idejére, a Szövetség történetére, átalakítására és kilátásaira.

1949-ben került sor az atlanti szövetség alapját képező washingtoni szerződés megszövegezésére. Alkotói azt a célt tűzték ki, hogy nyelvezete a lehető legvilágosabb és legtömörebb legyen. Sok szerző állítja ezt. Kevesen tartják magukat hozzá. Ezúttal azonban a szerzők egyikének volt összehasonlítási alapja. A Szerződést úgy kell megírni, hogy egy omahai tejesember is megérthesse.

A nebraskai tejtermék-kereskedőről kiderült, hogy kiváló szerkesztő. A washingtoni szerződés a világos és velős fogalmazás modellje lett. Sőt mi több, kiváló formában vészelt át egy rendkívüli változásokkal kísért fél évszázadot, valamint szakértők azon erőfeszítéseit, hogy félreérthetőséget találjanak benne vagy félreértelmezzék. Maradandó jelentőségét 2001. szeptember 12-én bizonyította, amikor az 5. cikket, az Európának a Szovjetuniótól való védelmére szánt kollektív védelmi záradékot életbe léptetve, segítségére siettek az Egyesült Államoknak, hogy választ adhasson a tömeges terror új és kegyetlen fenyegetésére.

De mi van az omahai tejesemberrel? Hogyan reagálna a Szövetség első szerkesztője az új NATO-ra 54 évvel később? Mit értene meg belőle? Vagy mi az, amit sehogyan sem tudna megérteni?

Először is a tejesember alighanem meglepetéssel nyugtázná, hogy a Szövetség még mindig tevékenykedik. Saját tapasztalatára hagyatkozva alighanem arra számított volna, hogy az amerikaiak hazamennek, az európaiak pedig lemorzsolódnak. Egyik sem következett be.

Az utóbbi időben azt mondogatták nekünk a történészek, hogy a szabad nemzetek közötti szövetségek nem élik túl annak a fenyegetésnek a megszűntét, amely összehozta őket. A NATO rácáfolt erre az állításra. A Varsói Szerződés széthullott, de a NATO átalakította magát. Először átalakult, hogy segítse a biztonság és a stabilitás terjedését Edurópa keleti fele irányában, majd kihasználta egyedülálló többnemzetiségű katonai képességeit, hogy békét teremtsen Európa véres és kaotikus balkáni hátsó udvarában, most pedig arra, hogy szembeszálljon a szeptember 11. utáni világ új fenyegetéseivel.

Új kihívások, új NATO

A kihívások megváltoztak. A NATO szintén. Az omahai tejesember megértené és elfogadná ezt. Mérlegelné a számadatokat. 1949-ben tizenkét tag, ma tizenkilenc és jövőre huszonhat - ez a siker egyértelmű üzenete. Felmerülhet benne azonban, hogy mi történt a régi ellenséggel, a Szovjetunióval. Itt viszont az ő nézőpontja különbözik a mienkétől. Mindössze négy évvel a fasizmus elleni közös küzdelem vége után, és a ahogy a Vasfüggöny éppen csak leereszkedik Európában, talán nem is lenne annyira meglepve, hogy ismét partnerek vagyunk Oroszországgal.

De azok számára, akik a hidegháború gyermekei voltak, az út a kölcsönös pusztulás árnyékából a NATO-Oroszország Tanácsig, amelyben Oroszország a 19 NATO-tagállam egyenrangú partnereként foglal helyet, hogy választ adjanak a XXI. század közös fenyegetéseire, a történet legalább is hőskölteménybe illő. A fiatalok közül sokan csak homályosan ismerik a részleteket. Számukra a hidegháború csaknem olyan távoli, mint a II. világháború - más világ, amelynek már alig van valami aktualitása, és amelyet nehéz megérteni. De le vannak nyűgözve, amikor elmagyarázzuk nekik, mi és miért történt. Ennek az az oka, hogy ez az út a 40 évnyi ideológiai ellenségeskedéstől és globális katonai szembenállástól a működő partnerségig és valódi együttműködésig ,egyike azoknak az elsődleges platformoknak, amelyeken az ő nagyon is különböző világuk alapul.

Még mindig vannak nézeteltéréseink Oroszországgal. De ezek a politikára és a diplomáciára tartoznak, és nem jár együtt velük a kölcsönösen biztos megsemmisülés. Ezért többet kell tennünk, hogy mindezt elmagyarázzuk az új generációnak s így a NATO-Oroszország Tanács és a többi együttműködési mechanizmus megkapja azt az elismerést és támogatást, amelyet megérdemel.

Ugyanez vonatkozik a NATO többi partnerkapcsolatára, így Ukrajnával, valamint az új demokráciákkal és a régi semlegesekkel, az Euro-atlanti Partnerségi Tanács (EAPC) és a Békepartnerség keretében. Békeidőben még soha nem vállalt egymással szolidaritást 46 annyira eltérő ország, mint a 19 NATO-tagállam, Oroszország, Írország és Svájc, a balti köztársaságok, Tádzsikisztán és Üzbegisztán. Az, hogy így tesznek közös értékeink alapján, s hogy partnerségük a politika szócséplésen túlmutatva kiterjed a terrorizmus elleni gyakorlati katonai együttműködésren, a terepen pedig a balkáni és afganisztáni NATO-vezette alatt álló küldetésekre, egy további rendkívüli, de túlságosan is kevéssé ismert eredmény.

Ahogy az elnevezés is mutatja, ez valóban egy partnerség a békéért. Sőt, több is annál: ez a világ legnagyobb állandó koalíciója, amely a NATO révén és a NATO-nak köszönhetően működik. Ez egy olyan újabb egyértelmű és szabatos üzenet, amit a tejesember megértene és támogatna.

Mindazonáltal a kritikusok némelyike azt állítja, hogy valódi összehasonlítás nem az 1949-es év NATO-jával, hanem a berlini fal ledöntése előtti 1989. évivel, vagy az 1999-es évekbeli, az al-Kaida által az ikertornyok ellen elkövetett támadást megelőző NATO-val lehetséges. Lehet, hogy a NATO tűrhetően végezte a dolgát azokban az időkben, de milyen további értékekkel rendelkezik ma a Szövetség? Több-e, mint egy politikai vitafórum?

Válaszom négy részből áll. Azzal kezdeném, hogy senkinek sem lenne szabad lekicsinylően beszélnie a vitafórumokról. A bla-bla mindig jobb, mint a bum-bum. A miénk pedig minőségi bla-bla. 2003. decemberi ülésükön a Szövetség védelmi és külügyminiszterei a legnehezebb aktuális kérdésekkel birkóztak meg: Afganisztánnal, az európai védelemmel és Irakkal. Minden területen előrehaladást értünk el, mert a NATO a vita, a döntéshozatal és az azt követő cselekvés kipróbált és bevált fóruma.

A Szövetség átalakítása

Ennél is fontosabb, hogy ez elmúlt két évben a NATO valóban átalakult. A kezdeti lökést szeptember 11.-től kapta, de a folyamat gyorsan elmélyült és kiszélesedett.

2001. és 2002. során a NATO AWACS-repülőgépeket küldött az Atlanti-óceánon át, hogy védelmezze az amerikai városokat, visszájára fordítva ezzel azokat az elvárásokat, amelyeken a washingtoni szerződés alapult. Azzal, hogy megállapodtunk abban, hogy a fenyegetéseket, bárhonnan érkezzenek is meg fogjuk válaszolni egy évtizednyi terméketlen vitát dobtunk a sutba, amely arról szólt, hogy a NATO tevékenykedhet-e területén kívül. Létrehoztuk a NATO-Oroszország tanácsot. A prágai csúcstalálkozó pedig még radikálisabb változások irányába vitte a Szövetséget. A bővítésről szóló csúcstalálkozó átalakítási csúcstalálkozóvá vált.

Prága azért volt ennyire fontos fordulópont, mert az átalakítást átfogta a Szövetség tevékenységének teljes spektrumát. Ez az új tagoktól és az Európai Unió és Oroszország közötti új partnerségtől kezdve, az új képességeken és új küldetéseken át, a Szövetség belső folyamatainak és szerkezeteinek eddigi legradikálisabb reformjáig terjedt.

Rendkívüli szimbolikus értékkel bírt az a döntés, miszerint hét, a balti-tengertől a fekete-tengerig elterülő régióban fekvő ország kerül felvételre. Ugyanakkor egyben egyúttal rendkívül gyakorlatias értékkel is. Minden új szövetséges növeli a közös biztonságunk értékét. A szkeptikusok gondoljanak csak a NATO első többnemzetiségű vegyi, biológiai, radiológiai és nukleáris (CBRN) védelmi zászlóaljának létrehozását kísérő ünnepségre, amelyre múlt év december elején került sor. Ezt az új zászlóaljat, amely kulcsfontosságú képességet jelent napjain katonai fegyvertárában nem egy hagyományos „nehézsúlyú „ NATO-„tagállam” vezeti, hanem a Cseh Köztársaság, egyike az új tagok első hullámának, amely immár elég magabiztos és felkészült ahhoz, hogy vezető szerepet vállaljon egyik legfontosabb projektünkben. Egy másik, 1999-ben csatlakozott szövetséges, Lengyelország pedig jelenleg egy többnemzetiségű stabilizációs hadosztályt vezet Irakban.

A CBRN-zászlóalj csak egyike annak a számos katonai képességfejlesztésnek, amelyet útnak tudtunk indítani Prágában. Koözülük néhány, mint pl. az élvonalbeli NATO Reagáló Erő, és az új vezetési struktúra nemzeti gondolkodás gyümölcse. Másokhoz, különösen a prágai képességi kötelezettségvállalásokhoz, további hozzájárulásokra volt szükség a NATO Nemzetközi Titkárságára részéről, valamint az én személyes közbenjárásomra is, az Észak-atlanti Tanács asztala körül, mögött és alatt.

Az eredmény összességében véve egy jelentős katonai átalakítási csomag lett, amely sokkal mélyrehatóbb, mint a múltbeli kezdeményezések, és amelyet elnökök és miniszterelnökök a részéről kormányaik által megfogalmazásra kerülő, lehető legszilárdabb kötelezettségvállalások támasztanak alá. Ezeknek a döntéseknek a középpontjában az új szövetséges vezetési struktúra-átalakítás áll. A NATO-nál ez a motorja a folyamatos változásnak és az eszköz, amely biztosítja az európai és USA fegyveres erők jövőbeli kompatibilitását.

A prágai csúcstalálkozó nem tüntette el azt a transzatlanti képességbeli szakadékot, amely miatt annyira kényelmetlen vendéggé váltam sok fővárosban. De a szakadék szűkül. Az európai kormányok valóban átalakítják haderőiket. És a szövetséges vezetési struktúra- átalakítás immár a kompatibilitás mézesmadzagjával párosítja a marginalizálódás furkósbotját.

Az új stratégiai légi szállításra alkalmas repülőgépek, légi üzemanyagtöltő gépek, precíziós fegyverek és ehhez hasonlók szállításához képest a Szövetség belső folyamatainak teljes átalakítása közönséges feladatnak tűnhet. Nem az. A brüsszeli NATO-központ Brüsszelben a Szövetség szíve, agya és központi idegrendszere. Ez a fóruma a politikai és stratégiai tervezésnek és tárgyalásnak, a konszenzusépítésnek, a döntéshozatalnak, a nyilvános és magándiplomáciának. A központ 19 tagállammal dolgozott együtt, mert a túlterhelt polgári és katonai személyzet elkötelezett a szervezet iránt ,és képes volt ezt is kifacsarni a szűkös polgári költségvetésből. Mindenki, aki a NATO-központban dolgozik, legyen az katona vagy civil, osztozik az elismerésben azért, amit ez a nagyszerű szövetség eddig elért. Azonban 26 tagállammal és súlyos új felelősségekkel, de újabb pénzösszegek nélkül nem maradt más választás, mint a változtatás vagy az összeomlás.

A prágai csúcstalálkozó elkészítése során ezért meggyőztem arról a nemzeteket, hogy fogadják el a NATO történetének legradikálisabb belső átalakításának menetrendjét. Az alapoktól kezdve szerveztük át a Nemzetközi Titkárságot, hogy a 2003. évben és ne a hidegháborúban szükséges dolgokat végezze. Ésszerűsítettük a bizottsági struktúrát és a döntéshozatali folyamatot. A főtitkári posztnak is új jogosítványokat adtunk a szervezet hatékony irányítása érdekében. Célokon alapuló költségvetés-készítést, és új, tisztességesebb és teljesítményfüggő feltételeket vezettünk be a polgári személyzet számára. Most vizsgáljuk felül a fővárosokban és a NATO-ban a döntéshozatali folyamatokat. És ami mind közül a legfontosabb: bebizonyítottuk a szkeptikusoknak, hogy a NATO, mint szervezet képes volt változni, képes volt megváltoztatni magát, és képes gyorsan és előnyére változni.

A Szövetség a terrorizmus és a tömegpusztító fegyverek fenyegetésének megválaszolását célzó katonai képességek fejlesztésének fókuszpontjává vált. Új cseh vezetésű CBRN zászlóaljunk csak egy a vívmányok közül. További eredményeket képeznek a partnerekkel való együttműködés a terrorizmus témájában, illetve Oroszországgal a hadszíntéri rakétavédelemmel kapcsolatban. A prágai minőségi fejlesztések a feszes katonai izmok, illetve a NATO szumó-birkózóból vívóvá alakítása terén természetesen semmit sem jelentenének, ha a válságövezetek helyett megmaradnának a gyakorlótéren. Így az összes prágai átalakítás közül a legfontosabb az, hogy a NATO új küldetéseket vállal fel.

Irak hatása

2003. elején, amikor a nemzetközi közösség és minden más multilaterális intézmény megosztott és bénult volt Irakkal kapcsolatban, a NATO képes volt egyezségre jutni és cselekedni is. 11 nehéz napunkba tellett, hogy teljesítsük a Washingtoni Szerződésből fakadó kötelezettségeinket és erősítést küldjünk Törökországnak. De megtettük, míg mások nem. Valóban, néhányan felidézik majd, hogy a NATO-nak még hosszabb ideig tartott egy hasonló döntés meghozatala az első Öböl-háború idején, politikailag kevésbé bonyolult körülmények között.

Ezen kívül, a megállapodás kidolgozásánál megcáfoltuk a kritikusokat, akik azt mondták, hogy ez a válság örökre szétzúzza a NATO egységét. Mindössze néhány héttel később az állítólag megbénult Szövetségünk két korábban elképzelhetetlen döntést hozott: először, hogy átveszi a Nemzetközi Biztonsági Segítségnyújtási Haderőt Afganisztán fővárosában, Kabulban, majd hogy támogatást nyújt Lengyelországnak egy többnemzetiségű stabilizációs hadosztály felállításához Irakban.

Nagyon kevés kísérletet láttam annak elemzésére, hogy miként és hogyan jutott el a NATO a megszűnés küszöbéről odáig, hogy a saját küszöbén átlépve területén kívül is tevékenykedjen. Azt hiszem, ennek egyik oka az volt, hogy a nemzetek beletekintettek a transzatlanti szövetség nélküli világ szakadékába, és visszatántorodtak. De egyúttal van egy olyan érzésem is, hogy túl sokan becsülték alá a szeptember 11. utáni fenyegetéssekkel és azok kezelésének módjával kapcsolatos mélyreható konszenzust, amely áthatja Európát és a Atlanti térséget. A NATO prágai csúcstalálkozójának nyilatkozata és az Európai Unió új biztonsági stratégiája nem képeznek eltérő világnézeteket.

Természetesen voltak - és vannak - nézeteltérések Európán belül és az Atlanti-óceán két partja között is Irakkal kapcsolatban. De a nézeteltérések arról szóltak, hogy hogyan bánjunk Szaddam Husszeinnel 2003-ban. Nem az apokaliptikus tömegterrorizmus, a tömegpusztító fegyverek és a bukott vagy lator államok globális és folyamatos fenyegetésével kapcsolatos összképről. Ha a nézetkülönbségek olyan mélyrehatóak lettek volna, mint ahogy azt a pesszimisták hitték, a NATO ma nem lenne Kabulban ,és nem készülne arra, hogy kilépjen az afgán fővároson túlra. Nem támogatná Lengyelországot Irakban sem, és nem tárgyalna nyugodtan egy lehetséges nagyobb szerepvállalásról 2004-ben.

Prága valódi és mélyreható átalakulást indított el - olyan átalakulást, amely már szilárdan beágyazódott a Szövetség kultúrájába, és amelynek végrehajtása folyamatban van a helyszíneken, Koszovótól Kabulig. Biztos vagyok benne, hogy az omahai tejesember megértené és helyeselné. De talán lenne még egy-két kérdése, amelyet fel szeretne tenni. Példán, hogyan fog boldogulni a Hindukuson túl egy Szövetség, amelyet a hidegháborús Európa védelmére hoztak létre?

A válasz az, hogy a NATO-nak boldogulnia kell, mert nincs más választása. Valamennyi tagja megérti és elfogadja, hogy ha nem megyünk Afganisztánba, és nem leszünk sikeresek Afganisztánban, akkor Afganisztán fog eljönni hozzánk a problémáival. És ami még ennél is rosszabb, egy sokkal gyengébb nemzetközi biztonsági szervezetre támaszkodva kellene megbirkóznunk a terroristákkal, menekültekkel és kábítószer kereskedőkkel, mert a NATO-tsúlyos károk érték volna, és a többnemzetiségű biztonsági együttműködés koncepciója pedig, akár a NATO-n, akár az Európai Unión, akár az Egyesült Nemzeteken, vagy akár koalíciókon belül ugyanilyen súlyos csapást szenvedett volna el.

Én azonban optimista vagyok, először is, mert a NATO sikertörténete eddig töretlen. Másodszor, mivel a nemzetek ráébredtek arra, hogy használhatóbb és bevethetőbb erőkre van szükség az ilyen fajta műveletekhez, és kezdenek tenni is ezért valamit. Erőfeszítéseimet 2003. őszén, hogy helikoptereket és felderítő csoportokat biztosítsak az ISAF-nek megfelelő módon leközölték az újságok. A követelmények teljesítésével - és bizonyos tekintetben túlszárnyalásával - decemberben elért sikerünkről azonban kevesebb jelentés szólt. A hangulat megváltozott. Remélem, hogy jövőre képesek leszünk változtatni a folyamaton is, hogy utódomnak, Jaap de Hoop Scheffernek, kevesebb időt kelljen tölteni azzal, amire jómagam rákényszerültem: hogy rávegye a nemzeteket a szükséges haderők rendelkezésre bocsátásáról.

Harmadik okom az optimizmusra a NATO teljesítménye a Balkánon. Bosznia-Hercegovina, Koszovó és a volt Jugoszláv Macedón Tagköztársaság már nem szalagcímek, mert a NATO cselekedett és mert a NATO megtanulta a leckét és a gyakorlatba is átültette azt. Segítettünk véget vetni a polgárháborúnak Bosznia-Hercegovinában. Megakadályoztuk az etnikai tisztogatást Koszovóban. Közbeléptünk, hogy megelőzzünk egy polgárháborút a volt Jugoszláv Macedón Tagköztársaságban*. Minden egyes rákövetkező válság során szerepvállalásunk egyre korábbi szakaszban következett be, és ezért egyre hatékonyabb volt az emberi életek megmentése és a helyzet elmérgesedésének megakadályozása terén. És mi felkészültünk arra, hogy tovább járjuk ezt az utat.

A decemberi miniszteri ülések során Bosznia-Hercegovina és Szerbia-Montenegró külügyminiszterei tőlem jobbra, közvetlenül egymás mellett foglaltak helyet az EAPC országok munkaebédjén. Még nem NATO- partnerek, de mindössze nyolc évvel Szrebrenyica után jól úton vannak afelé, hogy beilleszkedjenek az európai főáramlatba. Mindebből az a legrendkívülibb, hogy korai tagságuk mellett a meglevő partnerek közül a legerőteljesebben Horvátország állt ki. Ha a NATO képes ilyen látványos sikerekre a Balkánon, az 1990-es évek nagy kihívásának helyszínén, akkor Afganisztánban is sikeres lehetünk napjainkban.

Az európai védelem

A tejesember utolsó kérdése talán az lehetne, hogy mi ez a marakodás az európai védelem körül? Az Európai Biztonsági és Védelmi Politika (ESDP) valóban kárt okoz majd a NATO-nak?

A válaszom egy mély meggyőződéssel kimondott "nem". Éppolyan szilárdan elleneztem a képességek szükségtelen megkettőzését a NATO és az Európai Unió között, mint bárki más. További képességekre van szükségünk, nem pedig papír hadseregekre és olyan kapcsolási rajzokra, amelyek sem a katonákkal, sem a valósággal nincsenek kapcsolatban. De ez nem jelenti azt, hogy ne üdvözölnék egy erősebb európai biztonsági és védelmi szerepkört, beleértve az önálló EU-küldetések végrehajtását is, ha a NATO úgy dönt, hogy félreáll, és ha misztikus, de lényeges „Berlin-Plusz” intézkedések elégtelennek bizonyulnak.

Ezért üdvözlöm az EU-tagok között a közelmúltban létrejött megállapodást az ESDP megerősítéséről, mert az nem jár szükségtelen megkettőződéssel. Megnyugtatnak a vitázó felek részéről minden oldalról hallható állásfoglalások egy erős Szövetség, valamint a NATO és az Európai Unió kiegészítő jellege mellett, különösen mert a kormányok tudják, hogy a valódi intézményi megkettőződés és versengés többe kerülne, és kevesebb eredményt hozna. És az ilyen üzletet egyik kormány sem szereti.

Üzenetem ezért az, hogy mindenkinek hosszabb időre kell terveznie. A javaslatokat vessék alá a végső próbának, hogy vajon azok valós képességeket, valódi többletértéket kínálnak-e, de ne csináljanak egy euro-drámából atlanti válságot. A NATO-nak és az Európai Uniónak elég teendője van a teológiai szőrszálhasogatás újabb fordulója nélkül is. Ha azonban bebizonyosodik azoknak az igaza, akik a csúszós emelkedőkre figyelmeztetnek, én leszek az első, aki tiltakozva felemelem a szavamat.

Az európai védelem bonyolultságától eltekintve úgy vélem, a tejesember az 1949. évi Omahából és európai társai Oslótól Oportóig, Oban-tól Oberammergau-ig egész könnyen megértenék és ünnepelnék az új NATO-t. A mi világunk nem az övé. De az ő NATO-ja a mi NATO-nk, amely átalakult, hogy megbirkózzon a fenyegetések új generációjával, de mégis szilárd alapjai ugyanazon a közös transzatlanti történelmen, kultúrán, értékeken és érdekeken nyugszanak. Ezt a szövetségre akkor sem volt jellemző a homogenitás, miként most sem. A sokszínűség erő és nem gyengeség. Van, hogy nem értünk egyet. És a jövőben is lesz, hogy nem fogunk egyetérteni. De a NATO-ban - és most partnereinkkel és Oroszországgal együtt - megoldjuk nézeteltéréseinket és együtt továbblépünk. Január 1-én Jaap de Hoop Scheffer veszi kezébe az irányítást. Azok, akik jól ismerik őt, már ismerik a jellemét. Akik még nem, azok hamarosan megismerik. Az arc a csúcson változni fog, de a NATO akkor is ugyanaz az átalakult NATO marad.

Főtitkárként láttam az új NATO-nk sikereit Bosznia-Hercegovina, Koszovó és a volt Jugoszláv Macedón Tagköztársaság* falvaiban, ahol a gyermekekre immár béke és reményteli jövő vár, nem pedig halál és számkivetettség, félmillió vagy annál is több NATO-katona elkötelezettségének köszönhetően, akik az 1990-es évek közepe óta a Balkánon teljesítenek szolgálatot. Láttam, hogyan hullnak szét a hidegháború megosztottságának és sztereotípiáinak végső maradványai Rómában új NATO-Oroszország Tanács tárgyalóasztala körül Rómában, majd a prágai csúcstalálkozón a NATO történetének legnagyobb bővítése által.

Láttam az Ikertornyok romjainál, hogy mire képesek a terroristák, majd azt is, hogyan szervezte át magát a NATO, hogy segítsen legyőzni őket. Láttam a Szövetség csapatait, ahogy reményt vittek Kabul utcáira, másfél kontinensnyi távolságra a régi Vasfüggönytől. És mindenek előtt láttam egy átalakult Szövetséget, ahogy azt teszi, amiben 1949 óta a legjobb volt: biztonságot vitt oda, ahol arra szükség volt és amikor arra szükség volt. Ez egy olyan egyszerű üzenet, amit mindenkinek meg kell értenie és üdvözölnie kell.

Lord Robertson a NATO főtitkára.

* Törökország a volt Jugoszláv Macedón Tagköztársaságot alkotmányos nevén ismeri el.




Az európai védelmi együttműködés újjáélesztése

Charles Grant az európai biztonság- és védelempolitika fejlődését, valamint a NATO-ra és a transzatlanti kapcsolatokra gyakorolt hatását vizsgálja

Az európai biztonság- és védelempolitika sorsa az elmúlt év nagy részében egy hullámvasútra emlékeztetett. Amikor Európa leghatalmasabb országai képtelenek voltak konszenzusra jutni az Irakkal szembeni politikát illetően, csúnyán összezördültek, majd eltérő napirendeket követtek. Most a Franciaország, Németország és az Egyesült Királyság között létrejött új megállapodás eredményeként elképzelhető, hogy egy a hatékonyabb EU védelmi együttműködés alapjait vetették meg. Ugyanakkor még mindig meg kell győzni a szkeptikus Washingtont arról, hogy ez egyaránt szolgálja az ő és a NATO érdekeit.

Az európai védelem jövőjéről született megállapodás jó hír azoknak, akik úgy vélik, hogy az Európai Uniónak inkább a katonai képességekre, nem pedig az intézményekre kellene nagyobb figyelmet szentelnie. Most, hogy a hármak megállapodtak egy EU katonai tervező sejt létrehozásában - ez olyasmi, aminek a valóságban nem sok jelentősége van a róla folytatott rendkívül feszült tárgyalások ellenére – az Európai Unió továbbléphet olyan területeken, amelyek számítanak. Azaz nemcsak Európa katonai képességeinek növelése, hanem a NATO bosznia-hercegovinai békefenntartó műveletének átvételére való felkészülés terén.

A katonai tervezésről szóló megállapodás a Berlin, London és Párizs közötti egyre szorosabb kül- és védelmi politikai együttműködés egyik gyümölcse. Pedig mindössze hat hónapja történt, hogy Franciaország és Németország Belgiummal és Luxemburggal együtt terveket szövögetett egy “Európa szívét" védelmező szervezetről, amelyből kimaradt az Egyesült Királyság. Ez a tervezet elmélyítette az iraki háború által okozott megosztottságot, és sok amerikait arról győzött meg, hogy Franciaországnak és Németországnak eltökélt szándéka a NATO aláaknázása.

Az érzelmek tavasz óta lecsillapodtak. Jacques Chirac francia elnök és Gerhard Schröder német kancellár lemondtak a központi védelemmel kapcsolatos terveikről. Most már úgy gondolják, hogy az európai kül- és védelmi politika nem alakítható az Egyesült Királyság nélkül. A britekkel való megegyezés kedvéért felhígították egy EU-hadműveleteket vezető katonai parancsokságra vonatkozó eredeti tervüket. Ehelyett egy hadműveleti tervezőkből álló kis létszámú egység fog csatlakozni az EU létező katonai törzséhez.

Elfogadva azt az elvet, miszerint az Európai Uniónak szüksége lehet saját hadműveleti tervezésre és egyetértve azzal, hogy ez az egység egy napon talán valódi parancsoksággá növi ki magát – feltéve, hogy mindenki egyetért abban, hogy ennek meg kell történnie - Tony Blair brit miniszterelnök is kénytelen volt kompromisszumot kötni. Cserébe Franciaország és Németország elfogadta az EU tervezett alkotmánya két vitatott részének megváltoztatását: a tagokat támadás esetén egymás védelmére kötelező cikk nagymértékben fel lesz hígítva, a másik pedig, amely lehetővé teszi, hogy az országok egy csoportja egyfajta védelmi avantgarde-ot alkosson, a katonai képességek fokozására fog összpontosítani.

Ennél fontosabb, hogy Blair miniszterelnök újra megerősítette a britek vezető szerepét az európai védelemben, azaz azon kevés területek egyikén, amelyen az Egyesült Királyság igazán alkalmas arra, hogy meghatározza az Európai Unió napirendjét. Az iraki háború után Blair miniszterelnöknek szavahihetőségi gondjai támadtak Európa bizonyos részeiben, mivel úgy tekintettek rá, mint George Bush amerikai elnök lakájára. Új elkötelezettsége az EU-védelem iránt bizonyára segít majd eloszlatni ezt a képet, és helyreállítani a brit befolyást az Európai Unióban.

Mióta Blair miniszterelnök öt évvel ezelőtt előállt azzal az ötlettel, hogy az EU kapjon szerepet a védelemben, gyakran kellett energiát fecserélnie előbb Bill Clinton elnök, majd Bush elnök győzködésére, hogy az európai védelem nem okoz kárt a NATO-nak. Ez alkalommal Blair miniszterelnök ezt a feladatot sokkal nehezebbnek fogja találni, mert Washington egyre szkeptikusabb lett az EU- védelemmel kapcsolatban. Ez részben a Párizzsal szembeni keményedő álláspontok eredménye: ez különösen a Pentagonban tapasztalható, ahol az európai védelmet néha tévesen francia találmányként kezelik.

A négyek bandája

Belgium, Franciaország, Németország és Luxemburg vezetőinek április 29-I csúcstalálkozója nagymértékben hozzájárult Washington véleményének keseredéséhez. A négy vezető megegyezett abban, hogy hétféleképpen szorosabb együttműködést alakítanak ki védelmi ügyekben. Ezek közül hat nem vitatható különösebben. De a hetedik egy belga ötlet volt, amely azt szorgalmazza, hogy Brüsszel külvárosában Tervurenben felállításra kerüljön egy EU hadműveleti tervező törzskart.

A kezdeményezés mellett az az érv szólt, hogy ha - ahogy a 15 jelenlegi EU tagállam megállapodott - az Európai Uniónak képesnek kell lennie önálló műveletek végrehajtására, akkor szüksége lesz hadműveleti tervezőkre. Az ellenérv, amelyet az április 29-i csúcstalálkozóról kirekesztett kormányok vetettek fel, az volt, hogy az Európai Unió számíthat a Szövetséges Haderők Európai Főparancsnoksága (SHAPE) NATO elemzőire egy úgynevezett “Berlin-plusz” –a a volt Jugoszláv Macedón Tagköztársaságban* végrehajtotthoz hasonló – művelethez, ha az unió úgy dönt, hogy a NATO-val dolgozik, vagy pedig az Európai Unió felhasználhat egy nemzeti parancsokságot - kellően módosítva, hogy tükröződjön a küldetésben résztvevők nemzeti hovatartozása –, mint ahogy ez a kongói Buniában végrehajtott bevetésnél történt, amikor is egy francia parancsokság irányította a hadműveletet.

Ezzel szemben azt az ellenérvet hozták fel, hogy csak a nagyobb EU-tagországoknak van megfelelő nemzeti parancsnoksága, és hogy sok kisebb tagállam inkább szeretne részt venni egy EU tervező csoportban, mintsem hogy egy nagy ország által működtetett parancsokság vezérkarát támogassa. A szkeptikusabb válasz az volt, hogy ha az Európai Uniónak csak nagyon kicsi, alig néhány tucat emberből álló parancsnoksága lenne, akkor nem lenne képes irányítani egy katonai küldetést, míg amennyiben az Európai Unió nagy hadműveletet indítana, akkor másolná a SHAPE-t és hosszú távon riválisává válna.

Nem ezek a technikai érvek jelentik azonban a problémát, mert a belga javaslat, amelyet Chirac elnök és Schröder kancellár – saját kül- és védelmi minisztereik tanácsa ellenére – erőteljesen támogatott hatalmas politikai jelentőséggel bír. A négy érintett kormány ugyanaz a négy kormány volt, amely januárban és februárban megakadályozta a NATO segítségnyújtást Törökországnak. Azzal, hogy az Európai Unió háborúellenes táborának nagyfőnökei megpróbálnak egy központi európai védelmi szervezetet felállítani, saját hadműveleti tervező vezérkarral, egyértelmű üzenetet küldenek az amerikaiaknak, briteknek, kelet-európaiaknak, olaszoknak és spanyoloknak. Ez olyan kezdeményezésnek tűnt, amelynek célja a NATO aláaknázása - és a britek kizárása arról a fontos területről, amelyen képesek vezető szerepet játszani az európai integrációban. Ezen kívül ez a kezdeményezés nem csak a védelemről szólt: a francia és német kormányok éveken át játszadoztak valamiféle központi Európa létrehozásának gondolatával, amely vezető szerepet töltene be a kibővített Európai Unióban. Arra célozgattak, hogy az ilyen központi Európából kimaradnának azok, akik nem hajlandók Európát mindenek elé helyezni: ez a kategória egyaránt magában foglalja a briteket és a kelet-európaiakat.

A négyek bandája tagadta, hogy kezdeményezésük célja ezeknek a következményeknek az előidézése lett volna. Inkább úgy kezelték, mint történelmileg jelentős elgondolást, mint amilyenek a közös valutára vonatkozó korábbi kezdeményezések voltak. Valójában az európai integráció következő nagy területének a védelmet tekintették és eltökélték, hogy nem eltántorítani magukat hagyják London vagy Washington ellenséges hozzáállása által.

Egy hadműveleti tervezőkből álló EU-vezérkar koncepciója önmagában nem különösebben jelentős. Valószínűleg kívánatos, ha hosszú távon az Európai Unió közepes méretű önálló műveletekbe akar kezdeni. De tekintettel azokra a körülményekre, amelyek között a Tervuren-kezdeményezést útnak indították - miközben Európa két ellenséges táborra szakadt - az időzítés rendkívül rossz volt.

Washingtonban a vezető személyiségek a Tervuren-javaslatot a NATO alternatívájának létrehozására, és így a Szövetség meggyengítésére irányuló kísérletnek ítélték. Ráadásul olyan további fejlemények következtek, amelyeket kifogásolhatónak tekintettek. Az a módszer például, amellyel az Európai Unió nekikezdett a buniai küldetésnek, felingerelte az amerikai döntéshozókat. Ennek az volt az oka, hogy az EU-miniszterek nem egyeztettek a műveletről a NATO-val, hogy meg lehessen állapítani, melyik szervezet alkalmasabb csapatok kiküldésére, hanem egyoldalúan döntöttek a békefenntartók kiküldéséről. Az alkotmányozó gyűlés pedig olyan csont volt, amelyen különösen marakodtak. A EU-szerződés tervezete tartalmaz egy kölcsönös segítségnyújtási záradékot, amely látszólag azt jelenti, hogy az Európai Unió a NATO riválisaként kollektív védelmet biztosító szervezetté válhat. Sőt mi több, a tervezet rendelkezéseket tartalmaz „strukturált együttműködésről”, ami lehetővé tenni a tagok kisebb csoportjai számára, hogy továbblépjenek az integráció terén. Washingtonban ez az április 29-i csúcstalálkozó eredményeinek egyfajta hivatalos formába öntésének tűnt. Röviden fogalmazva az év folyamán Washingtonban a vélemény az Európai biztonsági és védelmi politika ellen hangolódott (ESDP). Az európaiaknak aggódniuk kellene emiatt; nehéz lesz működésre bírni az ESDP-t, ha az amerikaiak aktívan ellenzik azt.

A három nagy együttműködése újjáéled

Szeptemberi berlini ülésükön Blair miniszterelnök, Chirac elnök és Schröder kancellár felvázolta az európai védelemről szóló kompromisszum körvonalait, és később november vége felé a részletekben is megállapodtak. A megállapodás három elemre terjed ki.

Először is, az Európai Unió hadműveleti tervezőkből álló kis csoportot helyez ki a SHAPE-hez, a NATO Mons közelében működő tervező parancsnokságához. Ez a csoport azért dolgozik, hogy biztosítsa a zavartalan kapcsolatot az Európai Unió és a NATO között a “Berlin-plusz” küldetések során, amikor az Európai Unió NATO-eszközöket vesz kölcsön. Az Európai Unió katonai törzse számára, amely jelenleg főleg “stratégiai tervezőkből” áll (akiknek az a feladata, hogy tanácsokat adjanak az EU külügyminisztereinek azokkal a hadműveleti tervekkel kapcsolatban, amelyeket a SHAPE-től vagy egy nemzeti katonai főparancsnokságtól kaphatnak) egy új, hadműveleti tervezőkből álló egység is rendelkezésre fog állni. Az új egység segíti az EU katonai küldetéseinek tervezését. Megállapodás született arról, hogy amikor az Európai Unió önálló EU- küldetést hajt végre, akkor ennek rendszerint egy nemzeti főparancsnokság lesz a felelőse. Azonban egyhangú hozzájárulás esetén az Európai Unió felkérheti hadműveleti tervezőit, hogy működjenek közre az önálló küldetés lefolytatásában. A tervezőket meg kell erősíteni ahhoz, hogy képesek legyenek önállóan levezetni egy küldetést.

Másodszor, a kormányközi konferenciának módosítania kell a szerződés “strukturált együttműködésről” szóló cikkeit, hogy az avantgarde csoport működésének indoka a katonai képessége fokozása legyen. Külön jegyzőkönyv fogja leírni a strukturált együttműködés célját. Ezzel valójában egy képesség-fokozó klub jön létre. A klubba való belépéshez szükséges kritériumok nem lesznek túl szigorúak – például az érintett országokban 5–30 napon belül kell bevetésre készen állniuk olyan fegyveres erőknek, amelyek egy küldetés során legalább 30 napig fenntarthatók –, ami azt jelenti, hogy nem lesz exkluzív jellegű. Bár előfordulhat, hogy a semlegesek és azok, akik nem érdeklődnek képességeik fokozása iránt, kívül akarnak maradni, a legtöbb tagállam azonban valószínűleg csatlakozni fog. A jegyzőkönyv tervezetének megfogalmazása szerint a strukturált együttműködés nem szólhat katonai műveletekről, sem pedig új intézményeket vagy parancsnokságokat létrehozó országok kis csoportjáról. London ezért elégedett ezekkel a megállapodásokkal, ami megmagyarázza hozzájárulását ahhoz, hogy az Európai Tanács képes legyen hivatalosan minősített többséget igénylő szavazással megindítani a strukturált együttműködést.

Harmadszor, módosítani fogják a szerződés katonai segítségnyújtásról szóló cikkét. A kölcsönös védelemről szóló záradékot az alkotmány részletes harmadik részében teljes egészében törölték. Az első részben szereplő általánosabb jellegű cikket pedig tompítják olyan hivatkozásokkal, melyek szerint a tagállamok “az ENSZ alapokmányának 51. cikke szerint” segítik egymást, a NATO pedig “a tagok kollektív védelmének alapja és a védelem megvalósításának fóruma” marad. Ily módon az Európai Unió nem tart igényt arra, hogy olyasféle kollektív védelmi szervezetté váljon, amely a NATO-val rivalizálhat.

Blair központi szerepe

Az európai védelmi együttműködés újjáélesztésében döntő fontosságú volt Blair miniszterelnök szerepe. A brit kormány ugyanis nem állt ki szilárdan az EU- védelmet támogató erőfeszítései mellett. A Védelmi Minisztérium nagy része, sőt részben a Külügyminisztérium sem rajongott a tervező törzzsel kapcsolatos, Franciaországgal és Németországgal való kompromisszumos megegyezés iránt, mert mindenek előtt aggódtak Washington lehetséges reagálása miatt. De a Downing Street 10 tovább foglalkozott ezzel az üggyel, arra kényszerítve a Whitehall többi minisztériumát, hogy kövessék példáját.

Blair miniszterelnöknek most egy ugyanilyen fontos szerepet kell majd eljátszania azáltal, hogy meggyőzi a többi érdekelt felet arról: a három nagy együttműködése a védelem terén nem sérti az ő érdekeiket. Valószínűleg nincs más olyan személy, aki képes lenne biztosítani Washingtont arról, hogy az EU védelem nem okoz kárt a NATO vagy az USA érdekeinek. Az amerikaiakkal szemben egy hatásos érv áll rendelkezésére. Ha az Egyesült Királyság meggátolta volna az EU részvételét a hadműveleti tervezésben, Franciaország és Németország valószínűleg továbblépett volna - néhány hasonlóan gondolkozó országgal együtt -, hogy létrehozzon valamiféle többnemzetiségű katonai parancsnokságot. Az pedig olyan fejleményekhez is vezethetne, amelyek károsak lennének a NATO számára. De ha a britek részt vesznek az új EU tervezési intézkedésekben, akkor azokat a NATO számára baráti irányba terelhetik.

Más európai országoknak szintén biztosítékra van szükségük: a kisebbek rendszerint aggódnak, amikor a három nagy kifőz valamit, a semlegesek pedig nyugtalanok a kölcsönös katonai segítségnyújtásról szóló záradék következményei miatt. A közép- és kelet-európaiak különösen gyanakvóak az EU-nak a védelem terén betöltött szerepét illetően, és aggasztja őket minden olyan fejlemény, amely aláaknázni látszik a NATO-t. De ha Blair miniszterelnök - akinek atlantista bizonyítványa felől nem lehet kétség - azt mondja nekik, hogy nem kell aggódniuk, akkor hajlamosak hinni neki.

Az EU védelmi koncepciója ebben a hónapban lesz öt éves. Ez a koncepció, amelyet Blair miniszterelnök és Chirac elnök St. Malô-i csúcstalálkozójukon 1998. decemberében gondolt ki, idén nagyon közel állt a korai kimúláshoz az iraki háborúval kapcsolatban egyrészt Chirac elnök és Schröder kancellár, másrészt Blair miniszterelnök által képviselt nagyon eltérő álláspontok miatt. A Blair miniszterelnök által folytatott, Franciaországgal és Németországgal való kompromisszumra törekvő politika segített új életet lehelni az EU-védelembe. A koncepció mindazonáltal nagy előnyét látná az USA támogatásának. És ha az EU- országok meg akarják győzni Washington annak előnyeiről, akkor már most hozzá kell látniuk az új katonai képességek biztosításához és annak bizonyításához, hogy fel vannak készülve a bosznia-hercegovinai békefenntartás felelősségének felvállalására.

Charles Grant a londoni Európai Reform Központ igazgatója és a nemrégiben megjelent “Transzatlanti ellentét: Hogyan hozzuk össze a két oldalt” (CER, 2003) szerzője.

 


* Törökország a Macedón Köztársaságot alkotmányos nevén ismeri el




A NATO balkáni Odüsszeiája

Robert Serry azt elemzi, hogy miként fejlődött a NATO jelenléte és tevékenységei a volt Jugoszláviában a Koszovói hadjárat óta, valamint számba veszi a jövő lehetőségeit.

Néha figyelemre méltó, hogy még a legelmérgesedettebb viszony is milyen gyorsan jobbra fordulhat. Kevesebb, mint egy évtizede a NATO csaknem három hónapig folytatott légi hadjáratot Jugoszlávia ellen, hogy megállítsa a koszovói etnikai tisztogatást. Ma Szerbia és Montenegró, Jugoszlávia utódállama, a Szövetség Békepartnerség programjához történő csatlakozásra törekszik, sőt még katonákat is felajánlott, hogy NATO-s társaikkal együtt szolgáljanak a Szövetség által vezetett afganisztáni békefenntartó műveletben.

A NATO és Szerbia és Montenegró közötti viszonyban ez a pálfordulás alighanem a leglátványosabb biztonsággal kapcsolatos fejlemény, ami az 1999-es koszovói hadjárat óta a volt Jugoszláviában bekövetkezett. A fejlődés azonban csaknem minden területen biztató volt a közben eltelt időszak során. Ma Bosznia-Hercegovina szintén tagjelöltje a békepartnerségi (PfP-) programnak, Albánia, Horvátország és a volt Jugoszláv Macedón Tagköztársaság* a NATO-tagságra törekszik, és máris élőerővel járul hozzá az euró-atlanti területeken túl folyó NATO- műveletekhez, és jövő évben valószínűleg lehetséges lesz körülbelül 25000-re csökkenteni a NATO által vezetett műveletben résztvevő katonák számát Bosznia-Hercegovinában és Koszovóban – ami alig valamivel több, mint az 1999-ben telepített létszám.

Igaz, a fennmaradó kihívásokat nem szabad alábecsülni. Szerbia és Montenegró nemzetközi rehabilitációja csak akkor válhat visszafordíthatatlanná, ha teljesíti a PfP-tagság valamennyi követelményét, és felvételt nyer a programba. Koszovó jövőbeli politikai jogállására még nem született megoldás, és továbbra is szükség van a robusztus nemzetközi biztonsági erők jelenlétére. A bosznia-hercegovinai békefolyamat még nem önfenntartó és bizonyos formában a nemzetközi biztonsági erők jelenlétének ott is fenn kell maradnia. Ezen kívül az erőszak, amely a volt Jugoszláv Macedón Tagköztársaság* stabilitását és egységét fenyegette, újra felütheti a fejét, ha a békefolyamatot nem irányítják intelligens és tapintatos módon. A stagnáló gazdaságok pedig még a legelszántabb nemzetközi béketeremtő erőfeszítéseket is aláaknázhatják és hozzájárulhatnak ahhoz, hogy néhány, a konfliktusért elsősorban felelős nacionalista politikai pártra újra rámosolyogjon a szerencse.

Szerbia és Montenegró

Mindazonáltal a NATO és Szerbia-Montenegró közötti viszony oly mértékben javult, hogy Lord Robertson 2003. novemberének végén, a volt Jugoszláviában tett búcsúkörútján felkereshette Belgrádot. Ez a mérföldkőnek számító eseményt - az 1999-es hadjárat óta először látogatott Szerbia-Montenegróba egy hivatalban levő NATO-főtitkár - azonnal követték az első magas szintű katonai tárgyalások a Szövetség és Belgrád között. Ezekre Olaszországban, Nápolyban került sor a NATO részéről Gregory G. Johnson admirális, a Dél-Európai Szövetséges Haderők főparancsnoka, szerb és montenegrói részről pedig Boris Tadic védelmi miniszter és vezérkari főnök részvételével.

A Szerbiában és Montenegróban zajló reformfolyamat még mindig jelentős belső kihívásokkal néz szembe, amelyeket nem szabad félvállról venni. A parlamenti választásokat előrehozták december elejére, és azok kihatással lehetnek az ország nemzetközi kilátásaira. Bármi is legyen azok eredménye, remény szerint a következő belgrádi kormány megmarad a reformok útján.

Szerbia és Montenegró javára kell írni, hogy az ország a közelmúltban jelentős előrehaladást ért el a védelmi reform terén. Belgrád már részt vesz egy sajátos kialakítású Biztonsági Együttműködési Programban a NATO-val, amely nagyrészt a Szövetség által szponzorált műhelyekből áll: ezeknek az a célja, hogy a szerbeket és montenegróiakat tájékoztassa az euró-atlanti biztonsági struktúrákról és a Békepartnerségről. Ezen kívül együttműködik a hágai Volt Jugoszláviával foglalkozó Nemzetközi Büntetőbírósággal (ICTY), ami leginkább a volt elnök, Szlobodan Milosevics átadásában nyilvánult meg. De még sok olyan követelmény van, amelynek még meg kell felelni.

Belgrádnak még át kell adni a még mindig az országban bujkáló leghírhedtebb vád alá helyezett háborús bűnösöket - különösen Ratko Mladicsot - az ICTY-nak. Ezen kívül vissza kell vonnia a szintén hágai Nemzetközi Büntető Bíróságon hét szövetséges ország és vezetőik ellen benyújtott keresetet. Erről a két kérdésről nem lehet tárgyalást nyitni. Ha Belgrád megfelel ezeknek a feltételeknek, akkor Szerbia és Montenegró a jövő júniusi isztambuli csúcstalálkozón számíthat a békepartnerségi programhoz való csatlakozásra, habár a szövetségesek továbbra is szigorúan figyelemmel kísérik az ottani politikai fejleményeket, valamint Belgrád magatartását és aktivitását Koszovóban.

A NATO követelmények teljesítésére ösztönöz az a potenciális segítségnyújtás, amelyre Belgrád a Békepartnerség keretében számíthat. A NATO a szomszédos országokban a biztonsági ágazat reformját jelenleg többek más kezdeményezés mellett olyan programokkal segíti, amelyek célja a katonai személyzet átképzése, hogy ezáltal könnyebben beilleszkedhessenek a civil életbe, valamint volt katonai bázisok polgári célokra történő átalakítása. Hasonló programok egyértelműen segítenék a katonaság létszámcsökkentést Szerbiában és Montenegróban. Sőt, az Euró-atlanti Partnerségi Tanács tagjává válva Belgrád megtenné az első lépést az euró-atlanti integráció felé vezető lépcsőn, és lehetőséget kapna, hogy egy NATO-fórumon hallassa hangját. A NATO és a nemzetközi közösség számára Szerbia és Montenegró tagsága a Békepartnerségben szintén jelentős előnyökkel jár, mivel Belgrád, mint konstruktív partner nélkül nehéz lenne újjáépíteni a régió hosszú távú biztonságát és stabilitását.

Bosznia-Hercegovina

Bosznia-Hercegovina az isztambuli csúcstalálkozón szintén számíthat a békepartnerségi tagságra, ha megőrzi a reform elmúlt hónapokban tapasztalt lendületét. Ezen kívül, tekintettel az átfogó biztonsági helyzet folyamatos javulására, a helyszínen a Stabilizációs Haderőben szolgáló katonák számát jövő júniusra 7000 és 8000 fő közöttire lehetnek csökkenteni, szemben a jelenlegi, körülbelül 12000 fős szinttel és az 1995. decemberi kezdeti 60000 fős csapat-telepítéssel.

Bosznia-Hercegovina biztonsági architektúrája 1995-ben az ellenségeskedés lezárultakor - amelyben három szembenálló fegyveres erő vett részt - nem segítette elő a hosszú távú biztonságot, stabilitás és boldogulást. A közben eltelt években ezért a NATO és más nemzetközi szervezetek különféle boszniai hatóságokkal együtt dolgoztak az országi védelmi struktúráinak megreformálásáért.

Idén a reformfolyamat a Paddy Ashdown főképviselő által felállított és Jim Locker, volt amerikai védelmi államtitkár helyettes elnökletével működő különleges védelmi bizottság kitartó munkájának eredményeként meghozta gyümölcsét. Bosznia-Hercegovina háromszemélyes kollektív elnöksége szeptemberben hivatalosan támogatásáról biztosította az úgynevezett Locker-jelentésben javasolt programot, amely egységes állami szintű védelmi minisztérium felállítását javasolta. A boszniai parlament decemberben ratifikálta a javaslatot.

A főképviselő egy sor elvárást dolgozott ki a program végrehajtásának mérésére. Ezek között szerepelnek törvényhozási intézkedések, beleértve különféle alkotmánymódosítások elfogadását is, személyi intézkedések, úgymint állami szintű védelmi miniszter és két miniszterhelyettes kinevezése, intézményekkel kapcsolatos intézkedések, beleértve egy parlamenti biztonsági bizottság felállítását, illetve átalakítási és költségvetési intézkedések, beleértve költségvetési rendszer létrehozását mind állami, mind intézményi szinteken, valamint a 2004. évi költségvetés előkészítését és a fegyveres erők méretének csökkentését is.

Ha Bosznia-Hercegovina képes bizonyítania ezeknek az elvárásoknak a teljesítésével, hogy végrehajtja a reformprogramot. és hogy minden tőle telhetőt megtesz az ICTY-jal való együttműködésre, akkor biztosra vehető PfP-tagsága.

Bár hivatalos döntés még nem született, a bosznia-hercegovinai biztonsági környezetben bekövetkezett javulások, amelyek lehetővé teszik a csapatok létszámának csökkentését szintén egyengethetik az utat az Európai Unió számára, hogy egy utódküldetést indítson a már jelenleg folyamatban levő rendfenntartó-felügyeleti küldetés mellett. Ez a lehetőség, amelyről jelenleg tárgyalások folynak, és amely 2004. végére valósulhat meg, nem járna a NATO teljes körű kivonulásával. Ehelyett inkább a Szövetség továbbra is biztonsági tartalékként szolgálna az EU által vezetett műveleteknél és minden valószínűség szerint egy NATO-katonai parancsnokságot és egy polgári képviseletet is felállítana Szarajevóban, a további katonai reformok felügyeletének elősegítése érdekében. Valójában a NATO bosznia-hercegovinai szerepvállalásának jellege változik majd meg. Az elkövetkező hónapokban és években a hadművelete vonatkozás fontossága csökkenni fog, míg a politikai bekapcsolódás, különösen a Békepartnerségen és az Euró-atlanti Partnerségi Tanácson keresztül egyre nagyobb jelentősére tesz majd szert.

A volt Jugoszláv Macedón Tagköztársaság*

Az EU-NATO együttműködés modellje a volt Jugoszláv Macedón Tagköztársaságban* létrehozott modell, ahol az Európai Unió átvette a NATO által vezetett küldetés felelősségét 2003. áprilisában. A parancsnokság átadása egy úgynevezett „Berlin-Plusz” intézkedéscsomag elfogadását követi, amely meghatározza, milyen feltételek mellett veheti igénybe az Európai Unió a NATO eszközeit. Az EU által vezetett jövőbeli boszniai hadművelet legfelsőbb parancsnoka pedig a Szövetséges Haderők Európai Főparancsnokságának (SHAPE) legmagasabb rangú EU-s tisztje lesz, aki egyben a Szövetséges Erők Európai Főparancsnok helyettese (DSACEUR).

Az Európai Unió, a NATO, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) és az Egyesült Államok tényleges partnersége a volt Jugoszláv Macedón Tagköztársaság* területén folyó válságkezelésben a balkáni nemzetközi szerepvállalás egyik legfigyelemreméltóbb sikertörténetéhez vezetett. A NATO szerepe 2001-ben kulcsfontosságú volt a tűzszünet kialkudásában és amnesztia biztosításában azáltal, hogy az Essential Harvest hadművelet keretében lefegyverezte a Nemzeti Felszabadítási Hadsereget (NLA), a Task Force Amber Fox hadművelettel pedig hozzájárult a biztonság helyreállításához a hajdani válságterületeken. A NATO intenzív párbeszéde az NLA volt vezetőivel pedig elősegítette az egykori gerillamozgalom átalakulását politikai párttá.

A 2002. szeptemberi fordulópontnak tekinthető választások után egy új, mérsékelt kormány alakult Branko Crvenkovszki miniszterelnök és a volt lázadó vezér, Ali Ahmeti vezetésével. Minderre az ellenségeskedés vége után egy éven belül került sor. Azonban itt még mindig nincs ok az elégedettségre. Az új kormányzat máris nehézségekbe ütközött az Ohridi Megállapodás, a stabilizációs folyamatot létrehozó keretmegállapodás végrehajtása során, a gazdaság pedig továbbra is stagnál. Habár a kormányzat fontos lépéseket tett a 2001-es konfliktusból fakadó biztonsági problémák orvoslása felé - egész pontosan, az albán etnikumhoz tartozók számának megnövelésével a rendőrség állományában - kisebb biztonsági incidensek továbbra is előfordulnak, különösen a Koszovóval határos területeken.

Emiatt a nemzetközi közösségnek továbbra is szerepet kell vállalnia a volt Jugoszláv Macedón Tagköztársaságban*. Ily módon a NATO katonai parancsnokságot tart fenn Szkopjében, hogy segítse a biztonsági ágazat reformfolyamatát, és hogy kapcsolatot tartson a KFOR-ral a határbiztonsági kérdésekben. Eközben az EU katonai küldetés, a Concordia hadművelet decemberben véget ért volt Jugoszláv Macedón Tagköztársaságban*, és azt rendőri-megfigyelői és tanácsadói küldetés váltja fel.

Koszovó

A biztonsági helyzet Koszovóban stabil, de törékeny. Ezen kívül a politikai helyzet továbbra is feszült és a Kontakcsoport 2003. októberi döntését követően a tartomány végső jogállásáról szóló tárgyalás valószínűleg nem kezdődik el legkorábban 2005. közepe előtt. Emiatt nem lehetséges ugyanolyan mértékben csökkenteni a Koszovói Haderő (KFOR) létszámát, mint az SFOR-ét Bosznia-Hercegovinában. Mindazonáltal az állomány 2003. végére az ütemterv szerint mintegy 17500-ra csökken a jelenlegi 19500 fős, és az 1999. júniusi első felvonulás 50000 fős létszáma után.

Mivel Koszovó jogállása továbbra is megoldatlan, a NATO megbízatása a tartományban kiterjedtebb bármely más műveleténél. Ily módon a Szövetség felelős például a határ menti biztonsági erőfeszítések támogatásáért, valamint szakértelemre tett szert és egyre inkább bekapcsolódott a konfliktus utáni irányításba. Az Európai Unióval, az EBESZ-szel és a Stabilitási Paktummal együtt a NATO múlt év májusában Ohridban, a volt Jugoszláv Macedón Tagköztársaságban* segített konferenciát szervezni a határ menti biztonságról, amelyen az régió összes országa részt vett. Így a Szövetség segít kialakítani a határokon átnyúló biztonsági együttműködés regionális kereteit.

Az elmúlt két évben, ahogy a NATO csökkentette a különböző balkáni műveletekben felvonultatott csapatainak létszámát, az egész régiót ténylegesen egyetlen összhaderőnemi hadműveleti területnek tekintettel. Ily módon a nápolyi Dél-Európai Szövetséges Erők irányították a Szövetség összes balkáni hadműveletét és egyetlen tartalék haderőt készítettek fel, amely bármelyik hadszíntéren bevethető békétlenség esetén. Ez a haderő, amely rendszeresen gyakorlatozik Bosznia-Hercegovinában és Koszovóban segítséget tudna nyújtani az EU- vezetésű és NATO-vezetésű haderőknek, ha ilyen támogatásra lenne szükség. Más kulcsfontosságú eszközöket, mint például műholdas és hírszerzési támogatást szintén közösen vesz igénybe a két küldetés, amelyeket logisztikailag légifolyosó köt össze a Belgráddal 2002. decemberében kötött megállapodás szerint. A NATO annak a lehetőségéről is tárgyal Belgráddal, hogy használhassa a területén áthúzódó közlekedési útvonalakat.

A Szövetség döntése, hogy beavatkozik Koszovóban és erőt alkalmaz az etnikai tisztogatási hadjárat megállítására abban az időben vitatott volt. De mindössze alig fél évtized elteltével és a folyamatos nehézségek ellenére egyértelmű, hogy ez a döntés bátor, elvi alapokon álló és előrelátó volt. A kilátások az egész régió számára jobbak, mint amilyenek a volt Jugoszláviában a harcok 1991. júniusi kirobbanás óta valaha is voltak. Az egyszerű emberek valamennyi etnikumban jobb jövőben reménykedhetnek. A további, kiterjedt ellenségeskedések esélyei pedig távoliak. Ennek eredményeként a NATO a biztonsági ágazat reformjára összpontosíthat, és tovább csökkentheti jelenlétét, ami a legnyilvánvalóbb jele az előrelépésnek.

A feladat azonban még nincs elvégezve, a tapasztalat pedig azt mutatja, hogy a konfliktus utáni időszak kezelése hosszú és vesződséges folyamat lehet. Bár szerepköreik és felelősségeik változhatnak, az Európai Uniónak, a NATO-nak és más nemzetközi szereplőknek tovább kell folytatniuk tényleges partnerségüket mindaddig, amíg erre szükség van ahhoz, hogy a régióban az újjáépítés és a stabilizáció önfenntartóvá és visszafordíthatatlanná váljon. A Szövetség által a Balkánon szerzett tapasztalatok rendkívül fontosak, ahogy a NATO az euró-atlanti térségen túlra tekint. Ahogy a Szövetség új kihívásokat vállal Afganisztánban, esetleg Irakban és máshol is, bátorságot meríthet a balkáni eredményekből és abból, ahogy figyelemreméltóan rövid idő alatt sikerült biztonságot teremtenie és megváltoztatnia az álláspontokat.

Robertson a NATO Műveleti Igazgatósága főtitkár-helyettesének válságkezeléssel foglalkozó helyettese és a balkáni munkacsoport vezetője


* Törökország a Macedón Köztársaságot alkotmányos nevén ismeri el.




Vita a biztonsági stratégiákról

David S. Yost azt vizsgálja, hogy milyen következményekkel jár a NATO-ra nézve az USA stratégiai gondolkodása és az egész Szövetségre kiterjedő vitát sürget.

2003. októberében, a Colorado Springs-ben rendezett informális találkozó során a NATO védelmi miniszterei azt mérlegelték, hogyan birkóznának meg fegyveres erőik egy vegyi és biológiai fegyverek használatával járó terrorista fenyegetéssel. Habár a megbeszélés részletei titkosak maradnak, úgy tűnik, hogy a védelmi miniszterek világosabb képet nyertek a jövőbeli hadműveleti és döntéshozatali követelményekről, beleértve a NATO Gyorshadtest fejlesztésének és a múlt évben a prágai csúcstalálkozón elfogadott átalakítási menetrend többi része folytatásának sürgősségét.

A megbeszélések értékesek voltak, mert elősegíthetik azt, amiből a Szövetségnek még többre van szüksége - a széles körű és mélyreható vitát a stratégiáról, beleértve a stratégiai koncepciókat és azok gyakorlati követelményeit és politikai következményeit is. Ezen a téren a stratégiai gondolkodás, amely 2001. szeptembere óta számos dokumentumban előre lépett az Egyesült Államokban -- mindenekelőtt a Quadrennial Defense Review, a Nuclear Posture Review és a National Security Strategy dokumentumjaiban -- kritikai elemzést érdemel és kiindulási pontként is szolgálhat.

Eddig az új biztonsági koncepciókkal kapcsolatban az Egyesült Államokban folyt vitának, több figyelmet szenteltek, mint az Európában folyó vitának, habár Európa talán kezdi behozni lemaradását egy EU biztonsági stratégia tervezetet taglaló dokumentum közzétételét követően. Mindazonáltal, ahogy ezt az iraki hadjárattal kapcsolatos nézeteltérések is bizonyítják, Európának komolyan meg kell vizsgálnia az USA koncepcióit annak érdekében, hogy hozzá tudjon járulni egy ésszerű transzatlanti vitához. E koncepciók közül három különös figyelmet érdemel: az eltántorítás, az ellehetetlenítéssel való elrettentés, és a megelőzés.

Dissuasion

Az eltántorítás természetesen az a szó, amelyet a franciát használnak az elrettentésre, de az Egyesült Államok Védelmi Minisztériuma az eltántorítás szónak a Quadrennial Defense Review kiadványban meghatározott jelentést adott, egy olyan meghatározást, amelyet azután átemelt a későbbi dokumentumokba. Röviden, az “eltántorítás” más hatalmak meggyőzését jelenti arról, hogy akár egy “fegyverkezési verseny” vagy az Egyesült Államok katonai képességeivel való versengés elindításától is tartózkodjanak. A hivatalos stratégiai dokumentumok az sugallják, hogy az eltántorítás elérhető azzal, ha az ellenfelet meggyőzik az Egyesült Államokkal való versengés hasztalanságáról, legyen az akár általános alapokon, akár a katonai erő egy adott kategóriájában, amely lehet a nukleáris fegyvereké vagy harci repülőgépeké vagy támadó tengeralattjáróké vagy bármi másé. A cél, hogy az ellenfelet kénytelen legyen belátni: céltalan lenne versenyeznie a katonai képességek megszerzésében. A Foreign Affairs 2002. május/júniusi számában Donald Rumsfeld amerikai védelmi miniszter egy példával írta le a koncepció mögött rejlő logikát: “Olyan eszközöket kell kifejlesztenünk, amelyeknek pusztán a birtoklása elveheti ellenfeleink kedvét a versengéstől" - írta. - " Így a hatékony rakétavédelem telepítése eltántoríthat másokat attól, hogy ballisztikus rakéták megszerzésére költsenek, mert a rakéták nem adják meg nekik azt, amit akarnak: hogy az USA-t és a szövetséges városokat nukleáris zsarolással túszul ejtsék.”

Ha fontolóra vesszük ezt a példát, akkor a Szövetségeseknek egyértelműen szerep jut az eltántorításban. Ezen kívül a Szövetséges szerepvállalás a potenciális ellenfelek ballisztikus rakéták megszerzésére irányuló törekvésektől való eltántorításában oly mértékben fog növekedni, hogy a Szövetségesek és a Szövetség egésze rakétavédelmet fog kifejleszteni és telepíteni.

Néhány NATO Szövetséges rövidebb távú rakéták elleni védelem kifejlesztésére törekszik évek óta. Az Egyesült Államok Németországgal és Hollandiával együtt dolgozik a Patriot PAC-3-on, illetve Németországgal és Olaszországgal a MEADS (Medium Extended Air Defence System) rendszeren. A francia-olasz Aster rendszert a francia repülőgéphordozóra, a Charles de Gaulle-ra telepítették. Franciaország és Olaszország pedig 2005-ben tervezi az első földi változatok telepítését. Néhány aszövetséges tengeri rakéta védelemhez Aegisradarokat és Standard Missile 3 elfogó rendszereket szerez be vagy szándékozik beszerezni.

Ezen kívül az egész Szövetség különféle tanulmányokat készített a hadszíntéri rakétavédelem (TMD) témájában. 2002. novemberében Prágában a Szövetségesek a telepített csapatok védelme érdekében túlléptek a TMD-n, amikor úgy döntöttek, hogy „megvizsgálják a lehetőségeket a Szövetség területének, haderőinek és népességközpontjainak védelmére a rakétafenyegetések teljes köre ellen.” Az ezzel kapcsolatos megvalósíthatósági tanulmány várhatóan 2005. első felében fog elkészülni.

A tény, hogy a Szövetség rakétavédelemre törekszik - tényleges képességekre éppúgy és tanulmányok elkészítésére - nem jelenti azonban azt, hogy elfogadják az USA eltántorítási elméletét. Valójában számos szövetséges megfigyelő, néhány USA megfigyelőhöz hasonlóan óvatosságának, ha nem éppen szkepticizmusnak adott hangot. Általában azt hozzák fel, hogy még ha a NATO és az Egyesült Államok el is tántorítja az ellenfeleket egy bizonyos típusú képesség megszerzése iránti törekvéseiktől, az elszánt ellenfelek más lehetőségeket keresnek, beleértve az aszimmetrikus hadviselést is, nekünk pedig, amennyire csak lehetséges, fel kell készülnünk e fenyegetés elhárítására. Az amerikai kormányzat azonban emiatt a kockázat miatt is aggódik, ahogy ezt az aszimmetrikus fenyegetésekről folyó viták mutatják az Egyesült Államokban.

Ami Rumsfeld miniszter adott példáját illeti, a kritikusok azt kérdezték, milyen mértékben fogja a NATO és az USA rakétavédelme elvenni azoknak a rakétakészítőknek és rakétavásárlóknak a kedvét, akiknek az érdeklődése arra irányul, hogy nem NATO tagországokra tudjanak rakétákat kilőni? Ha a rakétáik közvetlen célpontjai regionális ellenfelek a NATO területén kívül, akkor a csapásmérő képesség, amely parancsra a NATO ellen fordítható, egy külön bónusz. Ezt a logikát követve a NATO számára hasznosabb a rakétavédelemnek az a képessége, hogy valóban megvéd a rakétatámadások ellen, mint az a potenciális hatása, amelyet a rakéták megszerzésére irányuló döntésekre gyakorol. Az USA kormánya azonban a működésbeli hatékonyságban éppúgy érdekelt, mint az eltántorítás megvalósításának megkísérlésében, ha ez lehetséges. Valóban, az eltántorítás sikere az ilyen gyakorlati hatékonyság megvalósításától függ.

A kritikusok további ellenvetésekkel éltek. Ha az eltántorítás célja a potenciális ellenfél meggyőzése arról, hogy ne versenyezzenek a katonai képességek felhalmozása terén, akkor ez Szövetségesek és az USA katonai felsőbbrendűségének reklámozásán helyett - vagy a mellett - nem érhető el más módszerekkel is? Ahogy különféle Szövetséges és USA megfigyelő rámutatott, más tevékenységek hozzájárulhatnak a fegyverkezési versenyektől való elriasztáshoz, és ezeknek a tevékenységeknek általánban része a szövetségesekkel és más biztonsági partnerekkel való együttműködés. Ide tartozik a biztonsági környezet szabályozása az export ellenőrzések, jogi normák és a tömegpusztító fegyverek elterjedését akadályozó rendszerek fenntartásával, a katonai verseny motivációinak pozitív politikai kapcsolatokkal történő csökkentése, a regionális politikai stabilizáció és biztonság támogatása a szomszédokkal való versengés motivációinak csökkentése érdekében, valamint nemzet- és államépítés, jelesül a demokratizáció és a szabad piac támogatásához.

Míg az ilyen együttműködési tevékenységek nem kaptak központi szerepet a Quadrennial Defense Review-ban és más stratégiai dokumentumokban, az USA álláspontja tovább fejlődött. A gyakorlatban úgy tűnik, az Egyesült Államok egyre inkább hajlik arra, hogy elfogadja az eltántorítás elérési módjának kibővített definícióját. Ennek legegyértelműbb jele az érdekeltség az Afganisztánban és Irakban folyó nemzet- és az államépítésben és az izraeli-palesztin kapcsolatok terén a békefolyamat előre vitelében.

Deterrence by denial

Ha az eltántorítás nem működik, akkor fegyverkezési versenyre és konfliktusokra kerülhet sor, és a cél ekkor az agressziótól való elrettentés vagy a kényszerítés. Az USA stratégái éveken át az elrettentés hidegháború alatti uralkodó formájának - a megtorlással való fenyegetésnek - az ellehetetlenítéssel való elrettentéssel történő felváltása mellett kardoskodtak. Az ellehetetlenítéssel való elrettentés az ellenfélnek a támadástól való eltántorítását jelenti azáltal, hogy meggyőzik arról: a támadás kudarcot fog vallani, azaz nem lesz képes elérni hadműveleti célkitűzéseit.

J. D. Crouch az Egyesült Államok nemzetközi biztonságpolitikáért felelős védelmi miniszter-helyettese erre az elrettentési módszerre hivatkozott, amikor 2002. januárjában a Nuclear Posture Review megállapításait tárgyalta. Crouch azt javasolta, hogy az Egyesült Államok “rakétavédelmet használhatna, hogy a támadásoktól terveinek keresztülhúzásával tántorítsa el az ellenséget”. Más szavakkal, ha a rakétavédelem nem veszi el a kedvét az ellenségnek a rakéták megszerzésétől (ez az eltántorítás célja), akkor eltántoríthatja a felhasználásuktól (ez az ellehetetlenítéssel való elrettentés célja).

Az ellehetetlenítéssel való elrettentés elmélete természetesen nem korlátozódik a rakétavédelemre. Az elmélet bármilyen képességre alkalmazható, amely lehetetlenné teszi az ellenség számára, hogy sikerüljön célkitűzéseit megvalósítania. Például a passzív védelmek, mint például a sugármentesítő felszerelés, valamint a vegyi és biológiai fegyverek ellen védő ruhák és maszkok segíthetnek meggyőzni az ellenséget arról, hogy ne használjon ilyen fegyvereket. A National Security Strategy azt tanácsolja, hogy a “következmények kezelésére” irányuló képességek a tömegpusztító fegyverekre való válaszadásnál egyaránt hozzájárulhatnak az eltántorításhoz és az ellehetetlenítéssel való elrettentéshez. A dokumentum kijeleni: „A népünk ellen használt tömegpusztító fegyverek hatásainak minimalizálása oly módon segít elrettenteni azokat, akik ilyen fegyvereket birtokolnak, és eltántorítani azokat, akik ilyen fegyverek megszerzésére törekednek, hogy meggyőzi ellenségeinket: az óhajtott célokat nem képesek elérni.”

Igaz, nehéz bármilyen elrettentési vagy eltántorítási elmélet érvényességét igazolni, mivel nem lehetséges meggyőzően bizonyítani, miért nem következett be valami. A fegyverkezési versennyel összefüggő tevékenységek hiánya nem bizonyítja, hogy egy versenytársat eltántorítottunk, mint ahogy az agresszió elmaradása sem bizonyítja, hogy egy feltételezett agresszort elrettentettünk. Ezen kívül, még ha igazunk is van abban, hogy az elrettentéssel kapcsolatos intézkedések működnek egy ideig, nem lehetünk bizonyosak tartós megbízhatóságuk felől.

Pre-emption

Más szavakkal, az elrettentés kudarcot vallhat és a háború jóformán előjelek nélkül kitörhet. Ez elvezet minket a megelőző csapás vitatott témaköréhez, amely azokkal a kétségekkel függ össze, amelyek bármiféle elrettentés megbízhatóságával kapcsolatosak. A National Security Strategy kijelenti: “Az elrettentés hagyományos koncepciói nem működnek terrorista ellenséggel szemben, amelynek közismert taktikája az indokolatlan pusztítás, és hogy az ártatlanokat célpontnak tekinti; amelynek úgynevezett katonái mártíromságot keresnek a halálban, és amelynek leghatásosabb védelme az, hogy nem kötődik államokhoz. Az átfedés a terrorizmust támogató államok és a tömegpusztító fegyverek megszerzésére törekvő államok között cselekvésre kényszerít minket. "

"Az azonnali fenyegetés koncepcióját hozzá kell igazítanunk napjaink ellenségeinek képességeihez és céljaihoz” - folytatja a dokumentum. - “A lator államok és terroristák nem törekednek arra, hogy a hagyományos értelemben támadjanak meg minket. Tudják, hogy az ilyen támadás kudarcot vallana. Ehelyett terrorcselekményekre és potenciálisan tömegpusztító fegyverek használatára hagyatkoznak - olyan fegyverekre, amelyeket könnyű elrejteni, titokban szállítani, és figyelmeztetés nélkül felhasználni." És azt a következtetést vonja le: “Az Egyesült Államok sokáig fenntartotta a megelőző csapás lehetőségét a nemzetbiztonságunkat fenyegető megfelelő nagyságú fenyegetés elhárítására. Minél nagyobb a fenyegetés, annál nagyobb a tétlenség kockázata - és annál kényszerítőbb erejű érvek szólnak a védelmünket szolgáló megelőző intézkedések meghozatala mellett, még ha az ellenség támadásának helye és időpontja körül bizonytalanságok is vannak. Ellenfeleink ilyen ellenséges cselekedeteinek megakadályozására vagy megelőzésére az Egyesült Államok megelőző intézkedéseket hoz, ha szükséges.”

A “megelőző csapás” koncepciója ellentmondásos: részben azért, mert az USA kormányzata szélsőséges esetekben minden kormány rendelkezésére álló lehetőség helyett doktrína szintjére emelte. Ezen kívül a meghatározással kapcsolatos gondok tovább mélyítették az ellentmondást. Az amerikai kormányzat úgy döntött, hogy “megelőzőnek” nevezi azt, amit sok amerikai, európai és más nemzethez tartozó “megelőző” háborúnak hívna. Sok megfigyelő a következő megkülönböztetéssel élne: A megelőző támadás azonnali cselekvést jelent olyan bizonyíték alapján, hogy az ellenség támadásra készül. Ezzel szemben a megelőző háború olyan katonai hadműveleteket fog át, amelyeket azért kezdtek, hogy elhárítsanak egy valószínű, de vélelmezett jövőbeli kockázatot, úgymint az erőegyensúly elfogadhatatlan felborulását, megnövekedett sebezhetőséggel járó helyzetet, vagy akár potenciális legyőzetést - illetve tömegpusztító fegyvereknek egy terrorista csoport kezére jutását. Az utóbbi kockázat volt az egyik fő érv, amellyel az USA kormánya előállt az Irakban 2003. márciusában és áprilisában, Szaddam Husszein rezsimje ellen folytatott katonai hadjárat igazolására.

Egészében véve még azok európai kormányok, amelyek ellenezték az USA által vezetett támadást Szaddam Husszein rendszerének megdöntésére, sem találtak kifogást a megelőzés elképzelése ellen olyan bizonyíték alapján, hogy az ellenség támadni készül. Valójában ez az elv kifejezetten megjelenik a francia biztonságpolitika legújabb és irányadó kifejtésében, a 2003-2008. időszakra vonatkozó katonai programról alkotott törvényben. Ez a dokumentum kijelenti, hogy „a megelőző támadás lehetőségét mérlegelni kell, amint kifejezett és ismert fenyegetéssel járó helyzetet kialakulása felismerhető.”

Az USA politikájának európai és amerikai bírálói azzal érveltek: nem volt bizonyítéka annak, hogy Szaddam Husszein az Egyesült Államok megtámadására vagy tömegpusztító fegyverek terroristáknak történő átadására készült volna, így ez nem megelőző támadás volt, hanem megelőző háború - háború egy vélelmezett jövőbeli fenyegetés alapján. A kritikusok a nemzetközi jog megsértéseként ítélték el a megelőző háború fogalmát. Más kritikusok és Szaddam Husszein rezsimje ellen az erő alkalmazását támogatók viszont annak szükségességét hangsúlyozták, hogy fenn kell tartani az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsának tekintélyét.

A kritikusok azzal is érveltek, hogy az USA módszere egyet jelent az állandó háború receptjével, kivéve, ha az Egyesült Államok valamiképpen képes lenne uralni ez egész világot. Lehet, hogy így van és lehet, hogy nem, de még mindig fennáll a probléma, hogy bizonyos kivételes esetekben bölcsebb lehet a megelőző (pre-emptive) támadás, sőt akár a megelőző (preventive) háború mellett dönteni - azaz bizonyos esetekben, jelesül ha tömegpusztító fegyverekről van szó, a megelőzés vagy a megelőző beavatkozás megfontoltabb lépés lehet, mint várni a támadásra. A kihívást az jelenti, hogy azonosítani kell, mely esetek igényelnek valóban megelőző támadást, és mely esetek igazolhatnak akár egy megelőző háborút is. Ez nem újkeletű probléma. Legalább Tuküdidész és a peloponészoszi háborúk idejére nyúlik vissza, de a modern technológiák sokkal égetőbbé tették.

Az EU biztonsági stratégiai tervezetével foglalkozó dokumentum, amelyet az EU Közös kül- és biztonságpolitikai főképviselője Javier Solana terjesztett elő 2003. júniusában szintén foglalkozik ezzel a témával és rámutat arra, hogy tömegpusztító fegyverekkel rendelkező terroristák „olyan mértékű kárt képesek okozni, amely korábban csak államok és hadseregek számára volt lehetséges”. Ilyen esetekben az elrettentés kudarcot vallana. Receptként Solana azt javasolta más pontok mellett, hogy „megelőző harcérintkezéssel súlyosabb jövőbeli problémákat lehet elkerülni... Az új fenyegetések esetében az első védelmi vonal gyakran külföldön húzódik. Az új fenyegetések dinamikusak. Ha nem törődünk velük, veszélyesebbé válnak. Az elterjedésük kockázata idővel növekszik; ha hagyjuk, a terrorista hálózatok mind veszélyesebbek lesznek (az al-Kaidát is sokkal hamarabb meg kellett volna fékeznünk) … Ez azt jelenti, hogy még a válság kialakulása előtt készen kell állnunk a cselekvésre. A konfliktus és fenyegetés megelőzése nem kezdődhet elég korán… Olyan stratégiai kultúrát kell kialakítanunk, amely elősegíti a korai, gyors és szükség esetén a robusztus beavatkozást. "

Míg a fenti megfogalmazások némelyike ködös, mégis hozzájárulhatnak egy, a Szövetség egészére kiterjedő, stratégiáról, pontosabban a megelőzésről (pre-emption) és a megelőző beavatkozásról (preventive intervention) folyó vitához. Az értékelés és kiválasztás problémájának azonban nem lesz egyszerű megoldása.

Vita

Konstruktív dolog általánosságban megvitatni a kérdéseket. Hasznos megtárgyalni például az olyan kérdéseket, mint a következők: milyen körülmények között igazolható a megelőzés vagy akár a megelőző háború? Kifejezetten módosítani kell-e a nemzetközi jog rendszerét, hogy olyan új védelmi lehetőségeket, akár megelőző háborút is írjon elő szélsőséges helyzetekre, amelyek figyelembe veszik a modern technológiákból fakadó előzmények nélküli sebezhetőségeket? Hogyan kell értelmezni a “szükségszerűséget" és "arányosságot", mint a megelőzés klasszikus kritériumait a modern technológiák és stratégiai opciók fényében? A "szükségszerűségen" (vagy "fenyegető közelségen") és az “arányosságon” kívül milyen elveknek kell szabályozniuk a döntéseket? Milyen következményei lehetnek a nemzetközi rendre nézve az ilyen új precedensek és elvek elfogadásának a nemzetközi jogban? Hogyan lehetne az elkapkodott és/vagy nem kellően megalapozott intézkedések kockázatát csökkenteni? Milyen mértékben ösztönzi a megelőzés és a megelőző beavatkozás politikája az ellenfeleket arra, hogy hasonló politikákat alkalmazzanak, és ezáltal milyen mértékben teremt változékonyabb válsághelyzeteket? Milyen mértékben lehet megosztani a megelőzés vagy a megelőző beavatkozás kezdeményezésének (és ezek következményei kezelésének) felelősségét? Míg az USA kormánya elismerte a megelőzés vagy megelőző intézkedés többoldalú - az ENSZ Biztonsági Tanácsán keresztül történő - legitimációjának nyilvánvaló kívánatosságát, ez nem érhető el minden körülmények között. Ha nem érhető el, milyen korlátokat kell az államoknak és koalícióknak betartaniuk az ENSZ Alapokmányának 51. cikkében elismert önvédelemre való jognak a gyakorlása során?

Az ilyen kérdések megtárgyalása jócskán elmélyítheti a megelőzési vagy megelőző beavatkozási politikákban rejlő kockázatok és felelősségek megértését. De a legvégén mindazonáltal kénytelenek leszünk meghatározott esetekről dönteni.

Az amerikai National Security Strategy egy kiinduló pontot javasol. Az első lépés ebben a tekintetben annak felismerése, hogy “egyetlen nemzet sem épített biztonságosabb, jobb világot egymagában. Szövetségek és multilaterális intézmények megsokszorozhatják a szabadságszerető nemezetek erejét.” A NATO kivételes szerepet tölt be az USA politikájában, mert “kevés olyan maradandó következményekkel járó dolog van, amit az Egyesült Államok a világban véghezvihetne, anélkül, hogy megőrizné szövetségesei és barátai támogatását Kanadában és Európában.” Amikor szükséghelyzetekről van szó, amelyekben „megelőző" intézkedésre lehet szükség, a National Security Strategy három irányelv alkalmazását javasolja az intézkedésre. Ezeknek támogatniuk kell a megelőzés lehetőségeit: jobb, integráltabb hírszerzési képességeket fogunk kiépíteni, hogy időben pontos információkat biztosítsunk a fenyegetésekről, amikor azok felmerülnek; gondosan egyeztetünk a szövetségesekkel, hogy a legveszélyesebb fenyegetésekről közös értékelést készítsünk, és tovább folytatjuk katonai erőink átalakítását, hogy biztosítsuk képességünket gyors és precíz hadműveletek végrehajtására, döntő eredmények elérése érdekében.

Itt a második pont - „gondosan egyeztetünk a szövetségesekkel, hogy a legveszélyesebb fenyegetésekről közös értékelést készítsünk” - a legfontosabb, ha meg akarjuk őrizni a Szövetség kohézióját. Ahogy Irak esetében láthattuk, a Szövetségek értékelése a fenyegetések súlyosságáról meghatározott esetekben élesen eltérhet, akárcsak nézeteik az elhárításuk helyes módjáról. Tekintettel annak a valószínűségére, hogy a Szövetség további hasonló súlyosságú kihívásokkal kerül majd szembe, a szoros koordináció az értékelések és a politikai választási lehetőségek meghatározása terén egyre sürgetőbb. A koncepciókkal csak ennyire juthatunk. Végül kénytelenek leszünk olyan piszkos realitásokkal megbirkózni, amelyek nem férnek bele a takaros fogalmi kategóriákba.

Ennek megfelelően, a NATO átalakításáról Prágában hozott döntéseket kiegészítendő, a Szövetségeseknek határozott erőfeszítést kell tenniük a Szövetség biztonságát érintő legveszélyesebb fenyegetések és a lehetséges válaszok közös értékelésének kidolgozására a NATO következő csúcstalálkozója alkalmából, amelyet menetrend szerint következő júniusban Isztambulban tartanak.

David Yost a kaliforniai monterey-i Naval Postgraduate School (Haditengerészeti Másoddiplomás Iskola) professzora és a "NATO Transformed" (USIP, 2000) szerzője. Az itt kifejtett nézetek kizárólag a szerző nézetei és nem képviselik a Haditengerészeti Hivatalnak vagy az USA bármely kormányzati ügynökségének véleményét. A szerző köszönetet mond Sorin Lungu-nak, Joseph Pilat-nak, Michael Rühle-nek és Diego Ruiz Palmer-nek, amiért véleményt mondtak jelen esszé korábbi tervezeteiről, amely esszé a Hollandiai Atlanti Szövetség és az Amszterdami Németország-Intézet által szponzorált, 2003. június 19-20-án Amszterdamban tartott „Transzatlanti kapcsolatok válaszúton” című konferencián elhangzott előadáson alapul.





Vita
Olyan nagyok-e a kihívások, amelyekkel a NATO napjainkban szembesül, mint a hidegháború idején?
    Andrés Ortega            KONTRA          Tomas Valasek



Andrés Ortega az El Pais rovatvezetője, és több az európai integrációról és a NATO-ról szóló könyv szerzője.



Tomas Valasek egy szlovák biztonsági elemző és a Védelmi Információs Központ brüsszeli irodájának igazgatója.

            Nem

Igen            

Kedves Tomas!

Emlékszel arra az időre, amikor a fenyegetés, amellyel Európa szemben nézett, a totális háború fenyegetése volt, azzal a valós lehetőséggel, hogy egy ilyen konfliktus nukleáris összecsapássá eszkalálódhat? Az enyhülés előtt, a hidegháború első éveiben Európa egy része gyakorlatilag az elrettentési politika túsza lett, míg a többiek pedig jórészt a szovjet csizmák alatt élték az életüket. Ma úgy tűnik, túlságosan is könnyű lebecsülni annak veszélyét, hogy az elképzelhetetlen valóban bekövetkezik. De voltak idők - mint például a berlini légihíd és a kubai rakétaválság -, amikor a világvége fenyegetése nagyon is valósnak tetszett. Akkor a NATO szerepe nem is lehetett világosabb, vagyis a szervezet első főtitkárának, Lord Ismay-nek tulajdonított szavakkal kifejezve, “hogy az amerikaiakat benn, az oroszokat kinn, a németeket pedig féken tartsa”. A transzatlanti szövetség volt Európa biztonsági architektúrájának szíve, döntő fontossággal bírta válságok kezelésében, mind a másik oldallal szemben - egységes frontot mutatva -, mind pedig a mi oldalunkon, a szövetségesek közötti kapcsolatok ápolásával.

Azt hiszem, két kérdést kell megtárgyalnunk. Az első az, hogy vajon az a fenyegetés amellyel napjainkban szembesülünk, nagyobb-e mint azzal, amellyel a hidegháború idején néztünk szemben.. A második, hogy a NATO vajon felkészült-e napjaink kihívásainak megválaszolására, és a legmegfelelőbb intézmény-e ezen feladat teljesítésére. Amikor a legtöbb ember az új típusú biztonsági fenyegetésekről beszél, mindenekelőtt a terrorizmusra vagy inkább terrorizmusok által képviselt veszélyre gondol. Jobban szeretem a többes számot használni, mivel a terrorizmusnak nincs egyetemes definíciója, és nyilvánvaló, hogy a terrorizmus különféle formákban jelentkezik, melyek mindegyikét másféleképpen kell kezelni.

Nézzünk szembe a ténnyel: a terrorizmus hosszú idő óta jelen van, és valójában a hidegháború vége előtti időkre nyúlik vissza. De míg a terroristákat sok merénylet miatt terheli felelősség, soha nem jelentettek veszélyt a világ létezésére. Leggonoszabb formájában a terrorista fenyegetést a tömegpusztító fegyverek (WMD) által képviselt fenyegetéssel együtt kell vizsgálni, habár a terroristák igazából még nem vetettek be ilyen fegyvereket. Legalábbis eddig nem. Egyértelmű, hogy a terrorizmus és a tömegpusztító fegyverek baljós kombinációja hatalmas veszélyt jelent. De a különbség e fenyegetés és a hidegháború egymás biztos elpusztításának veszélyét hordozó fenyegetése között az, hogy az utóbbi a létezésünket tette kérdésessé.

A fenti okok miatt napjaink fenyegetéseit mind Európa, mind az Egyesült Államok számára kisebb nagyságrendűnek ítélem, mint azt a fenyegetést, amellyel a hidegháború alatt kellett szembenéznünk, különösen az 1950-es és 1960-as években. A Szovjetunió megszűnésével megszűnt a világvége fenyegetése is, az Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom, és az amerikaiak a biztonság csaknem páratlan érzésének örvendhetnek. Az európaiaknak viszont soha nem volt része ebben a luxusban, és még a hidegháború után is tudatában voltak sebezhetőségüknek a Jugoszlávia felbomlását kísérő háborúk és a számos országban elkövetett terrorcselekmények miatt. Míg a szeptember 11-i terrortámadások az egész világot sokkolták, a sokk kétségtelenül az Egyesült Államokban volt a legnagyobb. De még így is igaz, hogy a 9/11-i események nem jelentettek az amerikaiak létezésére irányuló fenyegetést. Ehelyett inkább feltárták mind az amerikaiak, mind a nyugati világ többi részének sebezhetőségét az aszimmetrikus és nem hagyományos fenyegetésekkel szemben.

Mivel a terrorista fenyegetés nem kezelhető elsősorban katonai eszközökkel, úgy a NATO, mint politikai-katonai szövetség, sem szükségszerűen a legmegfelelőbb intézmény a válaszadás koordinálására. Ezzel nem azt mondom, hogy egy átfogó terrorizmusellenes stratégiának nincsen katonai komponense. Világos, hogy a katonai erő hatékonyan alkalmazható, például olyan bukott államokban, mint Afganisztán, annak megakadályozására, hogy olyan terrorista csoportok, mint az al-Kaida, hadműveleti központjaivá változtathassa őket. De az egyetlen hatékony, hosszú távú megközelítése a terrorizmus elleni harccal szemben az orvoslására teendő erőfeszítéseket tartalmazhatja, csak lehetséges.. Ennek ki kell terjednie szociális, gazdasági és politikai eszközök alkalmazására, valamint a politika hatásos alakítására, melyek összességében jobb eredményeket produkálnak hosszú távon, mint a katonai erő kizárólagos használata. Valóban, „terrorizmus elleni háborúról” beszélni, illetve a terrorizmussal és az arra adott válasszal kapcsolatos gondolkodásunkat militarizálni, akár saját érdekeink ellen is hathat.

A hatékony rendfenntartás és hírszerzési információcsere, beleértve a fokozottabb nemzetközi együttműködést, döntő fontossággal bír a terrorizmus elleni küzdelemben. Ezen a terén az olyan országok, mint Franciaország, Olaszország és Spanyolország, jobban fel vannak készülve, mint a többiek, beleértve az Egyesült Államokat is, a Gendarmerie, Carabinieri és Guardia Civil típusú csendőrségek létezésének köszönhetően. Ezek katonai dimenzióval rendelkező rendőri egységek, és az ország teljes területén működnek. Spanyolországban például hatékony terrorizmus ellenes stratégiákat dolgoztunk ki az ETA-val kapcsolatos tapasztalataink eredményeként. Igaz, az ETA által képviselt fenyegetés nagyon is különbözik az olyan öngyilkos terrorista akcióktól, mint amilyeneket nap mint nap láthatunk Izraelben és Irakban. Ezen kívül úgy tűnik, ezeknek a konfliktusoknak a tapasztalatai azt mutatják, hogy minél inkább ráhagyatkozunk a katonai megoldásra, annál nagyobb a terrorfenyegetés

Napjaink biztonsági fenyegetései kétségtelenül komolyak, és nem szabad lebecsülni őket. Ahogy a hidegháborúban, úgy ezek ma sem oldhatók meg hatékony transzatlanti együttműködés nélkül, a NATO-nak pedig fontos szerepe van ezen a területen. De a létezésünk többé nincsen veszélyben. Ma a biztonságunkkal szembeni kihívás ezért nem olyan nagy. Ugyanakkor annál nagyobb az a kihívás, amely a Szövetség kohézióját és a konszenzusépítését éri azzal kapcsolatban, hogy miként reagáljunk napjaink fenyegetéseire.

Üdvözlettel,
Andrés


Kedves Andrés!

Igazad van. Napjaink fenyegetései nem említhetők egy napon a hidegháborúéival. Nem hordozzák az emberiség végső megsemmisülésének látomását, mint abban a korban a szuperhatalmak vetélkedése. De egy ilyen leszűkített összehasonlítás értelmetlen. Habár a létünk iránti fenyegetés megszűnt, napjaink kihívásai attól még nagyobban lehetnek.

Egy civilizált ország vezetője számára egy olyan forgatókönyv, hogy terroristák akár csak egyetlen nukleáris vagy biológiai eszközt bevethetnek egy világvárosban, éppolyan groteszk és elfogadhatatlan, mint egy általános, rákéták közötti ütésváltás. Nem létezik olyasmi, hogy tolerálható nukleáris kár. Tíz, húsz vagy ötvenezer halott éppolyan elképzelhetetlen katasztrófa, mint 100 millió.

Ma ez a tét. Mi az esélye annak, hogy terroristák sikeresen vethetnek be egy tömegpusztító fegyvert? Három tényező határozza meg az egyenletet: az ellenség szándékai, támadási képességei, és a potenciális célpont védelmi képességei - ebben az esetben a NATO-tagállamoké.

A szándékok értékelése a legkönnyebb. Kevesen vonnák kétségbe, hogy ha az al-Kaida rendelkezett volna szeptember 11-én nukleáris bombával, akkor használta is volna. Az új terrorizmus természete példa nélkül álló, mivel lényegében nihilisztikus. Az Oszama bin-Laden irányzatát követő szélsőségeseknek nem áll szándékában átvenni a modern értékeket, vagy részévé válni a nemzetközi rendszernek, és így nincs indíttatásuk arra, hogy féken tartsák erőszakos cselekedeteiket. A “hagyományos” terrorcsoportok, mint az ETA és az IRA mindig is visszafogták támadásaikat bizonyos mértékig, hogy megőrizzék a tiszteletreméltóság bizonyos szintjét, és hogy nyitva tartsák az ajtót az „ellenséggel” való jövőbeli megállapodás előtt. A régi nukleáris fenyegetés kiszolgálói - a szovjet apparatcsikok - cseppet sem akartak meghalni az ügyért, és így a nukleáris válasz hihető fenyegetésével elrettenthetők voltak a támadástól. De a terroristák számára, akik mindenáron a nyugat gazdasági és politikai alapjainak aláaknázására törekednek, a támadás annál jobb, minél pusztítóbb. A lehetőségtől egyáltalán nem elriadva érdemnek tekintik, ha a támadásban az életüket áldozzák. Az al-Kaida esetében, hogy a Javier Solana volt NATO-főtitkár által készített EU biztonsági stratégia tervezetet idézzem, „az elrettentés kudarcot vallana."

A támadási képességek tekintetében a legnagyobb veszélyt az öngyilkos terrorizmus és a tömegpusztító fegyverek kombinációja jelenti. Számos különböző tömegpusztító fegyvertípus létezik, de alighanem a legaggasztóbbak a harcászati nukleáris fegyverek, amelyekből több ezer maradt Oroszország és az Egyesült Államok birtokában. A múltban szárnyra keltek híresztelések hiányzó orosz harcászati nukleáris fegyverekről, hogy aztán a Kreml cáfolja ezeket. A legtöbb nyílt forrásokra támaszkodó jelentés egyetért abban, hogy pillanatnyilag ezek a fegyverek biztonságban vannak, de az orosz nukleáris létesítmények megkérdőjelezhető biztonsági szintje rámutat a lopás jövőbeli kockázatára. Néhány beszámoló szerint terrorista gyanús személyek már felderítették az orosz nukleáris létesítményeket, feltehetően bombák vagy bombák készítéséhez szüksége anyagok beszerzése érdekében. Ha megszereznének egyet, milyen nehéz lenne elszállítani nyugatra egy taktikai atomfegyvert? Senki sem tudja biztosan, de a feladat aggasztóan megvalósíthatónak tűnik. Az Egyesült Államokba belépő konténereknek csak körülbelül 3 százalékát vizsgálják át a belépési kikötőben, és az Egyesült Államok Európával szemben azt a viszonylagos luxust élvezi, hogy a tömegpusztító fegyverek valószínű forrásától egy óceán választja el.

Azt még nem dőlt el, mennyire hatékony a védelműnk az új fenyegetésekkel szemben. Valójában csak most kezdtünk lépéseket tenni a 2001. szeptember 11-ét követő katasztrofális terrorizmus ellen. A védelem első vonala a NATO által "területen kívülinek" nevezett helyeken húzódik. Kulcsfontosságú a jövőbeni támadások megakadályozása szempontjából, hogy megakadályozzuk a terroristákat tömegpusztító fegyverek megszerzésében. Az ilyen fegyverek legvalószínűbb forrásai a volt Szovjetunió szomszédságában találhatók. De a fenyegetések tengerentúli elhárítása olyan politika, ami legalább annyira az alternatívák hiánya miatt született, mint hatékonysági megfontolásokból. Őszintén szólva, ennyit tudnak a nyugati társadalmak tenni a belföldi biztonság javítása érdekében anélkül, hogy lerombolnák gazdaságaik szabad és nyílt jellegét.

Napjaink terrorizmusa potenciálisan katasztrofális fenyegetés a szó minden meghatározása szerint. Valószínűségét és súlyosságát ördögien nehéz megbecsülni, részben mert vadonatúj jelenség, de ugyanakkor a kihívás összetettsége miatt is. Azonban fennáll a rendkívül vészjósló lehetőség, hogy tömegpusztító fegyvereket használjanak nyugati városok ellen. Tekintettel arra, hogy mi forog kockán, a terrorizmus elleni kampány ugyanolyan mértékű összefogást, és a célok ugyanolyan egységességét igényli, mint amilyet a NATO-tagországok a hidegháború alatt tanúsítottak (még ha szerencsére nem is ugyanakkora katonai és pénzügyi ráfordítást). Ezzel a mércékkel mérve a katasztrófa terrorizmus ugyanolyan megítélés alá esik, mint a szovjet fenyegetés.

Üdvözlettel,
Tomas


Kedves Tomas!

Inkább nem bocsátkoznék vitába arról, hogy “tíz, húsz vagy ötvenezer halott éppolyan elképzelhetetlen katasztrófa, mint 100 millió”. Ugyanis van közöttük különbség, és ez a fennmaradás kérdése.

Azt mondod, “a szándékokat a legkönnyebb értékelni” és hogy "kevesen vonnák kétségbe”, hogy ha az al-Kaida nukleáris bombával rendelkezett volna szeptember 11-én, akkor fel is használta volna, és hogy az “új terrorizmus” természete “lényegében nihilisztikus”. A három megjegyzés közül eggyel sem értek egyet. A vita a "szándékokról" vagy "képességekről" egyidős magával a NATO-val, de valójában sokkal régebbről ered. Ha szándékok felett ítélkezünk, akkor soha nem fogjuk kellően biztonságban érezni magunkat. Ami a képességeket illeti, a legördögibb - nem a legkatasztrofálisabb - vonatkozása szeptember 11-nek az, hogy a támadók nem használtak hagyományos értelemben vett fegyvereket. Inkább a saját technológiánkat fordították ellenünk azáltal, hogy személyszállító repülőgépeket változtattak repülő bombákká. Amennyiben az al-Kaida rendelkezett volna nukleáris bombával, és fel is használta volna azt, akkor Afganisztán nagy része kétségtelenül megsemmisült volna a megtorlásban.

Divatosság vált ezeket a terroristákat nihilistaként jellemezni. De lehet, hogy nem erről van szó. Nagy benyomást tett rám a Robert Pape-nek, a Chicagói Egyetem professzorának a kutatása, aki az 1980 és 2001 között elkövetett mind a 188 öngyilkos merényletet elemezte. Arra a következtetésre jutott, hogy a terror ily módon való alkalmazása rendkívül hatékony, nem kapcsolódik elsődlegesen a vallási buzgalomhoz, és nincsen stratégiai célja. Nincs semmi köze a nihilizmushoz.

A jövőben a tömegpusztító fegyverek fenyegetését kell megoldani, legyenek azok terrorista csoportok vagy államok kezében. Ehhez pedig megelőző intézkedésre lesz szükség, de nem úgy, ahogy ezt szemmel láthatóan Washington jelenleg értelmezi. Inkább az lesz fontos, hogy újra megjelenjen az a fajta megközelítés, amelyet az Egyesült Államok alkalmazott a Szovjetunió felbomlása után, hogy meggyőzze Ukrajnát és a volt szovjet tagállamokat a nukleáris fegyverekről való lemondásról, vagy akár az a megközelítés, amelyet Európa alkalmaz jelenleg Iránnal szemben. Meg kell erősítenünk ezen kívül a nemzetközi rendszereket is. Az atomkísérletek átfogó tilalmáról szóló szerződés aláírásának visszautasítása nem mutat jó példát. És hogy Tony Blair brit miniszterelnök szavainak lényegét idézzem a 9/11-i események után: a terrorizmussal szemben keményen kell fellépnünk, de a terrorizmus okaival szemben is, az előbbivel rövid távon, az utóbbival pedig hosszú távon. Az olyan területek, mint a rendőri együttműködés, nemzetközi fejlesztés, sőt még a bevándorlók beilleszkedésének javítása a társadalmainkba kulcsfontosságú ennek a feladatnak a szempontjából, és ezek egyike sem oldható meg teljes mértékben egy politikai-katonai szervezet által. A terrorizmus elleni küzdelem militarizálásával hibát követhetünk el. Valóban, az iraki hadjárat egyik következménye az volt, hogy a terrorizmus azelőtt nem jelentett komoly problémát azon a területen, de most igen.

Üdvözlettel,
Andrés


Kedves Andrés!

Azt írtad: “Ha szándékok felett ítélkezünk, akkor soha nem fogjuk kellően biztonságban érezni magunkat.“ Teljesen egyetértek, és ezért vizsgálom az első írásomban oly gondosan mind a támadó-, mind a védelmi képességeket. Ezen a szemüvegen keresztül szemlélve a terrorizmus és tömegpusztító fegyverek kombinációja klasszikus alacsony valószínűségű, magas kihatású esemény. Pusztítási potenciálja lényeges, bármennyire is próbálod bagatellizálni. Egy nyugati város ellen tömegpusztító fegyverrel végrehajtott támadás lehetőségét a teljességgel elfogadhatatlan szintjére emeli: abba a kategóriába, amelyet korábban a szovjet nukleáris fegyverek foglaltak el.

Ami a szándékokat illet, attól tartok, amikor Pape professzor munkáját idézed, az al-Kaida korlátozott céljainak bizonyítékaként a saját tanácsodat hagyod figyelmen kívül. Mindketten egyetértünk abban, hogy a terrorizmusnak különböző típusai léteznek. Miután olvastad a tanulmányt, tudatában kell lenned annak, hogy a Pape professzor által elemzett 188 bombamerénylet közül mindössze hatot követet el az al-Kaida. A nagy többségük palesztinok által izraeli célpontok ellen elkövetett támadások voltak és a tamil tigrisek akciói indiai erők ellen a hidegháború alatt, főleg az 1980-as években. Ezek jóformán semmit sem mondanak az al-Kaida szándékairól napjainkban. Nagyon különböző célok, nagyok különböző időszak.

Nem osztom azt a reményedet, hogy képesek vagyunk elrettenteni a terroristákat tömegpusztító fegyverek használatától, és nem osztják az Európai Unió biztonsági stratégia tervezetének szerzői sem. Az elrettentés egy nagy, korlátozottan használható otromba furkósbot a meghalni vágyó nem állami elkövetők ellen. A szeptember 11-i támadásoknál a 19 támadó közül tizenöt volt szaúdi nemzetiségű. Ha tömegpusztító fegyvert használtak volna, akkor talán azt javasolnád, hogy az Egyesült Államok támadja Szaúd-Arábiát nukleáris fegyverekkel? Mi a helyzet Pakisztánnal, amelynek törvényen kívüli keleti határa lehet Oszama bin Laden tevékenységének jelenlegi bázisa? Érted a problémát. A megtorlásnak gyakran semmi esélye a sikerre. Bármilyen pusztító, valószínűleg nukleáris válasszal való fenyegetés mindig is üres riogatás marad. Ez te is tudod. Én is tudom. A támadók is tudják, ezért valószínű, hogy az elrettentés aligha működik.

Ez nem fegyverbe hívás, még ha is úgy tűnik, hogy egyenlőséget vonsz a fenyegetésekre irányuló figyelmeztetések és egy “katonai megoldásra” való törekvés között. Én is úgy gondolom, hogy kemény kézzel kell kezelnünk mind a terrorizmust, mind a terrorizmus kiváltó okait. De a kardcsörtetően hazafias Washingtonról alkotott transzatlanti sztereotípia, amelyet sajnálatos módon alkalmazol, nem állja meg a helyét, amikor a terrorizmus kiváltó okainak megoldásáról van szó, mint például a bukott államok újjáépítése. Afganisztán esetében például az Egyesült Államok - a Világbank adatai szerint - az egyetlen legnagyobb hozzájáruló az ország háború utáni újjáépítéséhez.

A tömegpusztító fegyverek és a terrorizmus kombinációjában rejlő veszélynek a célok egységessége iránti felhívásnak kellene lennie. A NATO legnagyobb ereje történelmileg az egymáshoz közelítő biztonsági stratégiák kiépítésében mutatkozott meg. Ez bevált a szovjet fenyegetéssel szemben. És ez marad a kulcs a katasztrófa terrorizmus fenyegetésének hatástalanításához is.

Üdvözlettel,
Tomas


Kedves Tomas!

Úgy érzem, félremagyarázod azt, amit mondani próbálok. Például soha nem beszéltem “elrettentésről” a terroristákkal kapcsolatban, hanem megelőzésről. Ami azt illeti, a “preventív harcérintkezés” váltotta fel a “megelőző intézkedés” kifejezést - amelyet nem csak nehéz más nyelvekre lefordítani, hanem általában a katonai erő alkalmazásával társítanak - az EU stratégiai dokumentumban. Ezt a legutóbbi változatot felülvizsgálták azoknak a nehézségeknek a fényében, amelyek az iraki béke megnyerésével kapcsolatosak és már különbözik attól a dokumentumtól, amelyet a thesszaloniki csúcstalálkozón beterjesztettek a katonai győzelem után.

Igazán nem osztom a “hazafiasan kardcsörtető Washingtonról kialakult sztereotípiát” és határozottan úgy gondolom, hogy a jó transzatlanti kapcsolatok lényegesek Európa és a megfelelő globális kormányzás szempontjából. Pape írását azért említem, hogy szemléltessen: a legtöbb öngyilkos akciónak - beleértve az al-Kaida elnevezésű globális terrorista vállalkozást is - stratégiai céljai vannak, és nem azok a „korlátozott célok”, amelyeket állításod szerint nekik tulajdonítok.

Képességek? Bármi képesség lehet a terroristák számára, akár egy eltérített repülőgép 9/11-én. Ez az egyik oka annak, hogy a terrorizmus elleni küzdelem miért nem lehet kizárólag, vagy akár elsősorban, katonai ügy. Inkább előbb, mint utóbb, de a háborúkat be kell fejezni. Ez a küzdelem viszont, attól tartok, nagyon sokáig fog tartani.

Nézetem szerint a megelőzés, az erősebb nemzetközi rendszerek a tömegpusztító fegyverek terjedése ellen, és az erőszak kiváltó okainak kezelése mind kulcsfontossággal bírnak a terrorista fenyegetés megválaszolása szempontjából. De megoldásokat - a nézeteltérések ellenére is -csak az egyesült Európa és az Egyesült Államok közötti mélyebb megértés alapján lehet találni - hogy újra az EU stratégia tervezetének dokumentumát idézzem - egy „hatékony multilateralizmus”, és végső soron az ésszerű politizálás keretében. Ez kihívás az Európai Unió, a NATO és az Egyesült Államok számára.

Úgy érzem, még mindig nem válaszoltál az első kérdéseimre, ami ennek a vitának a lényegét adhatta volna. A fenyegetések, amelyekkel a NATO és országaink manapság szembenéznek nagyobbak-e, mint a hidegháború fenyegetései? És vajon a Szövetség felkészült arra, hogy megválaszolja napjaink kihívásait, sőt egyáltalán a legmegfelelőbb intézmény-e erre a feladatra? Mindkét esetben egy hangsúlyos "nem" a válaszom. Ez nem jelenti azt, hogy a NATO nem hasznos. Hasznos. De manapság hasznossága nagyon különbözik attól, amilyen egykor volt.

Üdvözlettel,
Andrés


Kedves Andrés!

Döntsék el az olvasók, hogy félremagyaráztam-e a nézeteidet! Legyen elég annyi, hogy a különbség alapvetően abban keresendő, hogy az al-Kaida típusú terrorizmust új köntösben jelentkező régi fenyegetésnek kell e tekinteni, vagy pedig összességében új fenyegetésnek. Fenntartom, hogy ez a fenyegetés mind céljait, és ami még fontosabb, mind pusztító eszközeit tekintve különböző. Az Egyesült Nemzetek (egy olyan szervezet, amely nem a háborúra uszításról ismert) al-Kaida és Tálib Szankció Bizottságának egy nemrégiben megjelent jelentése arra figyelmeztet, hogy "Annak a kockázata, hogy az al-Kaida tömegpusztító fegyverekhez jut és felhasználja azokat tovább növekszik. Már döntést hoztak a vegyi és biológiai fegyverek bevetéséről az elkövetkező támadások során. Az egyetlen visszatartó erő, amellyel szembesülnek e fegyverek megfelelő és hatékony működtetésének bonyolultságában rejlik.” Azt hiszem, ezek a szavak önmagukért beszélnek.

Igaz viszont, hogy a látszattal ellentétben több kérdésben egyértelműen azonos a véleményünk. Különösen örülök annak, hogy úgy gondolod “a jó transzatlanti kapcsolatok lényegesen Európa és a megfelelő globális kormányzás tekintetében”.

A NATO csak egyik, habár fontos dimenziója ennek a kapcsolatnak - a katonai együttműködés. Azt hiszem, rossz szolgálatot teszel ennek a témának azzal, hogy azt kérdezed: a Szövetség-e a válasz a terrorizmusra. Az erőfeszítésnek egyértelműen szélesebb körűnek kell lennie, mint bármi, aminek az elérésére a NATO valaha is vállalkozott. Ahogy korábban mindketten rámutattunk, több fronton, úgymint a hírszerzés, a külpolitika és a fejlesztési segélyek terén kell cselekedni. A NATO azonban a történelem minden más szervezeténél jobban fel van készülve arra, hogy közös katonai fellépést szervezzen meg a terrorizmus ellen, ha erre van szükség. Figyelemre méltó fejlődésen ment keresztül politikáinak és képességeinek az új kihívások való hozzáigazítása terén, a közelmúlt minden feszültsége és nézetkülönbsége ellenére is. Ez önmagában is tanúbizonysága a fenyegetés súlyosságának.

Üdvözlettel,
Tomas





Életrajz

Jaap de Hoop Scheffer: A diplomáciai hosszútávfutó

Robert van de Roer írása Jaap de Hoop Scheffer-ről,a NATO új Főtitkáráról.

Egy nap 2000-ben Jaap de Hoop Scheffer, a Holland Kereszténydemokraták (CDA) akkori vezetője számára széteső félben lévőnek tűnt a világ. “Olyan volt mintha legnagyobb gyermekem 20 évnyi taníttatása és nevelése veszett volna kárba” - emlékezik vissza.

Lánya, Caroline akkor mutatta be szüleinek új barátját Jimmy-t egy hágai vendéglőben. Fura, angolul beszélő férfi volt, fülbevalóval a fülében és hosszú hajjal. 1947-es születési dátumával egy évvel volt idősebb, mint De Hoop Scheffer, és a Karib-tengeren, valamilyen “Szerelemhajón” kereste megélhetését, mint előadó. Jimmy akkor asztrológiát tanult, hogy a hajón tenyérjósként folytathassa. Elmondta, hogy következő útjára, az akkor jogot tanuló Caroline-t is szeretné magával vinni. Jimmy házasodós fajtának tűnt, nem szégyellte, hogy már négyszer volt nős.

De Hoop Scheffer és felesége, Jeannine egyáltalán nem élvezték a történteket. Mégis igyekeztek úgy viselkedni, mintha semmi baj nem lett volna. Frusztrációjuk csak akkor robbant ki belőlük, amikor Jimmy és Caroline elmentek az asztaltól.

Jeannine: “Istenem, de szörnyű.”
Jaap: “Ki kell bírnunk, és holnap komolyan leülünk Caroline-nel beszélni.”
Jeannine: “Ez egyszerűen hihetetlen.”
Jaap: “Elfogadhatatlan.”
Jeannine: “Mekkora idióta fráter.”
Jaap: “Ez katasztrófa. Szörnyű egy ember és manipulálja a lányunkat.”


De Hoop Scheffer gyorsan mentő tervet dolgozott ki: Caroline legjobb barátnőjét fogja megkérni, hogy győzze meg lányát döntésének megváltoztatásáról.

A csúcspont néhány pillanattal később jött. Az egész történetet a Bananasplit, a Holland “Kandi Kamera” stábja találta ki, és beavatta terveibe Caroline-t. Ha gondosabban megvizsgáljuk a felvételt, úgycsak az látszik, hogy a De Hoop Scheffer egy kicsit ideges, bort kortyolgat és az orrát dörzsöli. Nem látszik azonban az arcán az a pánik, amit valójában érzett. Az egészet elrejtette az önuralom és az udvariasság.

“Ez egy nagyon jó reakció, olyan, ami kiválóan alkalmassá teszi őt arra, hogy a NATO főtitkára legyen,” mondja Niek Biegman, volt holland NATO-nagykövet, aki most a NATO Vezető Polgári Képviselője a volt Jugoszláv Macedón Tagköztársaságban.* “Amikor az agyában összeomlik a világ, ő még mindig képes talpon maradni. Ez nagyon fontos.” Biegman a 70-es években dolgozott együtt De Hoop Scheffer-rel a NATO-nál, és jól ismeri őt. “Jaap hamarosan újabb rossz híreket fog kapni a NATO-tagországokból. Ezekre azonnal kell majd reagálnia anélkül, hogy összeomlana.”

A Bananasplit-es átverés után másfél évvel De Hoop Scheffer valódi megrázkódtatáson ment keresztül. Egy párton belüli konfliktust követően arra kényszerült, hogy lemondjon a CDA vezetői tisztéről, és úgy tűnt, hogy a bukott holland politikusok sokasága mellett a feledés homályába merül. Miközben változatlan tisztelet övezte, úgy tekintettek rá, mint aki hűvös és távolságtartó, akinek nem sikerült meggyőznie a holland választókat és ezzel megfordítania a CDA sorsát.

Minden akadály ellenére visszatért, először mint külügyminiszter, hogy mostanra a NATO-főtitkáraként. E visszatéréséért még parlamenti ellenfelei is elismeréssel illetik. “Így visszatérni, azok után, hogy ekkora csapást mért rá a part, egy valóban hihetetlen teljesítmény,” mondja Bert Koenders, az ellenzéki PvdA szociáldemokrata part külügyi szóvivője és De Hoop Scheffer Irak-politikájának bevallott kritikusa. “Bírja a pofonokat. Kemény ember. Abszolút nem puhány.”

Barátja és futópartnere, a holland külügyminisztérium legmagasabb beosztású köztisztviselője, Frank Majoor azt mondja: “Jaap hihetetlen önfegyelemmel reagált a CDA-beli bukására. Személyesen nagyon bántotta, de azt igyekezett eltitkolni a külvilág elől. Jaap nem az a fajta ember, aki megmutatja érzéseit.”

Egy olyan sokat tapasztalt diplomata úgy viselkedik, mint ő. Mostanra elérte a diplomáciai ranglétra csúcsát, amelynek legalsó fokára még nagyon fiatalon kapaszkodott fel.

Jakob Gijsbert de Hoop Scheffer 1948-ban született Amszterdamban, katolikus édesanya és egy a katolicizmusra áttért, a Tőzsdei Alkuszok Szövetségének főtitkáraként dolgozó édesapa gyermekeként. A leideni Egyetem joghallgatójaként a nemzetközi kapcsolatok lett a szabadon választható tantárgya, aminek keretében több hallgatói vitát is szervezett. Szakdolgozatának témája az Egyesült Államok II. világháború utáni európai jelenléte volt. E kérdések jobban foglalkoztatták őt, mint a 60-as, 70-es évek diák megmozdulásai, amelyekre úgy tűnik, ügyet sem vetett.

De Hoop Scheffer külügyi érdeklődését részben nagybátyja és “druszája” inspirálta, aki karrierdiplomataként az 1980-as években Hollandia NATO-nagyköveteként szolgált. A légierőnél letöltött sorkatonai szolgálatát követően tartalékos tisztnek jelentkezett. De Hoop Scheffer a Külügyminisztérium Tájékoztatási Osztályán kezdett el dolgozni, mint gyakornok. 1975-ben elvégezte a kezdő diplomaták számára szervezett egy éves tanfolyamot.

Az egyik gyakorlati foglalkozáson az ifjú diplomaták az Észak-atlanti Tanács működését modellezték. “Én voltam Németország”, emlékszik vissza De Hoop Scheffer. Tanfolyam társait lenyűgözte “tényismerete” és “koncentrált viselkedése”, mondja Ed Kronenburg, aki akkor osztálytársa volt, most pedig a NATO-ban irodavezetője és bizalmasa. “Már akkor is atlantista volt. Munkaorientált volt, és kevéssé az érzelmek által vezérelt, aki bizonyságot tett a diplomáciai karrier iránti elkötelezettségéről és a benne rejlő lehetőségekről.” mondja Kronenburg. Egy másik akkori osztálytárs, ma vezető tisztségviselő Hágában, aki neve elhallgatását kérte, így fogalmaz: “Jaap az osztály elsők közé tartozott és sokkal jobban felkészült volt a külügyi szolgálatra, mint mi.”

Akkor mi motiválja? “Legyen az Afrika vagy Irak, mindig az emberek megsegítéséről szól minden,” mondja De Hoop Scheffer. “A béke, stabilitás és a jólét képezik az alapját bármilyen külpolitikának. Nem szabad azonban állandóan a misszionárius szerepét játszani, mert az úgy nem működik. Racionálisnak kell tudni maradni.”

A diplomáciai felkészítő tanfolyamot követően, De Hoop Scheffer 1976-ban két évig Hollandia ghánai nagykövetségén szolgált két évig, Felesége, Jeaninne, akit egy diákrendezvényen ismert meg Leidenben, ahol Jeannine francia szakra járt, már elkísérte e kiküldetésre. Kapcsolatuk, ahogy mondja, “szerelem volt első látásra”, és azóta is “rendkívül szoros”.

Az első diplomáciai trauma röviddel azután érte, hogy elfoglalta állomáshelyét Akkrában. “Úgy éreztem magam, mint egy mini-Kissinger,” emlékszik vissza De Hoop Scheffer. “Hamarosan azonban rájöttem, hogy titkárként nem voltam más, mint a nagykövet kifutófiúja. Egy este a nagykövetasszony felhívott, hogy elromlott a légkondicionáló a rezidenciáján, miközben ő vacsorát ad 24 vendégének és kérte, hogy nézzem meg. Végül sikerült teljes áramszünetet okoznom, a vacsora pedig teljes sötétségben folytatódott.”

Egyéb feladatai mellett, az ifjú De Hoop Scheffer cserélte az olajat a követség hivatali autóiban, kergetett el iguanákát a nagykövet kertjéből és végezte a követség rovarmentesítését. Azért szakított időt arra is, hogy néha squasholjon az akkor még hadnagyként szolgáló Jerry Rawlings-szal, aki később Ghána elnöke lett. Az ott töltött években alakult ki benne “az Afrika iránt érzett szerelem”. “Sokszor sírni tudnék, ha hallom, hogy a kontinens az ott elkövetett tömeggyilkosságok és éhínség miatt kerül be a hírekbe.” mondta később.

1977 és 1980 között De Hoop Scheffer Hollandia NATO-misszióján dolgozott Brüsszelben. Akkori kollégája, Niek Biegman “okos, gyorsan és keményen dolgozó diplomataként” emlékszik rá. Biegman kiváló kabarettistaként is megismerte. “Sokat énekeltünk kollégák búcsúestjein” mondja Biegman. “Jaap kreatív, játékos ember, aki nagyon jó kabaré előadói hanggal van megáldva. Saját szövegeket ír. Már ismert dalok zenéjére.”

De Hoop Scheffer “általában jazz-klasszikusokat szeret, mint Cole Porter”. “Kottát nem tudok olvasni, de régen egy énekkarban énekeltem.” Mondja. Kupléi később hagyománnyá váltak CDA rendezvényeken is.

Az egyik, azóta is sokat emlegetett De Hoop Scheffer-előadásra 1985-ben az új külügyminisztériumi épület megnyitóján került sor Hágában. Ott énekelte a “Henry, a lektor” című dalt. A célpont az egyik vezető beosztású külügyi tisztviselő volt, aki arról volt híres, hogy négyszer-ötször volt képes anyagokat visszaküldeni a beosztottainak, tele vastag piros tollas törlésekkel. “A közönség hangosan hahotázott,” emlékszik vissza Biegman. “Kivéve Henry-t, aki láthatóan dühös volt és sok éven keresztül azt gondolta, hogy valaki más írta a szöveget. Erre Jaap még ma is sokszor mosolyogva gondol vissza.”

“Jaap képes dolgokról nagyon komolyan és intenzíven tárgyalni, de ugyanakkor képes azt nagyon nyugodtan előadni,” mondja egy névtelenségbe burkolódzó vezető tisztségviselő De Hoop Scheffer stílusáról. “Könnyen megtalálja a kontextust és látja meg valaminek a nevetséges jellegét. Természetesen az embernek ebben a szakmában képesnek kell lennie egy kicsit nevetni is.”

A diplomáciai ceremóniáknak meg van a maguk színházi jellege, De Hoop Scheffer pedig rendelkezik az ehhez szükséges bizonyos fokú “színészi képességekkel”. A NATO-nál töltött éveiből kollégái még mindig emlékeznek arra, ahogy utánozni tudta a Szövetség színesebb egyéniségeit, köztük egy különösen mogorva nagykövetet, illetve egy rendkívül öntelt grófot.

Biegman szemtanúja volt De Hoop Scheffer első politikai ütközeteinek. Mindketten tagjai voltak egy kis D66 nevű sejtnek. Egy holland politikai pártnak, amely akkoriban a “népszerű baloldalt” képviselte. De Hoop Scheffer szerint “Sokat volt napirenden a külpolitika, Akkoriban a cirkáló rakétákról szólt az élet. Én támogattam a telepítésüket.” A D66 viszont nem.

Néhány évvel később De Hoop Scheffer átállt a kereszténydemokratákhoz. Időközben, két lánya, Caroline és Stephanie születése kapcsán gyakorló kereszténnyé vált. “Szerettem volna, hogy a lányaim hívők legyenek. Szerettem volna nekik valamit adni a szellemiségből is.” mondja.

A tavaly decemberi Brüsszelbe való költözés előtt, De Hoop Scheffer a hágai Paschalis Baylon hitközség eukarisztikus pásztoraként is dolgozott. Ministrált, felolvasott, előmondta az imákat és segített az Úrvacsora osztásában. „Isten számomra a bizalmat jelképezi. Meg vagyok győződve arról. Hogy van élet az élet után. Nem tudom, hogy milyen lehet, de a harmóniával azonosítom.” Mondta a holland de Volksrant újságnak 1997-ben. A Trouw nevű újságnak azt mondta, hogy a Biblia csodálatos fejezetei, melyeket a templomban felolvas, nem mindig adják meg a választ: „Ugyanakkor meg az jut eszembe, hogy akkor mi van Srebrenicával vagy Ruandával? Erre nincs válaszom, Jó lenne, ha Isten közbe tudna lépni, amikor valamilyen véres konfliktus fenyeget. De ez nem történik meg.”

De Hoop Scheffer 1980-ban lett a holland külügyminiszter személyi titkára és egymás után négy miniszternek is dolgozott: Chris van der Klaauw, Max van der Stoel, Dries van Agt és Hans van den Broek. Egy alkalommal De Hoop Scheffer segített Van der Stoel miniszternek, amikor az kezét törte egy úszás során Angolában. Luandából egy brüsszeli NATO-megbeszélésre kellet eljutniuk. A hó miatt azonban a kormánygép Rotterdamban kényszerült leszállni. Van der Stoel ragaszkodott hozzá, hogy vonattal menjen el Brüsszelbe. “Ott álltunk nyári ruhában, egy peronon Rotterdamban. Lehetett látni, hogy az emberek azt gondolják: mit csinál itt ez az idióta külügyminiszter, meg az a másik ember vele?”

Van den Broek úgy érezte, hogy “árnyékként követett, beosztotta az időmet és betekintett az irataimba”. És még egy csomó mindent csinált. Egy ománi út alkalmával például nem érkeztek meg a bőröndök. Akkor este Van den Broekot a a jordán koronaherceg hívta meg vacsorára. De Hoop Scheffer lement a szálloda alagsorába és megkérdezte a pincéreket, hogy hol tartják a munkaruhájukat. Egyesével átnézte őket és végül talált egy felszolgálói szmokingot a főnökének, még akkor is, ha az ujja messze túl rövid volt a hórihorgas Van den Broek-nak.

“Jaap nagyon taktikus és udvarias ember,” mondja Van den Broek. “Hihetetlen volt, ahogy megnyugtatta az embereket, hogy igen szólt a miniszternek, pedig a naptár tele volt.”

Visszatekintve arra az időszakra, De Hoop Scheffer egyszer elmondta: “Nagyon jó, ha csendesen lehet működni a hatalom kulisszái mögött. Az döbbentett meg, hogy milyen egyszerű és botcsinálta módón folyik a döntéshozatal. Óriási élmény például másfél órán keresztül jegyzetelni a szovjet külügyminiszterrel, Andrej Gromikóval folytatott tárgyaláson. Ilyen élmények nélkül nem léptem volna a politikai pályára.”

De Hoop Scheffer 1986-ban lett parlamenti képviselő Van den Broek, Van Agt és mások támogatásával, azzal a „titkos álommal”, hogy egy napon majd ő is miniszter legyen. A kezdetektől fogva a külügyekre koncentrált és a CDA jobbszárnyán pozícionálta magát.

Az 1990-es évek elejétől fogva néhány éles parlamenti vitát követően nőtt a politikai profilja a kormányzó párton belül. Egyszer élesen összeütközött Jan Pronk fejlesztési miniszterrel, aki a CDA szociáldemokrata PvdA koalíciós partnerpárt tagja volt. Azzal vádolta Pronkot, hogy az általa megfogalmazott éles kritika az emberi jogok indonéziai megsértésével kapcsolatban aláaknázza Van den Broek külügyminszter diszkrét diplomáciai lépéseit. Végül Pronknak kellett visszakoznia.

Ugyan abban az évben De Hoop Scheffer azzal került a figyelem középpontjába, hogy a nyári szünetet tartó parlamentet összehívta, hogy felhívja a figyelmet a volt Jugoszláviában eszkalálódó háborúra és a fogva tartott és megkínzott boszniai muzulmánokról közölt televíziós tudósításokra. Egyszer az amszterdami Schipol-repülőtér határőrizeti rendszerének hibáira úgy hívta fel a figyelmet, hogy a parlamentben elővett olyan mágneses belépő kártyákat, melyeket a repülőtéri szemetesből szedett ki.

Amikor 1993-ban Van den Broek európai biztos lett, úgy számították, hogy De Hoop Scheffer lesz az utódja. Mégsem őt választották. És a csalódások sorozata folytatódott. 1994-ben elbukta a CDA vezető posztja iránti küzdelmet, igaz később azt követően, hogy a CDA 20 helyet veszített a választásokon, ő lett a párt alelnöke. “Vigyáznom kell arra, hogy ne mindig én legyek a sokat ígérő új fiú,” mondta 1995-ben.

Három évvel később, amikor már a CDA vezetője volt, nem tudta megakadályozni a választási vereséget. 1998 májusában a CDA további 5 helyet veszített vezetése alatt. Egyszeriben De Hoop Scheffer egy ellenzéki párt élén találta magát. Nem olyan szerep volt ez, amiben jól érezte volna magát, mondták parlamenti megfigyelők. A visszatérő kritikák kihangsúlyozták a korlátozott ismereteit pénzügyi és társadalmi, gazdasági kérdésekben valamint a tökéletesnél rosszabb időzítési érzéket parlamenti vitákban.

Vajon De Hoop Scheffer megfelelő ember volt arra, hogy egy széles néppártot válság idejében vezessen? Nem volt inkább diplomata, mint politikus? Inkább a dolgokat elsimító ember, mint a nagy ötletek kimunkálója?

Van den Broek, aki sok szempontból támogatója volt azt mondja: “A CDA vezetőjeként Jaap nem tudott igazán kibontakozni. Hajszoltnak tűnt. Nem tudta a kereszténydemokrata értékeket megfelelő ideológiai elkötelezettséggel közvetíteni. Sokkal inkább a pragmatizmus vezérli, mint az ideológia. Ezt csak azért tudom, mert velem is így volt.”

De Hoop Scheffer a mai napig látható nehézséggel beszél erről az időszakról. “Azok nagyon nehéz évek voltak a CDA számára. Dúlt a válság a párton belül. Gyakorlatilag leírtak bennünket. Én nem vagyok misszionárius típus. Hagyom, hogy győzedelmeskedjen a racionális érvelés.”

2001 szeptemberében a párt elnökével, Marnix van Rij-jel keveredett vitába és lemondásra kényszerült azt követően, hogy elveszítette a CDA intéző bizottságának bizalmát, amire úgy emlékezik vissza mint „a lelkemen ejtett seb”. Még a legrosszabb pillanatokban is megőrizte méltóságát. “Jaap nem mutatott heves reakciókat, mindent megtartott magának,” mondja Van den Broek. “Tudta, hogy a politikában is igaz az, hogy egyszer nagyon magasan, egyszer pedig nagyon mélyen találhatja magát az ember,” mondja egy az inkognitóját megőrizni kívánó magas beosztású hágai tisztviselő.

Tíz hónappal később, 2002. júliusában, De Hoop Scheffer külügyminiszterként tért vissza a politika színpadára. A holland politikai tájkép átalakulása segítette ebben, ami Pim Fortuyn meggyilkolása után következett be. A populista politikus hiányában a CDA jól szerepelt a májusi választásokon az új vezető, Jan Peter Balkenende elnöksége mellett. A kormány alakításakor Balkenende miniszterelnök megjutalmazta De Hoop Scheffer-t azért a hűségért, amit bukása után mutatott a párt iránt.

Visszatérve a „saját” minisztériumába, De Hoop Scheffer úgy élt, mint ha a vízben. “Virágzó korát élte,” mondja Van den Broek. “Jobb volt miniszternek,mint parlamenti képviselőnek.” Barátja, Frank Majoor is egyetért: “Vitathatatlan, hogy jobban érezte magát a bőrében miniszterként, mint a CDA elnöki posztján. Nagyon szívesen folytatta volna a munkáját, mint miniszter. Egy névtelenségbe burkolódzó tisztviselő szerint, De Hoop Scheffer sorsa mint a CDA vezetője, nevelő hatással bírt: “Ki rendelkezhet ennyi tapasztalattal, mint miniszter? A CDA kapcsán elviselt trauma hihetetlen kitartással vértezte őt fel.”

Külügyminiszterként De Hoop Scheffer sokat csatázott Koenders-el, aki az ellenzéki PvdA külügyi szóvivője volt. Koenders úgy beszél róla, mint aki “jó miniszter, hihetetlen tárgyi tudással” azonban kétli, hogy rendelkezik azzal a “stratégiai jövőbelátással, amivel új és egyértelmű identitást adhatna a NATO-nak”. “Robotpilóta üzemmódban működő atlantista ő. Irak kapcsán az amerikai vonalat és az opportunista megközelítést választotta.” Koenders szerint De Hoop Scheffer nem jól játszotta a „hídépítő” szerepét, mert „odamondott” Franciaországnak és Németországnak”.

De Hoop Scheffer elutasítja ezt a kritikát és nincsenek miatti álmatlan éjszakái. “Ha ez igaz lenne, akkor most nem lennék itt Brüsszelben,’’ mondja nevetve.

Sokan azon a véleményen vannak, hogy De Hoop Scheffer az iraki válság alatt veszélyes egyensúlyozást folytatott Európa és Amerika között, és ennek köszönheti a NATO megbízást. Úgy támogatta az amerikaiakat és a briteket, hogy közben nem idegenítette el a franciákat és a németeket, mondják elemzők. Így Hága úgy támogatta politikailag az Egyesült Államokat, hogy közben nem biztosított katonai segítséget. Ezen túlmenően Hollandia nem írta alá a sok vihart kavart „nyolcak” levelét, amely megerősítette az USA iránti támogatásukat. Washington mégis üdvözölte, hogy Hollandia kész volt a háború előtt Patriot rakétákat telepíteni Törökországba.

2003. június 2-án a madridi NATO miniszteri találkozó kapcsán, kevesebb, mint 11 hónappal De Hoop Scheffer külügyminiszteri kinevezését követően, az akkori NATO-főtitkár, Lord George Robertson azt mondta, neki, hogy ő kell, hogy legyen az utóda. “Miért én?” válaszolta vonakodva De Hoop Scheffer. “Most neveztek ki miniszternek és imádom a munkámat. 2004 második felében mi leszünk az EU soros elnöke. Hadd fejezzem be a munkámat.”

“Úgy gondoljuk, hogy Te vagy a jó,” folytatta Lord Robertson. “Tekintélyed van, mint miniszter a kollégáid között. Európai vagy. Atlantista, akit vonzanak az európai eszmék.” Másnap a francia külügyminiszter Dominique de Villepin így üdvözölte a terembe belépő De Hoop Scheffer-t: “Bonjour, Monsieur le Secrétaire Général.” ‘‘Dominique, tu rigoles [te szórakozol velem] válaszolta De Hoop Scheffer.”

Tudta azonban, hogy a neve benne van a kalapban. Kapcsolata De Villepin-nel De Hoop Scheffer szavai szerint “nagyon jó” volt az iraki válság ellenére is. Előnyére vált, hogy tudott franciául – csakúgy, mint felesége, aki franciatanár – és a tavalyi párizsi látogatásán tökéletes franciasággal beszélt a sajtótájékoztatón. De Hoop Scheffer jelöltségének nemzetközi támogatása egyre nőtt, különösen azután, hogy ő lett az USA által támogatott jelölt a színfalak mögött. Függetlenül attól, hogy milyen jól érezte magát, mint külügyminiszter, nem tudott nemet mondani a NATO állásra.

A Szövetség új főtitkáráról sokszor mondják, hogy két lábbal a földön jár. Első heteiben sokszor látták a NATO központ kávézójában, ugyanúgy ahogy korábban a holland Külügyminisztérium menzáján ebédelt a többiekkel régebben, ha az ideje engedte. Állítása szerint „ez ugyanígy lesz a NATO-ban is.”

Ha gondolkodni akar, akkor futni megy. Több mint 30 éve, a vasárnapi mise után futni megy barátjával Frank Majoor-ral a hágai dűnék között. Új személyes rekordja 15 kilométeren egy óra és tizenhét perc. Kevés nemzetközileg ismert politikus illetve testőre van, aki tartani tudja ezt a tempót. Az utóbbiak egyébként biciklivel követik, ha futni megy Brüsszelben. Figyelembe véve a sok feladatot, ami előtte áll, mint az új NATO-küldetés Afganisztánban és talán Irakban, De Hoop Scheffer-nek szüksége lesz a kitartásra és az akaratára.


Robert van de Roer az NRC Handelsblad,a vezető holland napilap diplomáciai rovatvezetője, aki több mint egy évtizede tudósít NATO- és nemzetközi ügyekben. Kétszer nyerte el az ENSZ Tudósítói Szervezetének díját.


* Törökország a Macedón Köztársaságot alkotmányos nevén ismeri el.




Könyvszemle
Megérteni Afganisztánt és szomszédjait
  Osman Yavuzalp a közelmúltban Afganisztánról és Közép-Ázsiáról íródott legjobb könyvek közül kettőt ismertet.

2001. szeptember 11-e előtt Afganisztán a legtöbb nyugati számára egy távoli ország volt, amelyről keveset tudtunk. A tálib rezsim brutalitása és a al-Kaidának nyújtott menedék elsősorban a környező és a közelében fekvő országokat érintette. Mindez azon a végzetes napon, a New York és Washington ellen elkövetett terrorista támadások eredményeként változott meg. Ahogy az Egyesült Államok megindította afganisztáni katonai hadjáratát a tálibok elűzésére és az al-Kaida terrorista kiképzőközpontjainak megsemmisítésére, az ország több hónapon át a nemzetközi napirend élére került.

A tálibok örvendetes bukása a nemzetközi közösség számára súlyos kihívást hozott magával: Afganisztán újjáépítését. Ehhez többek között életképes államszerkezet kialakítására, a központi hatalomnak az egész országra való kiterjesztésére és olyan alkotmány kidolgozására volt szükség, amely biztosítékokat tartalmazott az emberi jogok és a vallási tolerancia tiszteletben tartására. 2003. augusztusa óta a NATO közvetlenül vesz részt ebben a vállalkozásban, a Nemzetközi Biztonsági Segítségnyújtási Erő (ISAF), az ENSZ-mandátummal rendelkező békefenntartó küldetés irányításával, amely a biztonságért felel az afgán fővárosban, Kabulban, és annak környékén.

Habár a tömegtájékoztatásban az Afganisztánról és közép-ázsiai szomszédjairól szóló tudósítások az elmúlt két évben megszaporodtak, a régió történelme, hagyományai, kultúrája és politikája Nyugaton még mindig kevéssé ismert. Tekintettel a hosszú távú NATO- szerepvállalásra utaló kilátásokra, bárki, aki érdeklődik a Szövetség és a biztonsági kérdések iránt valószínűleg az elkövetkező években hasznát látja majd a világnak erről részéről szóló olvasmányokra fordított időnek. Sir Martin Ewans műve, az Afghanistan: A Short History of Its People and Politics (Afganisztán: az ország népének és politikájának rövid története) (HarperCollins Publishers, 2002) és Ahmed Rashid könyve a Jihad: The Rise of Militant Islam in Central Asia (Dzsihad: a harcos iszlám felemelkedése Közép-Ázsiában) (Yale University Press, 2002) valószínűleg üdvözletes, habár kijózanító adalék lenne az idei karácsonyfák alatt.

Az Afghanistan: A Short History of Its People and Politics (Afganisztán: az ország népének és politikájának rövid története) kihagyhatatlan olvasmány, amely hasznos betekintést enged az Afganisztán egységének megszilárdítására és társadalmának megreformálására tett korábbi kísérletek hibáiba, és annak a kihívásnak a nagyságába, amellyel az ország és a nemzetközi közösség szembesül. Sir Martin brit diplomata, a kabuli brit nagykövetség politikai osztálkyának vezetője részletes krónikát készített Afganisztán történelméről az afgán királyság XVIII. századi megalakulásától a tálibok bukásáig. A diplomata azt a következtetést vonja le, hogy "ha volt uralkodó jellegzetessége az afgán történelemnek, akkor az nem más, mint hogy ez a konfliktusok története volt - invázióké, csatáké és ostromoké, vérbosszúké, orgyilkosságoké és mészárlásoké, dinasztiák viszályáé és polgárháborúké.”

Ma mintegy 5000 NATO- irányítás alatt álló katona teljesít szolgálatot az ISAF-ben. Ezen kívül a NATO jelenleg arra törekszik, hogy fokozza jelenlétét Afganisztánban és hogy küldetést kiterjesztve segítsen stabilizálni az ország további részeit. Ennek eredményeként, alighanem történelmük során első alkalommal, az afgánoknak megalapozott okuk van arra, hogy jobb jövőben reménykedjenek, és abban, hogy nemzetközi segítséggel ez a lehetőség megfordíthatja a történelem menetét. Mindazonáltal a nemzetközi közösségnek nem szabad szem elől tévesztenie, hogy miért is vallottak kudarcot a korábbi reformtörekvések Afganisztánban.

Sir Martin könyvének egyik leglebilincselőbb fejezete Afganisztán korábbi modernizációs kísérleteivel foglalkozik, amelyekre Amanullah kán tíz éves uralma alatt került sor. Amanullah, akit 1919. február 27-én koronáztak meg, az első olyan afgán vezető volt, aki igyekezett átformálni az országot. Amanullah alkotmánya Törökországén alapult, ahol Kemal Atatürk sikeresen létrehozta a szekularizált államot. Afganisztánban Amanullah hasonló világi keretek kialakítására törekedett, amelyeken belül a monarchia és a kormány működhetnek, illetve igyekezett meghatározni a vallás és az állam közötti viszonyt.

Amanullah megpróbálta megreformálni a jogrendszert is. Ezt független bíráskodás létrehozásával, bíróságok hálózatának kiépítésével és világi büntető törvénykönyv kidolgozásával érte el. Ezen kívül felügyelte a törvényhozást is, hogy növelje a nők jogait, jelentős összegeket fektetett be az oktatásba, és megkísérelte az adórendszer alapos felülvizsgálatát és átszervezését is. Bár Amanullah őszinte kísérleteket tett az afgán társadalom modernizálására, reformjai elkerülhetetlenül mélyen gyökerező érdekekbe ütköztek és végül is törzsi felkelésekhez vezettek. Válaszul 1929. januárjában lemondásra kényszerítették.

Amanullah talán egyszerűen csak megelőzte korát, reformprogramja túl ambiciózus volt Afganisztán számára a XX. század elején. De sorsa és reformprogramjáé nem sok jóval kecsegtet napjaink erőfeszítései szempontjából, amelyek egy életképes afgán állam kiépítésére és egy olyan alkotmány megszövegezésére irányulnak, amelyben minden etnikai közösség méltányosan képviselteti magát. Valóban, egyrészről a modernizáció igényének, másrészről a hagyomány tiszteletének kiegyensúlyozása továbbra is hatalmas kihívás marad.

A törzsi vezetők tanácsa, a Loja Dzsirga 2003. decemberében ülésezik, hogy megvizsgálja és elfogadja az alkotmányt. Ahogy mondják, a szöveg tervezete mérsékelt, de mégis előremutató. Garanciákat tartalmaz minden vallás szabad gyakorlására, és lehetővé teszi politikai pártok alapítását, amíg azok alapító okiratai “nem mondanak ellent az iszlám elveinek”, és amíg nincsenek katonai céljaik és külföldi kapcsolódásaik. A hivatalos nyelv a pastu és a dari lesz. Rémelhetően most lehetséges lesz megtalálni a megfelelő egyensúlyt, mert ha jóváhagyják és megvalósítják, egy új alkotmány jelentős lépés lenne Afganisztán stabilizálása során.

A Mohammed Daud kán uralmának szentelt fejezetek szintén lebilincselő olvasmányok. Daud, Afganisztán legdinamikusabb vezetőinek egyike előbb az 1950-es években és az 1960-as évek elején, majd 1973 és 1978 között vezette az országot. Autokrataként, aki szoros kapcsolatokra törekedett a Szovjetunióval, Daud képes volt összhangot teremteni a törzsi vezetők között, és kiterjeszteni a központi hatalmat az egész országra. 1963. márciusában egy Pakisztánnal vívott megnyerhetetlen konfliktus és egyre autokratikusabb uralma elleni fokozódó ellenállás következményeként lemondott. 1973. júliusában újra visszaszerezte a hatalmat, hogy aztán 1978-ban megbuktassák és meggyilkolják.

Bár Daud politikája, a hatalomban eltöltött mindkét időszaka alatt rendkívül autokratikus volt - legfőbb érdeme, hogy az ország történetében először meglehetősen jól képzett, jól felszerelt és mozgékony afgán hadsereget állított fel, hogy képes legyen fenntartani a stabilitást az ország egész területén. A nemzetközi közösség gyakorlatilag ugyanezzel a kihívással néz szembe napjainkban. A hajdani mudzsahedek lefegyverzése, leszerelése és a társadalomba való visszaintegrálása egy fegyelmezett és hatékony Afgán Nemzeti Hadseregbe egyik előfeltétele a 2001. decemberi Bonni Megállapodás - az Afganisztán újjáépítésének folyamatát meghatározó nemzetközi egyezmény - sikeres végrehajtásának, egyben egy stabil ország sine qua non-ja.

Afganisztán nem az egyetlen olyan ország Közép-Ázsiában, ahol a vallási fundamentalizmus terjedőben volt az elmúlt években és nem is szabad elszigetelten vizsgálni. Szomszédainak társadalmi és gazdasági feltételei ugyanolyan termékeny talajt biztosíthatnak a militáns iszlám virágzásának: ez a vélemény egyértelműen kiviláglik a Jihad: The Rise of Militant Islam in Central Asia (Dzsihad: a harcos iszlám térhódítása Közép-Ázsiában) című könyvből. Ahmed Rashid legújabb könyve a Taliban (Tálibok) folytatása, amelyben részletesen beszámolt arról, hogyan jutott hatalomra Afganisztánban ez a csoportosulás, és arról a kegyetlenségről, amellyel az országot öt éven át uralták. Legújabb könyvében Rashid arra törekszik, hogy nemzetközi figyelem hasonlóképpen irányuljon Közép-Ázsiára, amely nézetei szerint a militáns iszlám új frontvonala.

Rashid jól informált és átfogó elemzést ad arról, hogy miként fejlődött az iszlám és a politikai környezet Közép-Ázsiában az elmúlt években, különös hangsúlyt fektetve a Szovjetuniótól való függetlenség kivívását közvetlenül követő időszakra. Azzal érvel, hogy az összes közép-ázsiai állam által elfogadott átmeneti politikának és a fundamentalizmus elszabadulásának kombinációja, mely utóbbit a szovjet korszak alatt ellenőrzés alatt tartottak, hozzájárult a félelem és gyanakvás légkörének kialakulásához. A szerző arra összpontosít, hogy két fundamentalista mozgalom, a Hizb Ut-Tahrir és az Üzbegisztáni Iszlám Mozgalom hogyan virágzott Közép-Ázsiában és különösen Üzbegisztánban, a Szovjetuniótól való függetlenséget követő években.

A közép-ázsiai iszlám mozgalmak csúcspontja valószínűleg az 1999. év volt. Ebben az évben a Kirgiz Köztársaság, Tádzsikisztán, Üzbegisztán és kisebb mértékben Kazahsztán első kézből szerzett tapasztalatokat az afganisztáni tálib rezsim által képviselt veszélyekről, az al-Kaidához kötődő terroristák által az előbbi három ország területére végrehajtott sorozatos beszivárgások révén. Azóta a közép-ázsiai államok rendszeresen törekednek arra, hogy nemzetközi fórumokat – köztük az Euró-atlanti Partnerségi Tanácsot - felhasználva felhívják a világ figyelmét a súlyosbodó helyzetre Afganisztánban. Pontosabban szólva, rá akartak világítani arra, hogy miként vált az ország a terrorizmus kiképző központjává, a szélsőségesek melegágyává és a fundamentalista tendenciák szításával az egész régió biztonságát érintő fenyegetéssé.

Az afgánok által a tálib uralom alatt átélt tragikus tapasztalatok fényében a legmegrendítőbb üzenet, amit Rashid könyve továbbít, a Ferghana-völgy riasztó helyzete - egy elszegényedett régióé, amely benyúlik a Kirgiz Köztársaságba, Tádzsikisztánba és Üzbegisztánba. Ennél a résznél Rashid egy tanulmányt emel ki, amelyet Anthony Lake, Bill Clinton amerikai elnök hajdani nemzetbiztonsági tanácsadója adott ki, és amelyben a Ferghana-völgyet a világ három legvalószínűbb jövőbeli válságközpontjaként azonosítja. A Nyugatot, és különösen az Egyesült Államokat pedig arra ösztökéli, hogy dolgozzon ki stratégiai jövőképet a régióhoz és egy olyan keretrendszert, amelynek révén belül bátorítja és segíti a helyi rezsimeket demokratikus reformok végrehajtására.

Tekintettel az Afganisztán újjáépítésébe eszközölt nemzetközi befektetésre, Közép-Ázsia fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni. A régió egyértelműen jelentős nehézségek elé néz, amelyek közül néhány a Szovjetunió felbomlására és a tervgazdálkodásból és a kommunizmusból piacgazdaságba és demokráciába való átmenetre vezethető vissza. Ezért bírnak fontossággal azok a jelentős számú partnerségi mechanizmusok, amelyeket a NATO az elmúlt években dolgozott ki. Ezek közé tartozik például a Partnerségi Akcióterv a Terrorizmus Ellen és az Egyéni Partnerségi Akciótervek, melyek mindegyike más nemzetközi intézmények segítségnyújtási és reformprogramjait egészíti ki.

Ahogy Rashid egyértelművé teszi, Közép-Ázsia országai kritikus válaszúthoz érkeztek. Egyrészt kihasználhatják a globális közösség új szerepvállalását a régióban, hogy újjáépíthessék országaikat. Vagy pedig befelé fordulhatnak és megkockáztathatják, hogy hasonló sorsra jutnak, mint Afganisztán. Valóban, a reform ütemének felgyorsítása az egyetlen ellenszer azok ellen a veszélyek ellen, amelyekre Rashid ügyesen rávilágít, és amelyeket Közép-Ázsia államainak le kell győznie, nem csak a saját érdekükben, hanem a szélesebb értelemben vett régió stabilitásáért is, beleértve Oroszországot és azon túl a Nyugatot is. Lehet, hogy ezek távoli országok, de többé már nem engedhetjük meg magunknak, hogy keveset tudjunk róluk.

Osman Yavuzalp a NATO Politikai és Biztonságpolitikai Igazgatóságának bővítéssel, terrorizmussal kapcsolatos és partnerségi kérdésekkel foglalkozó munkatársa.




Interjú
Götz Gliemeroth tábornok: az ISAF Haderő Parancsnoka
 


Götz Gliemeroth tábornok az első NATO tiszt, aki az euró-atlanti térségen túl látja egy, a Szövetség által vezetett hadművelet parancsnoki tisztségét. Volt már Kabulban, Afganisztánban is azóta, hogy a NATO 2003. augusztusában átvette a Nemzetközi Biztonsági Segítségnyújtási Haderő irányítását. A 60 éves német tiszt a NATO Összhaderőnemi Parancsnoki Központjából, a németországi Heidelbergből érkezett Afganisztánba. Mielőtt 2001. márciusában átvette volna NATO kinevezését, Gliemeroth tábornok egy sor, vezető tisztséget töltötte be a Bundeswehr-ben, amelyhez 1963-ban ejtőernyősként csatlakozott.



A ISAF vezetése, mint kihívás milyen mértékben felelt meg várakozásainak, és mekkora feladatot jelent a béke és stabilitás helyreállítása Afganisztánban?

Minden “nemzet-építő” művelet jelentős kihívásokkal jár. Afganisztán háborúktól sújtott történelme, az ország jellegzetességei és gazdag kulturális, vallási és etnikai sokszínűsége, a mostoha gazdasági viszonyok és a modern kommunikációs hálózatok csaknem teljes hiánya mind olyan tényezők, amelyek bonyolítják a dolgokat. Olyasvalakinek a szemszögéből, aki támogatja a 2001. decemberi Bonni Megállapodásokat,ezek a kihívások jelentősek. Ugyanakkor sokan ellenzik a bonni folyamatot. Ellenállnak az ENSZ által támogatott változásnak, mivel veszélyezteti számukra a hatalom birtoklását. Készek fegyvert ragadni a demokrácia ellen, mert a központi hatalom hiánya lehetővé teszi számukra, hogy bűncselekmények útján jussanak gazdagsághoz, hogy helyi hatalmi tényezőként cselekedhessenek, vagy hogy támogassák a vallási fundamentalizmust. Az is nyilvánvaló, hogy ezek az erők készek az erőszak és a terror alkalmazására is, hogy gátolják egy demokratikus központi kormányzat gyarapodását.

Afganisztán valószínűleg a leginkább elaknásított ország a világon. Az újjáépítés nem veheti kezdetét mindaddig, amíg az aknamentesítési program nem ért el jelentős előrehaladást. A folyamatban levő hadműveletek az ország déli és keleti részén, ahol a tálibok és az al-Kaida erői az elmúlt hónapokban fokozták tevékenységüket, közvetlenül és közvetetten egyaránt fenyegetik a koalíciós erőket és aláássák az újjáépítési erőfeszítéseket. Ezen kívül a különféle afgán milíciák mintegy 100000 fővel rendelkeznek, akik közül sokan még mindig fel vannak fegyverezve. Rendkívül nehéz megjósolni a szándékait és politikai lépéseit azoknak a haduraknak, akik ezeket az embereket irányítják, és akik egy sor nehézfegyverrel rendelkeznek. Mégis van előrelépés. Egyik példa erre a nehézfegyverek áthelyezése a Pandzsir völgyből Kabulba, a Afgán Nemzeti Hadsereg Pol-E-Charkhi létesítményébe: ezt az egyezményt az afgán védelmi miniszter hozta tető alá. Ez a megegyezés három olyan kezdeményezés - a Lefegyverzési, leszerelési és újra beilleszkedési folyamat, a nehézfegyverek áthelyezése a Pandzsir völgyből és a nehézfegyverek elhelyezése Kabulban - egyike, amelyek okot adnak az optimizmusra.

Hogyan változtatta meg a küldetés természetét az a tény, hogy a NATO vette át az ISAF irányítását? Milyen az ISAF kapcsolata az USA által vezetett Tartós Szabadság hadművelettel?

Az ISAF küldetése ugyanaz most is, mint amikor egyes országok vagy ország-csoportok vezették: hogy segítse az Afgán Ideiglenes Hatóságot egy stabil és biztonságos környezet megteremtésében Kabulban és a környező területeken. A NATO azonban összehangoltságot és irányítást biztosított az ISAF küldetéséhez. Azelőtt a nemzetközi közösség azzal küszködött, hogy hathavonta új nemzetet találjon vezetőnek. Ezen kívül a személyzet és az eszközök lecserélődése hathavonta aláásta a küldetés folytonosságát, és megnehezítette olyan hatékony keretek kialakítását, amelyen belül meg lehet birkózni Afganisztán stabilizálásának összetettségével. Most a Szövetség gondoskodik a szükséges folytonosságról, és struktúrákat épít ki annak biztosítására, hogy az ISAF képes legyen választ adni Afganisztán hosszú távú igényeire.

A Tartós Szabadság hadművelet jellege eltérő az ISAF-étól. A Tartós Szabadságot a legjobban úgy lehet leírni, mint egy harctevékenységre összpontosító küldetést, amelynek célja az újjáéledő tálib és al-Kaida fenyegetések elhárítása. Mindazonáltal mindkét küldetés végcélja ugyanaz: béke és stabilitás megteremtése Afganisztánban, egy választott és demokratikus kormány támogatásával. Ez tágabb értelemben véve „nemzetépítés”, és az ISAF-nek és a Tartós Szabadság hadműveletnek együttműködve kell megvalósítaniuk célkitűzéseiket. Az együttműködés keretét egy hivatalos Katonai Technikai Megállapodás határozza meg, és azt a beágyazott törzstisztek kapcsolattartási erőfeszítései révén napi jelleggel alkalmazzuk.


Mennyit tudtak az afgánok a NATO-ról, mielőtt Ön megérkezett augusztusban és milyen kép alakult ki bennük mostanra a Szövetségről? Tekintettel a nagyarányú írástudatlanságra és a belföldi médiaforrások szűkösségére, hogyan törekszik a helyi népességgel való kommunikációra?

A NATO ismerete a lakosság nagy részét tekintve szerénynek mondható, de a dolgok ezen a téren változnak, ahogy a NATO kialakítja profilját Afganisztánban. Biztató, hogy az Afgán Átmeneti Hatóság (ATA) nagyon is jól tudja, mi a NATO, és hogyan segíthet nekik a Szövetség az ország újjáépítésében. Az ISAF- csapatokról pozitív kép alakult ki Kabul lakosaiban. A túlnyomó többség szeretettel fogadta, illetve udvariasan és tisztelettel kezeli őket. A Kabuli Többnemzetiségű Dandár katonái, akik a városban őrjáratoznak és erős elrettentő jelenlétet tartanak fenn a terrorista fenyegetés kivédése érdekében, arra törekszenek, hogy amennyire csak lehet, beilleszkedjenek a helyi közösségbe.

A kommunikációs hálózatok szerte az országban kezdetleges állapotban vannak, a lakosság mindössze 31 százaléka tud írni és olvasni. Habár több mint 250 újság van Afganisztánban, a fővároson és a nagyobb városokon kívüli terjesztésük mérsékelt. A rádió népszerű médiumnak számít. Valóban, potenciális lehetőségeit nemrég ismerték fel, amikor az Egyesült Államok bejelentette, hogy 200000 felhúzható rádiót fog szétosztani az egész országban. Igaz, Afganisztán egyes részei túl távoliak ahhoz, hogy az adásokat fogni lehessen. Az ISAF saját rádióállomással rendelkezik, amely népszerű a kabuliak között, akiknek több mint a negyede hallgatja. A katonák igyekeznek terjeszteni a lakosság körében a “kulcsüzeneteket” a lakossággal történő saját érintkezéseik során, amikor az afgánokkal beszélgetnek, hogy jobban megértsék az őket érintő problémákat. Ezen kívül az ISAF poszter-jellegű kampányokat és más egyéb kezdeményezéseket is indít, hogy tájékoztassa a helybélieket az új csapatok érkezéséről és más felmerülő kérdésekről.

Az ISAF rendszeres közvélemény-kutatást is végez, hogy felmérje a helyi közösség véleményét. Egy nemrég készült felmérés azt mutatta, hogy a megkérdezettek csaknem 70 százaléka úgy vélte, Kabul biztonságosabb most, mint egy évvel ezelőtt. Ez az adat áll szemben azzal a körülbelül 5 százalékkal, aki azt gondolja, Kabul most kevésbé biztonságos. Ezen kívül csaknem 70 százaléknak volt az a véleménye, hogy ma nagyobb biztonságot élveznek, mint a tálib uralom alatt, habár 10 százalék úgy gondolta, az élet a tálibok alatt biztonságosabb volt. Az afgánok egyértelműen alig várják, hogy az ISAF kiterjessze szerepvállalását a fővároson túlra, hogy azok, akik a távolabbi vidékeken élnek, szintén ugyanolyan stabilitást és biztonságot élvezhessenek, mint Kabul lakói. Az ilyen támogatásra tekintettel minimális a kockázat, hogy az ISAF-et megszálló erőnek tekintsék. Valóban, az ISAF tevékenysége földrajzi kiterjedésének tervezett kiterjesztését eszköznek tekintjük arra, hogy nagyobb és érzékelhetőbb biztonságérzetet nyújtsunk a lakosságnak, valamint jelezzük a NATO hosszú távú elkötelezettségét az ország újjáépítése iránt.

Hogyan vesz részt az ISAF az újjáépítésben?

Az ISAF tudatában van annak, hogy sok nem-kormányzati szervezet (NGO) aggodalmát fejezte ki a katonaság és az újjáépítés, valamint a humanitárius segélyek eljuttatása közötti szoros kapcsolódás miatt, mivel úgy vélik, hogy ez aláaknázhatja saját erőfeszítéseiket. Világos, hogy az újjáépítés nem katonai feladat. Ezért a legfontosabb hozzájárulás, amely az ISAF részéről lehetséges ezen a területen a biztonságos környezet garantálása, amelyben az NGO-k és más szervezetek biztonságban és akadályoztatás nélkül tudják végezni a munkájukat. Az ISAF mindemellett néhány kritikus területen polgári-katonai együttműködési (CIMIC-) csoportjaink révén segíti az újjáépítési folyamatot, amelyek jelenlegi tevékenységei három kategóriába sorolhatók: oktatás, egészségügy és vízellátás/közegészségügy.

Mekkora fenyegetést jelent még az al-Kaida és a tálibok az ISAF-re és Afganisztán jövőjére nézve?

Az al-Kaida és a tálib fenyegetés továbbra is jelentős. Jelenleg is folyik harci tevékenység az ország déli és keleti részén. A Tartós Szabadság hadművelet egyik központi funkciója, hogy felvegye az ellenséggel a harcot ezeken a területeken, támadja kohézióképességét, valamint közvetlen és közvetett nyomás gyakoroljon az aktivitási központjaira. Ezáltal az ATA, amely még nem rendelkezik az al-Kaida és a tálib fenyegetés elhárításához szükséges eszközökkel, hozzájuthat ahhoz a lélegzetvételnyi szünethez, amelyre uralmának megszilárdításához szüksége van. Az ellenség stratégiai célja, hogy szétzilálja Afganisztán demokratikus átalakulását, és aláássa a nemzetközi összetartást. Az al-Kaida és a tálibok motivációja kézenfekvő. Napjaink Afganisztánjában erejük és befolyásuk a tényleges központi hatalom hiányából fakad. Egyszerűen szólva, befolyásuk csökkenni fog, ahogy a központi kormány magabiztossága és tekintélye növekszik. Ezért ezek a csoportok minden tőlük telhetőt megtesznek azért, hogy megszakítsák ezt a folyamatot és taktikájuk valószínűleg egyre kétségbeesettebb lesz, ahogy helyzetük fokozatosan romlik.

A NATO által a volt Jugoszláviában végrehajtott béketámogató műveletek során szerzett tapasztalatok miként segítik Önt és az ISAF-et a napi munkában?

Az ISAF küldetését leginkább segítségnyújtási küldetésként lehet meghatározni. Mint ilyen, különbözik a NATO által vezetett balkáni békefenntartó műveletektől. Mindazonáltal az ISAF szilárd mandátummal rendelkezik, amely jelentős politikai és katonai tekintéllyel ruházza fel az afgán hatóságokkal való napi érintkezés során. Az ISAF vezérkar kulcsfontosságú tagjai már vettek részt korábbi NATO vezetésű kitelepülésekben, beleértve az IFOR-, SFOR- és KFOR-erőket is, és azok a tapasztalatok, amelyeket ezekben a hadműveletekben szereztek, hatalmas segítséget jelentenek egy hadműveleti parancsnokság létrehozásánál. Döntő fontosságúnak bizonyultak a hatékony vezetési rendszerek kialakítása során, és hozzájárultak az adatok és információk áramlásának optimalizálásához. Ily módon rendkívül rövid idő alatt sikerült teljesen működőképes parancsnokságot felállítani.


A NATO-erőkön kívül az ISAF-ban megtalálhatók a partnernemzetek, sőt az euró-atlanti övezeten túl elhelyezkedő országok hozzájárulásai is. Hogyan sikerült összefognia ezeket az erőket?

Jelenleg 17 NATO-tagállam és 13 partnerország járul hozzá csapatokkal az ISAF-hez. A 31. hozzájáruló nemzet Új-Zéland, amely nem NATO-partner. Bár elméletben nehéznek kellene lennie egységet teremteni a különféle kontingensek között, a gyakorlatban ez a sok nemzet kiválóan együttműködik egymással. Ennek az az oka, hogy a NATO-nak régi időkre visszanyúló tapasztalatai vannak a több országból érkező haderők összefogása terén. Egy adott feladat ellátására vannak kiképezve és motiválja őket az afgán küldetés kihívása.

A NATO-tagállamok mérlegelik, hogy miként lehetne kiterjeszteni az ISAF mandátumát Afganisztán Kabulon túli nagyobb területeire is, például azáltal, hogy nagyobb részt vállalnak a Tartományi Újjáépítési Csoportok (PRT-k) munkájából. Hogyan lehet ezt a gyakorlatban megvalósítani?

Nyilvánvalóan az ISAF első prioritása azt volt, hogy bizonyos fokú stabilitást biztosítson Afganisztán politikai és közigazgatási fővárosának. Ezt mostanra sikerült megvalósítani. Ahogy az ATA tekintélye és befolyása egyre nő az ország más részein is, az ISAF szerepének és jelenlétének tükröznie kell ezeket a változásokat, és tovább kell fejlődnie, hogy az egész ország előnyét lássa tevékenységének. Az ENSZ BT 1510. számú határozata elismeri ennek a szükségességét, és jogi szempontból egyengeti az utat a végrehajtása előtt. A NATO is elvben elfogadta a küldetés kiterjesztésének szükségességét. A valóságban azonban a megvalósítás módja meglehetősen bonyolult. A PRT-k kínálják az egyik lehetséges megoldást. Az ország egész területén stratégiai pontokon szétszórt, gyorsan bevethető Gyorsreagálású erőkkel és szoros légi támogatással támogatott kis haderőkomponensek megteremtenék a biztonság fokozásának platformjait szerte az országban. Ez hatékony módja lenne a befolyásunk távoli területekre való kiterjesztésének, és az ottani stabilitás megteremtésének anélkül, hogy sok ezer fős csapatokat kelljen lekötnünk a terepen. Végső soron pedig értékes eszközt jelent, amellyel elő lehet segíteni a tartományok megfelelő kormányzását, a központi kormányzat legitim és elszámoltatható irányítása mellett. Sőt ez a stratégia minimálisra csökkenti annak a kockázatát is, hogy az ISAF-et megszálló erőnek tekintik. Mindazonáltal a NATO-tervezők alternatív módszereket is vizsgálnak, és még meg kell határozniuk a cselekvés legjobb módját. Részletes tervet azonban nem lehet addig véglegesíteni, amíg a nemzetek nem döntöttek a megemelt hozzájárulási szintekről az általuk jelenleg biztosított csapatok, erőforrások és képességek kiegészítéseként.

Az Afgán Nemzeti Hadsereg, mint ütőképes haderő kifejlesztését, és ezzel egy időben a Lefegyverzési, Leszerelési és Újra beilleszkedési (DDR) folyamat továbbvitelét kritikus fontosságúnak ítélik a teljes bonni politikai menetrend sikere szempontjából. Milyen haladást értek el ezeknél és milyen szerepet játszik mindkettőben az ISAF?

Az Afgán Nemzeti Hadsereg (ANA) és a DDR program egyaránt előrehalad. Eddig mintegy 7000 katona és tiszt kapott kiképzést és jelentős számban vettek részt lázadások elfojtására irányuló hadműveletekben Afganisztán Pakisztánnal közös határa mentén. A rendőrség szerepe döntő fontosságú az ANA sikeres szempontjából. Ahogy egyre több rendőr jelenik meg az utcákon, az ANA- katonák, akik jelenleg rendőri feladatokat látnak el, a katonáskodásra összpontosíthatnak, és így növelhetik az ANA hatékonyságát. A kísérleti DDR program Kunduzban és Gardezben már befejeződött. Jelenleg folyamatban van PRT-k létrehozására vonatkozó további ötletek kidolgozása. A DDR program Kabulban december elején kezdődött és szorosan együttműködünk az ATA-val annak érdekében, hogy az kellőre időben megvalósuljon. Lassú folyamatról van szó, de olyanról, amelynek végbe kell mennie, ha le akarjuk fegyverezni az ország számtalan milíciáját, és biztosítani akarjuk újbóli beilleszkedésüket a társadalomba. Ez csak az első lépés.





Elemzés

Törekvés a NATO tagságra

Zvonimir Mahečić Horvátország és a NATO kapcsolatát, valamint hazája NATO-tagsági törekvéseit elemzi.

A 2000. júniusában lezajlott horvátországi választások vízválasztónak tekinthetők az ország biztonsági és védelmi struktúráinak fejlődésében. A választások olyan demokratákat juttattak hatalomra, akik elkötelezettek a jogállamiság, az emberi jogok és polgári szabadságjogok előmozdítása iránt, és akik mélyebb és szorosabb kapcsolatra törekednek az Európai Unióval és a NATO-val, azzal a céllal, hogy végül az ország mindkét szervezet tagjává váljék. A közbeeső időszakban Horvátország nagy utat tett meg, de az országnak még ennél is messzebb kell eljutnia, ha meg akarja valósítani ezeket a célokat.

A változás azonnali volt és a környező országokkal és a tágabb nemzetközi közösséggel fenntartott kapcsolatok javulásában és a velük való együttműködés fokozódásában is testet öltött meg. Mi több, az ügyeknek ezt az új fordulatát gyorsan elismerte a NATO is, s ennek eredményeként Horvátország 2000. májusában csatlakozhatott a Békepartnerség programhoz és az Euró-atlanti Partnerségi Tanácshoz. Két évvel később Horvátország csatlakozott a Tagsági Akciótervhez (MAP) - túl későn ahhoz, hogy a múlt évben megtartott prágai csúcstalálkozón felkérjék a Szövetséghez való csatlakozásra.

Ma Horvátország több regionális biztonsági kezdeményezésben is aktívan vesz részt, így többek között, Olaszországgal, Magyarországgal és Szlovéniával együtt a Quadrilateráléban, Albániával és a volt Jugoszláv Macedón Tagköztársasággal* wfíörr Adriai Chartában valamint a Délkelet-Európai Védelmi Miniszterek Ülésén és a Délkelet-Európai Dandárban. Ezen kívül Zágráb ad otthont a Regionális Fegyverzetkorlátozási és Ellenőrzési Központnak, a biztonsági párbeszéd, fokozott együttműködés és bizalomépítés regionális fórumának, amely most a regionális biztonsági és védelmi együttműködésének elmélyítésén és kiterjesztésén dolgozik.

Az állam képviselői és politikai intézményei, valamint a nyilvánosság nagy része tisztában van azzal, hogy partnerként szavahihetőségünk nagymértékben a volt Jugoszlávia ügyeiben eljáró hágai Nemzetközi Büntetőjogi Bírósággal (ICTY) való folyamatos együttműködéstől függ. Habár a kormányzat elkötelezte magát ezen együttműködés mellett, bizonyos horvát és bizonyos politikai körök sértőnek érzik egy külföldi bíróság belügyekbe történő beavatkozását. Ezért a közvélemény-formálóknak minden intézményben fokozniuk kell erőfeszítéseiket, hogy elmagyarázzák, miért fontosak a háborús bűnökkel kapcsolatos perek az újjáépítés és megbékélés, valamint a tiszta erkölcsi és etnikai alapelveknek és a jogállamiságnak a társadalmunkban való meggyökereztetése szempontjából. Mert, ahogy az összes vezető horvát tisztségviselő is állítja, a bűn egyedi és nem pedig kollektív. Az ICTY egyike azoknak a tényezőknek, amelyeknek segíteniük kellene létrehozni a megbékélés kereteit, de távol marad kedvezményezettjeitől, azoktól a hétköznapi emberektől, akik, minden oldalon, a háború áldozatai voltak. Ezért, és annak érdekében, hogy hatékony állami struktúrákat építhessünk ki, erőfeszítéseket kell tenni annak érdekében is, hogy biztosítani lehessen a háborús bűnök saját belső bíróságainkon való megfelelő tárgyalásának feltételeit.

Védelmi reformok

A rendszerváltás óta számos biztonsággal kapcsolatos alkotmányos és jogi reformot hagytak jóvá. Ezek közé tartozik a honvédelmi törvény és a katonai szolgálatról szóló törvény, melyek mindegyike segített létrehozni a fegyveres erők és biztonsági hivatalok megfelelő polgári ellenőrzését. A Hrvatski Sabor (parlament) és Belügyi és Nemzetbiztonsági Bizottsága ma megfelelő hatáskörrel rendelkezik a fegyveres erők fölött azok finanszírozása, bevetése és kinevezési eljárásai tekintetében. A fegyveres erők mindennapos irányításáért a védelmi minisztérium felel, az Elnökkel szoros együttműködésben, akit - mint a hadsereg főparancsnokát - kizárólagos felelősség terhel az ország politikai függetlenségének és területi integritásának védelméért. Az új intézkedések értelmében pontosítva lett a vezérkari főnök szerepe is. Ő most közvetlenül felel a védelmi miniszternek, és a miniszterelnök jóváhagyásával egyes esetekben az elnöknek. Feladata továbbá bizonyos, a fegyveres erők napi tevékenységével kapcsolatos kulcsfontosságú dokumentumok elkészítése.

Hasonló reformokra került sor a biztonsági hivataloknál is. A nemzetbiztonsági törvény rendelkezései szerint egy Nemzetbiztonsági Tanács jött létre az Elnök és a Miniszterelnök, valamint a néhány kulcsfontosságú minisztérium vezetőjének részvételével, amely irányítja és vezeti a biztonsági hivatalokat.

A nemzetbiztonsági stratégia és a védelmi stratégia elfogadása 2002. tavaszán, valamint a katonai stratégia elfogadása egy évvel később szintén fontos mérföldkövet jelentett a biztonsági és védelmi struktúrák szempontjából. Az új törvényi rendelkezések szerint a vezérkar, a védelmi miniszter, a köztársasági elnök, a kormány és a parlament egyaránt szerephez jutott ezen stratégiai dokumentumok megszövegezésében, kiértékelésében és elfogadásában. Habár tartalmukat és az elkészítésüknél alkalmazott eljárást tekintve még lehetnek bennük hiányosságok, a rááldozott erőfeszítések és a tapasztalatszerzés rendkívül pozitívnak bizonyultak. Az a tény, hogy Horvátország immár rendelkezik ezekkel a stratégiai dokumentumokkal, összefogottságot és hatékonyságot kölcsönöz az e területen végzett állami tevékenységeknek, a jövőbeli változatok pedig kétségtelenül jobban sikerülnek majd a tapasztalatoknak köszönhetően.

Horvátország katonai képességei korszerűsítésének óhaját két fő szempont motiválja. Először is, mivel nem vagyunk NATO-tag, megfelelő szintű független katonai képességeket kell fenntartanunk nemzetbiztonságunk szavatolása érdekében. Másodszor, ugyanakkor gondolnunk kell azokra a katonai képességekre is, amelyeket esetleg bevihetnénk a NATO-ba, amennyiben felkérnek minket a Szövetséghez való csatlakozásra, valamint azokra a szabványokra, amelyeknek majd meg kell felelnünk. Ugyanakkor azonban a katonai reform folyamatát a korlátozott erőforrások fékezik.

A védelmi reformon a munka szervezeti átalakítással vette kezdetét a védelmi minisztériumban, a vezérkarnál és a fegyveres erőknél egyaránt. A védelmi minisztériumban sok osztálynál történt leépítés, a horvát hadsereget négy hadtestté szervezték át, és egy új közös oktatási és kiképző központ, valamint egy logisztikai parancsnokság létesült. Ugyanakkor folyamatban van a fegyveres erők leépítése is. A legújabb becslések szerint 5000 katona szerelt le önként, vagy kérte leszerelését a rendszerváltás óta, és várhatóan újabb 2000 követi példájukat 2003. végéig. NATO támogatással egy különleges programot hoztunk létre a volt katonák polgári életbe való újbóli beilleszkedésének segítésére, például alternatív elhelyezkedéshez szükséges képességek megszerzéséhez szükséges műhelyek szervezésével. Ezen kívül számos fölösleges katonai létesítményt is polgári használatra alakítunk át, ily módon lehetővé téve a védelmi minisztérium számára olyan pénzösszegek megtakarítását, amelyet egyébként felújításra és karbantartásra költöttek volna.

Költségvetési ügyek

A megtakarítások - ahol lehetségesek - fontos szerepet játszanak a katonai képességek további reformjának és fejlesztésének finanszírozása szempontjából, mivel az aktív katonák számának csökkentése, legalábbis rövid távon, költséges és nagy nyomást gyakorol a teljes katonai költségvetésre és az állami költségvetésre egyaránt. Sok európai országhoz hasonlóan Horvátország is megszenvedi a "növekedés mentes költségvetés" mentalitást, amelynek következtében a katonaságnak juttatott erőforrások az elmúlt hat év során minden évben abszolút és relatív értelemben is csökkentek. Ahogy a gazdaság erőre kap a régió nagyobb stabilitásának és a turizmus tömeges visszatérésének köszönhetően, úgy ennek a helyzetnek javulnia kell, és esetleg lehetőség nyílhat a katonai kiadások növelésére anélkül, hogy a nemzeti vagyonból erre a területre jutó hányad jelentősen megváltozna.

Ha minden a tervek szerint halad, akkor a katonai költségvetésre a középtávú előrejelzés a GDP 2,2 százalékát jósolja, ami csaknem 10 százalékos növekedést jelent az idei évhez viszonyítva. A tervezett katonai költségvetés szerkezetében 50 százalék jut az állományra (szemben az elmúlt év 70 százalékával), 30 százalék a működési költségekre és infrastruktúrára, valamint 20 százalék a beszerzésekre. De ezeket a kérdéseket még kellően meg kell vitatnia a politikusoknak és a közvéleménynek, annak érdekében, hogy nemzeti konszenzus alakulhasson ki arra nézve, hogy mit is várhatunk el fegyveres erőinktől és milyen erőforrásokat vagyunk hajlandók rájuk fordítani.

A Békepartnerséghez való 2000. májusi csatlakozás óta Horvátország fokozatosan erősítette a NATO-val folyó párbeszédet, és a lehető legjobban kihasználta a Szövetség szaktudását, struktúráit és programjait, beleértve a Tervezési és Felülvizsgálati Folyamatot is, a katonai reformfolyamat segítéséhez és irányításához. Az MAP-ben való részvétel segített tudatosítani, hogy a NATO-tagságra való felkészüléshez jóval többre van szükség, mint csupán a védelmi minisztérium részvételére, s ez alapvető fontosságot kölcsönös a kormányhivatalok közötti egyeztetésnek. Míg Horvátország és a Szövetség kapcsolatában a figyelem eleinte a katonai erők NATO/békepartnerségi műveletekben való részvételre történő felkészítésére irányul, jelenleg sokkal a tevékenységek sokkal szélesebb körét érintik. Horvátország dolgozik a 48 partnerségi cél megvalósításán, amelyből 38- a védelmi minisztérium és a vezérkar hatáskörébe tartozik, 10 pedig a kormányhivatalok között együttműködés keretébe.

Ezeknek a céloknak a sikeres és kellő időben történő megvalósítása létrejön a megreformált védelmi szerkezet, és a fegyveres erők képesek lesznek teljesíteni a NATO együttműködési képességekkel kapcsolatos elvárásait. Ez viszont befolyásolja majd védelmi politikánk legfontosabb elemeit, különösen a oktatáshoz és kiképzéshez, a beszerzéshez, a pénzügyi és anyaggazdálkodáshoz kapcsolódókat. A NATO-val folyó rendkívül érzékeny információcsere biztosítását célzó elégséges biztosítékok és eljárások létrehozására irányuló erőfeszítéseink során már eddig is jelentős haladást értünk el. A Biztonsági szolgálatokról szóló törvény rendelkezései szerint, amelyet a Hrvatski Sabor 2002. márciusában fogadott el, egy jogi keretrendszert hoztunk létre egy információbiztonsági és rejtjelvédelmi ügynökség felállításához Ennek az ügynökségnek a legfőbb célja a kormányzati hivatalokon és ügynökségeken áthaladó információk biztonságos áramlásának védelme lesz.

Ugyanezen törvény alapján létrehoztunk egy Nemzetbiztonsági Tanácsi Irodát is. Ezt a szervet arra tervezték, hogy a Nemzetbiztonsági Tanács részére szakértelmet, elemzői képességeket és adminisztratív támogatást biztosítson, utóbbi igényei szerint, és rendelkezzen egy központi nyilvántartóval is a dokumentumok szétosztásához. Egyik jövőbeni feladata lesz azon személyek NATO szabványok szerinti biztonsági ellenőrzése, akik esetleg hozzáférhetnek az érzékeny dokumentumokhoz és anyagokhoz.

Ezek és más, az elmúlt két év során történt változások, ahogy Horvátország politikai rendszere félig elnöki rendszerből parlamentárissá alakult át, általánosságban ésszerűsítették a politikai intézmények és a biztonsági és védelmi struktúrák közötti kapcsolatokat. Néhány hiányosság azonban megmaradt. Egy példa erre, hogy az elnök, aki a nemzet védelméért felelős főparancsnok is, jogszerűen nem vehet részt a katonai költségvetés vagy a fegyveres erők hosszú távú fejlesztési tervének előkészítési folyamatában. De ezt és a többi hiányosságot is ki lehet javítani, figyelembe véve a politikai spektrum minden oldalán megmutatkozó jóindulatot.

A NATO a figyelem középpontjában

Jelenleg számos további NATO-val kapcsolatos dokumentum készül. Ezek közé tartozik a fegyveres erők hosszú távú fejlesztési terve (várhatóan 2003. végére lesz kész), egy modernizációs terv, egy stratégiai védelmi felülvizsgálat (befejezését 2004-re ütemezték), egy, a fegyveres erők hivatásos hadsereggé alakításáról szóló tanulmány, a fegyveres erők közös doktrínája. Ezek a dokumentumok együttesen hozzájárulnak Horvátország védelmi struktúráinak további fejlesztéséhez és a nagyobb hatékonysághoz a védelem területén. Ennek ellenére számos jogszabály - így a külföldi erők horvát földön való állomásoztatására, illetve az 5. cikk szerinti kollektív védelmi kötelezettségek alapján a Horvát Fegyveres Erők külföldön történő bevetésére vonatkozó törvény is – további alapos vizsgálatot igényel , mielőtt Horvátország készen állna a NATO-hoz való csatlakozásra.

Ezzel összefüggésben új kihívást jelent majd a NATO-tagság belföldi támogatásának megerősítése, miközben egyértelművé tesszük, hogy a Szövetség kollektív védelemről szóló rendelkezései előnyöket és lehetőségeket, illetve kiadásokat és felelősségeket egyaránt tartalmaznak. A legutóbbi közvélemény-kutatás szerint a szövetségi tagság támogatottsága Horvátországban 50 és 60 százalék között van. Ahhoz, hogy ez a szám tovább nőjön, a kormányzatnak le kell küzdenie az előttünk álló akadályokat és be kell vonnia a nagy nyilvánosságot egy őszinte vitába.

Kis országként, amely megtapasztalt a háború és az instabilitás következményeit, nem tekinthetjük magától értetődőnek a biztonságot, és arra nekünk magunknak kell áldoznunk. Ezen kívül fel kell használnunk minden rendelkezésre álló nemzetközi eszközt és mechanizmust. Ily módon Horvátország lelkesen várja, hogy szerephez jusson napjaink legégetőbb biztonsági problémáinak megoldásában, segíti a regionális együttműködés és megértés fejlődését, és aktívan részt vesz a terrorizmus elleni háborúban és a szervezett bűnözés fenyegetése elleni erőfeszítésekben, amely különösen aggasztó problémának számít Délkelet-Európában.

A horvát katonai megfigyelő csoportok és civil szakértők különböző ENSZ-békefenntartó missziókban vettek részt - Sierra Leonén, Nyugat-Szaharában, Eritreában/Etiópiában, Kasmírban és Kelet-Timoron. Ezen kívül nemrég küldünk ki Afganisztánba egy szakasz katonai rendőrt a NATO által vezetett Nemzetközi Biztonsági Segítségnyújtási Erő részeként, és támogatjuk a Bosznia-Hercegovinában folytatott nemzetközi béketeremtő erőfeszítéseket, illetve az etnikai nyugtalanság megoldását Koszovóban és a volt Jugoszláv Macedón Tagköztársaságban*. Csapataink sokat tanultak külföldi bevetéseik során és az ENSZ és a fogadó országok tisztviselői és a helyi parancsnokok dicsérték szakmai tudásukat.

Horvátország figyelmének központjában továbbra is a MAP-folyamat áll, és az ország fenn kívánja tartani a katonai reform ütemét az elkövetkező években, remélve, hogy a NATO ajtaja továbbra is nyitva áll majd és egy nem túl távoli napon az országot felérik a Szövetséghez való csatlakozásra. Stjepan Mesić elnöknek a prágai csúcstalálkozón mondott szavaival élve: „Tisztában vagyunk kötelezettségeinkkel és tudjuk, hogy csak azok teljesítésével érhetjük el törekvéseinket.”

Zvonimir Mahečić a horvát hadsereg dandártábornoka és Stjepan Mesić elnök katonai kabinetjének tagja.


* Törökország a Macedón Köztársaságot alkotmányos nevén ismeri el.