Ugrás a NATO honlapjára
Ugrás a NATO Tükör honlapjára
      Legfrissebb szám: Tél 2003 Korábbi számok  |  Nyelv
Ugrás a NATO honlapjára
 Tartalom
 Előszó
 Összefoglalók
 Vita
 Életrajz
 Interjú
 Kiadványok
 Kiemelt téma
 Statisztikák
 Szerzők
 Linkek
 Következő szám
Ugrás a NATO Tükör honlapjára Kapcsolatfelvételi szerkesztő/Előfizetés Nyomtatóbarát változat


Vita
Olyan nagyok-e a kihívások, amelyekkel a NATO napjainkban szembesül, mint a hidegháború idején?
    Andrés Ortega            KONTRA          Tomas Valasek



Andrés Ortega az El Pais rovatvezetője, és több az európai integrációról és a NATO-ról szóló könyv szerzője.



Tomas Valasek egy szlovák biztonsági elemző és a Védelmi Információs Központ brüsszeli irodájának igazgatója.

            Nem

Igen            

Kedves Tomas!

Emlékszel arra az időre, amikor a fenyegetés, amellyel Európa szemben nézett, a totális háború fenyegetése volt, azzal a valós lehetőséggel, hogy egy ilyen konfliktus nukleáris összecsapássá eszkalálódhat? Az enyhülés előtt, a hidegháború első éveiben Európa egy része gyakorlatilag az elrettentési politika túsza lett, míg a többiek pedig jórészt a szovjet csizmák alatt élték az életüket. Ma úgy tűnik, túlságosan is könnyű lebecsülni annak veszélyét, hogy az elképzelhetetlen valóban bekövetkezik. De voltak idők - mint például a berlini légihíd és a kubai rakétaválság -, amikor a világvége fenyegetése nagyon is valósnak tetszett. Akkor a NATO szerepe nem is lehetett világosabb, vagyis a szervezet első főtitkárának, Lord Ismay-nek tulajdonított szavakkal kifejezve, “hogy az amerikaiakat benn, az oroszokat kinn, a németeket pedig féken tartsa”. A transzatlanti szövetség volt Európa biztonsági architektúrájának szíve, döntő fontossággal bírta válságok kezelésében, mind a másik oldallal szemben - egységes frontot mutatva -, mind pedig a mi oldalunkon, a szövetségesek közötti kapcsolatok ápolásával.

Azt hiszem, két kérdést kell megtárgyalnunk. Az első az, hogy vajon az a fenyegetés amellyel napjainkban szembesülünk, nagyobb-e mint azzal, amellyel a hidegháború idején néztünk szemben.. A második, hogy a NATO vajon felkészült-e napjaink kihívásainak megválaszolására, és a legmegfelelőbb intézmény-e ezen feladat teljesítésére. Amikor a legtöbb ember az új típusú biztonsági fenyegetésekről beszél, mindenekelőtt a terrorizmusra vagy inkább terrorizmusok által képviselt veszélyre gondol. Jobban szeretem a többes számot használni, mivel a terrorizmusnak nincs egyetemes definíciója, és nyilvánvaló, hogy a terrorizmus különféle formákban jelentkezik, melyek mindegyikét másféleképpen kell kezelni.

Nézzünk szembe a ténnyel: a terrorizmus hosszú idő óta jelen van, és valójában a hidegháború vége előtti időkre nyúlik vissza. De míg a terroristákat sok merénylet miatt terheli felelősség, soha nem jelentettek veszélyt a világ létezésére. Leggonoszabb formájában a terrorista fenyegetést a tömegpusztító fegyverek (WMD) által képviselt fenyegetéssel együtt kell vizsgálni, habár a terroristák igazából még nem vetettek be ilyen fegyvereket. Legalábbis eddig nem. Egyértelmű, hogy a terrorizmus és a tömegpusztító fegyverek baljós kombinációja hatalmas veszélyt jelent. De a különbség e fenyegetés és a hidegháború egymás biztos elpusztításának veszélyét hordozó fenyegetése között az, hogy az utóbbi a létezésünket tette kérdésessé.

Voltak olyan idők, amikor a világvége fenyegetése nagyon is valósnak tűnt

A fenti okok miatt napjaink fenyegetéseit mind Európa, mind az Egyesült Államok számára kisebb nagyságrendűnek ítélem, mint azt a fenyegetést, amellyel a hidegháború alatt kellett szembenéznünk, különösen az 1950-es és 1960-as években. A Szovjetunió megszűnésével megszűnt a világvége fenyegetése is, az Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom, és az amerikaiak a biztonság csaknem páratlan érzésének örvendhetnek. Az európaiaknak viszont soha nem volt része ebben a luxusban, és még a hidegháború után is tudatában voltak sebezhetőségüknek a Jugoszlávia felbomlását kísérő háborúk és a számos országban elkövetett terrorcselekmények miatt. Míg a szeptember 11-i terrortámadások az egész világot sokkolták, a sokk kétségtelenül az Egyesült Államokban volt a legnagyobb. De még így is igaz, hogy a 9/11-i események nem jelentettek az amerikaiak létezésére irányuló fenyegetést. Ehelyett inkább feltárták mind az amerikaiak, mind a nyugati világ többi részének sebezhetőségét az aszimmetrikus és nem hagyományos fenyegetésekkel szemben.

Mivel a terrorista fenyegetés nem kezelhető elsősorban katonai eszközökkel, úgy a NATO, mint politikai-katonai szövetség, sem szükségszerűen a legmegfelelőbb intézmény a válaszadás koordinálására. Ezzel nem azt mondom, hogy egy átfogó terrorizmusellenes stratégiának nincsen katonai komponense. Világos, hogy a katonai erő hatékonyan alkalmazható, például olyan bukott államokban, mint Afganisztán, annak megakadályozására, hogy olyan terrorista csoportok, mint az al-Kaida, hadműveleti központjaivá változtathassa őket. De az egyetlen hatékony, hosszú távú megközelítése a terrorizmus elleni harccal szemben az orvoslására teendő erőfeszítéseket tartalmazhatja, csak lehetséges.. Ennek ki kell terjednie szociális, gazdasági és politikai eszközök alkalmazására, valamint a politika hatásos alakítására, melyek összességében jobb eredményeket produkálnak hosszú távon, mint a katonai erő kizárólagos használata. Valóban, „terrorizmus elleni háborúról” beszélni, illetve a terrorizmussal és az arra adott válasszal kapcsolatos gondolkodásunkat militarizálni, akár saját érdekeink ellen is hathat.

A hatékony rendfenntartás és hírszerzési információcsere, beleértve a fokozottabb nemzetközi együttműködést, döntő fontossággal bír a terrorizmus elleni küzdelemben. Ezen a terén az olyan országok, mint Franciaország, Olaszország és Spanyolország, jobban fel vannak készülve, mint a többiek, beleértve az Egyesült Államokat is, a Gendarmerie, Carabinieri és Guardia Civil típusú csendőrségek létezésének köszönhetően. Ezek katonai dimenzióval rendelkező rendőri egységek, és az ország teljes területén működnek. Spanyolországban például hatékony terrorizmus ellenes stratégiákat dolgoztunk ki az ETA-val kapcsolatos tapasztalataink eredményeként. Igaz, az ETA által képviselt fenyegetés nagyon is különbözik az olyan öngyilkos terrorista akcióktól, mint amilyeneket nap mint nap láthatunk Izraelben és Irakban. Ezen kívül úgy tűnik, ezeknek a konfliktusoknak a tapasztalatai azt mutatják, hogy minél inkább ráhagyatkozunk a katonai megoldásra, annál nagyobb a terrorfenyegetés

Napjaink biztonsági fenyegetései kétségtelenül komolyak, és nem szabad lebecsülni őket. Ahogy a hidegháborúban, úgy ezek ma sem oldhatók meg hatékony transzatlanti együttműködés nélkül, a NATO-nak pedig fontos szerepe van ezen a területen. De a létezésünk többé nincsen veszélyben. Ma a biztonságunkkal szembeni kihívás ezért nem olyan nagy. Ugyanakkor annál nagyobb az a kihívás, amely a Szövetség kohézióját és a konszenzusépítését éri azzal kapcsolatban, hogy miként reagáljunk napjaink fenyegetéseire.

Üdvözlettel,
...vissza az elejére...
Andrés


Kedves Andrés!

Igazad van. Napjaink fenyegetései nem említhetők egy napon a hidegháborúéival. Nem hordozzák az emberiség végső megsemmisülésének látomását, mint abban a korban a szuperhatalmak vetélkedése. De egy ilyen leszűkített összehasonlítás értelmetlen. Habár a létünk iránti fenyegetés megszűnt, napjaink kihívásai attól még nagyobban lehetnek.

Egy civilizált ország vezetője számára egy olyan forgatókönyv, hogy terroristák akár csak egyetlen nukleáris vagy biológiai eszközt bevethetnek egy világvárosban, éppolyan groteszk és elfogadhatatlan, mint egy általános, rákéták közötti ütésváltás. Nem létezik olyasmi, hogy tolerálható nukleáris kár. Tíz, húsz vagy ötvenezer halott éppolyan elképzelhetetlen katasztrófa, mint 100 millió.

Ma ez a tét. Mi az esélye annak, hogy terroristák sikeresen vethetnek be egy tömegpusztító fegyvert? Három tényező határozza meg az egyenletet: az ellenség szándékai, támadási képességei, és a potenciális célpont védelmi képességei - ebben az esetben a NATO-tagállamoké.

A szándékok értékelése a legkönnyebb. Kevesen vonnák kétségbe, hogy ha az al-Kaida rendelkezett volna szeptember 11-én nukleáris bombával, akkor használta is volna. Az új terrorizmus természete példa nélkül álló, mivel lényegében nihilisztikus. Az Oszama bin-Laden irányzatát követő szélsőségeseknek nem áll szándékában átvenni a modern értékeket, vagy részévé válni a nemzetközi rendszernek, és így nincs indíttatásuk arra, hogy féken tartsák erőszakos cselekedeteiket. A “hagyományos” terrorcsoportok, mint az ETA és az IRA mindig is visszafogták támadásaikat bizonyos mértékig, hogy megőrizzék a tiszteletreméltóság bizonyos szintjét, és hogy nyitva tartsák az ajtót az „ellenséggel” való jövőbeli megállapodás előtt. A régi nukleáris fenyegetés kiszolgálói - a szovjet apparatcsikok - cseppet sem akartak meghalni az ügyért, és így a nukleáris válasz hihető fenyegetésével elrettenthetők voltak a támadástól. De a terroristák számára, akik mindenáron a nyugat gazdasági és politikai alapjainak aláaknázására törekednek, a támadás annál jobb, minél pusztítóbb. A lehetőségtől egyáltalán nem elriadva érdemnek tekintik, ha a támadásban az életüket áldozzák. Az al-Kaida esetében, hogy a Javier Solana volt NATO-főtitkár által készített EU biztonsági stratégia tervezetet idézzem, „az elrettentés kudarcot vallana."

Habár a létünkkel szembeni fenyegetés elmúlt, napjaink kihívásai még ennél is nagyobbak lehetnek.

A támadási képességek tekintetében a legnagyobb veszélyt az öngyilkos terrorizmus és a tömegpusztító fegyverek kombinációja jelenti. Számos különböző tömegpusztító fegyvertípus létezik, de alighanem a legaggasztóbbak a harcászati nukleáris fegyverek, amelyekből több ezer maradt Oroszország és az Egyesült Államok birtokában. A múltban szárnyra keltek híresztelések hiányzó orosz harcászati nukleáris fegyverekről, hogy aztán a Kreml cáfolja ezeket. A legtöbb nyílt forrásokra támaszkodó jelentés egyetért abban, hogy pillanatnyilag ezek a fegyverek biztonságban vannak, de az orosz nukleáris létesítmények megkérdőjelezhető biztonsági szintje rámutat a lopás jövőbeli kockázatára. Néhány beszámoló szerint terrorista gyanús személyek már felderítették az orosz nukleáris létesítményeket, feltehetően bombák vagy bombák készítéséhez szüksége anyagok beszerzése érdekében. Ha megszereznének egyet, milyen nehéz lenne elszállítani nyugatra egy taktikai atomfegyvert? Senki sem tudja biztosan, de a feladat aggasztóan megvalósíthatónak tűnik. Az Egyesült Államokba belépő konténereknek csak körülbelül 3 százalékát vizsgálják át a belépési kikötőben, és az Egyesült Államok Európával szemben azt a viszonylagos luxust élvezi, hogy a tömegpusztító fegyverek valószínű forrásától egy óceán választja el.

Azt még nem dőlt el, mennyire hatékony a védelműnk az új fenyegetésekkel szemben. Valójában csak most kezdtünk lépéseket tenni a 2001. szeptember 11-ét követő katasztrofális terrorizmus ellen. A védelem első vonala a NATO által "területen kívülinek" nevezett helyeken húzódik. Kulcsfontosságú a jövőbeni támadások megakadályozása szempontjából, hogy megakadályozzuk a terroristákat tömegpusztító fegyverek megszerzésében. Az ilyen fegyverek legvalószínűbb forrásai a volt Szovjetunió szomszédságában találhatók. De a fenyegetések tengerentúli elhárítása olyan politika, ami legalább annyira az alternatívák hiánya miatt született, mint hatékonysági megfontolásokból. Őszintén szólva, ennyit tudnak a nyugati társadalmak tenni a belföldi biztonság javítása érdekében anélkül, hogy lerombolnák gazdaságaik szabad és nyílt jellegét.

Napjaink terrorizmusa potenciálisan katasztrofális fenyegetés a szó minden meghatározása szerint. Valószínűségét és súlyosságát ördögien nehéz megbecsülni, részben mert vadonatúj jelenség, de ugyanakkor a kihívás összetettsége miatt is. Azonban fennáll a rendkívül vészjósló lehetőség, hogy tömegpusztító fegyvereket használjanak nyugati városok ellen. Tekintettel arra, hogy mi forog kockán, a terrorizmus elleni kampány ugyanolyan mértékű összefogást, és a célok ugyanolyan egységességét igényli, mint amilyet a NATO-tagországok a hidegháború alatt tanúsítottak (még ha szerencsére nem is ugyanakkora katonai és pénzügyi ráfordítást). Ezzel a mércékkel mérve a katasztrófa terrorizmus ugyanolyan megítélés alá esik, mint a szovjet fenyegetés.

Üdvözlettel,
...vissza az elejére...
Tomas


Kedves Tomas!

Inkább nem bocsátkoznék vitába arról, hogy “tíz, húsz vagy ötvenezer halott éppolyan elképzelhetetlen katasztrófa, mint 100 millió”. Ugyanis van közöttük különbség, és ez a fennmaradás kérdése.

Azt mondod, “a szándékokat a legkönnyebb értékelni” és hogy "kevesen vonnák kétségbe”, hogy ha az al-Kaida nukleáris bombával rendelkezett volna szeptember 11-én, akkor fel is használta volna, és hogy az “új terrorizmus” természete “lényegében nihilisztikus”. A három megjegyzés közül eggyel sem értek egyet. A vita a "szándékokról" vagy "képességekről" egyidős magával a NATO-val, de valójában sokkal régebbről ered. Ha szándékok felett ítélkezünk, akkor soha nem fogjuk kellően biztonságban érezni magunkat. Ami a képességeket illeti, a legördögibb - nem a legkatasztrofálisabb - vonatkozása szeptember 11-nek az, hogy a támadók nem használtak hagyományos értelemben vett fegyvereket. Inkább a saját technológiánkat fordították ellenünk azáltal, hogy személyszállító repülőgépeket változtattak repülő bombákká. Amennyiben az al-Kaida rendelkezett volna nukleáris bombával, és fel is használta volna azt, akkor Afganisztán nagy része kétségtelenül megsemmisült volna a megtorlásban.

Divatosság vált ezeket a terroristákat nihilistaként jellemezni. De lehet, hogy nem erről van szó. Nagy benyomást tett rám a Robert Pape-nek, a Chicagói Egyetem professzorának a kutatása, aki az 1980 és 2001 között elkövetett mind a 188 öngyilkos merényletet elemezte. Arra a következtetésre jutott, hogy a terror ily módon való alkalmazása rendkívül hatékony, nem kapcsolódik elsődlegesen a vallási buzgalomhoz, és nincsen stratégiai célja. Nincs semmi köze a nihilizmushoz.

Bár a terroristákat sok merénylet miatt terheli felelősség, soha nem jelentettek veszélyt a világ létezésére.

A jövőben a tömegpusztító fegyverek fenyegetését kell megoldani, legyenek azok terrorista csoportok vagy államok kezében. Ehhez pedig megelőző intézkedésre lesz szükség, de nem úgy, ahogy ezt szemmel láthatóan Washington jelenleg értelmezi. Inkább az lesz fontos, hogy újra megjelenjen az a fajta megközelítés, amelyet az Egyesült Államok alkalmazott a Szovjetunió felbomlása után, hogy meggyőzze Ukrajnát és a volt szovjet tagállamokat a nukleáris fegyverekről való lemondásról, vagy akár az a megközelítés, amelyet Európa alkalmaz jelenleg Iránnal szemben. Meg kell erősítenünk ezen kívül a nemzetközi rendszereket is. Az atomkísérletek átfogó tilalmáról szóló szerződés aláírásának visszautasítása nem mutat jó példát. És hogy Tony Blair brit miniszterelnök szavainak lényegét idézzem a 9/11-i események után: a terrorizmussal szemben keményen kell fellépnünk, de a terrorizmus okaival szemben is, az előbbivel rövid távon, az utóbbival pedig hosszú távon. Az olyan területek, mint a rendőri együttműködés, nemzetközi fejlesztés, sőt még a bevándorlók beilleszkedésének javítása a társadalmainkba kulcsfontosságú ennek a feladatnak a szempontjából, és ezek egyike sem oldható meg teljes mértékben egy politikai-katonai szervezet által. A terrorizmus elleni küzdelem militarizálásával hibát követhetünk el. Valóban, az iraki hadjárat egyik következménye az volt, hogy a terrorizmus azelőtt nem jelentett komoly problémát azon a területen, de most igen.

Üdvözlettel,
...vissza az elejére...
Andrés


Kedves Andrés!

Azt írtad: “Ha szándékok felett ítélkezünk, akkor soha nem fogjuk kellően biztonságban érezni magunkat.“ Teljesen egyetértek, és ezért vizsgálom az első írásomban oly gondosan mind a támadó-, mind a védelmi képességeket. Ezen a szemüvegen keresztül szemlélve a terrorizmus és tömegpusztító fegyverek kombinációja klasszikus alacsony valószínűségű, magas kihatású esemény. Pusztítási potenciálja lényeges, bármennyire is próbálod bagatellizálni. Egy nyugati város ellen tömegpusztító fegyverrel végrehajtott támadás lehetőségét a teljességgel elfogadhatatlan szintjére emeli: abba a kategóriába, amelyet korábban a szovjet nukleáris fegyverek foglaltak el.

Ami a szándékokat illet, attól tartok, amikor Pape professzor munkáját idézed, az al-Kaida korlátozott céljainak bizonyítékaként a saját tanácsodat hagyod figyelmen kívül. Mindketten egyetértünk abban, hogy a terrorizmusnak különböző típusai léteznek. Miután olvastad a tanulmányt, tudatában kell lenned annak, hogy a Pape professzor által elemzett 188 bombamerénylet közül mindössze hatot követet el az al-Kaida. A nagy többségük palesztinok által izraeli célpontok ellen elkövetett támadások voltak és a tamil tigrisek akciói indiai erők ellen a hidegháború alatt, főleg az 1980-as években. Ezek jóformán semmit sem mondanak az al-Kaida szándékairól napjainkban. Nagyon különböző célok, nagyok különböző időszak.

A nyugat gazdasági és társadalmi alapjainak aláaknázására törekvő terrorista számára minél pusztítóbb a támadás, annál jobb.

Nem osztom azt a reményedet, hogy képesek vagyunk elrettenteni a terroristákat tömegpusztító fegyverek használatától, és nem osztják az Európai Unió biztonsági stratégia tervezetének szerzői sem. Az elrettentés egy nagy, korlátozottan használható otromba furkósbot a meghalni vágyó nem állami elkövetők ellen. A szeptember 11-i támadásoknál a 19 támadó közül tizenöt volt szaúdi nemzetiségű. Ha tömegpusztító fegyvert használtak volna, akkor talán azt javasolnád, hogy az Egyesült Államok támadja Szaúd-Arábiát nukleáris fegyverekkel? Mi a helyzet Pakisztánnal, amelynek törvényen kívüli keleti határa lehet Oszama bin Laden tevékenységének jelenlegi bázisa? Érted a problémát. A megtorlásnak gyakran semmi esélye a sikerre. Bármilyen pusztító, valószínűleg nukleáris válasszal való fenyegetés mindig is üres riogatás marad. Ez te is tudod. Én is tudom. A támadók is tudják, ezért valószínű, hogy az elrettentés aligha működik.

Ez nem fegyverbe hívás, még ha is úgy tűnik, hogy egyenlőséget vonsz a fenyegetésekre irányuló figyelmeztetések és egy “katonai megoldásra” való törekvés között. Én is úgy gondolom, hogy kemény kézzel kell kezelnünk mind a terrorizmust, mind a terrorizmus kiváltó okait. De a kardcsörtetően hazafias Washingtonról alkotott transzatlanti sztereotípia, amelyet sajnálatos módon alkalmazol, nem állja meg a helyét, amikor a terrorizmus kiváltó okainak megoldásáról van szó, mint például a bukott államok újjáépítése. Afganisztán esetében például az Egyesült Államok - a Világbank adatai szerint - az egyetlen legnagyobb hozzájáruló az ország háború utáni újjáépítéséhez.

A tömegpusztító fegyverek és a terrorizmus kombinációjában rejlő veszélynek a célok egységessége iránti felhívásnak kellene lennie. A NATO legnagyobb ereje történelmileg az egymáshoz közelítő biztonsági stratégiák kiépítésében mutatkozott meg. Ez bevált a szovjet fenyegetéssel szemben. És ez marad a kulcs a katasztrófa terrorizmus fenyegetésének hatástalanításához is.

Üdvözlettel,
...vissza az elejére...
Tomas


Kedves Tomas!

Úgy érzem, félremagyarázod azt, amit mondani próbálok. Például soha nem beszéltem “elrettentésről” a terroristákkal kapcsolatban, hanem megelőzésről. Ami azt illeti, a “preventív harcérintkezés” váltotta fel a “megelőző intézkedés” kifejezést - amelyet nem csak nehéz más nyelvekre lefordítani, hanem általában a katonai erő alkalmazásával társítanak - az EU stratégiai dokumentumban. Ezt a legutóbbi változatot felülvizsgálták azoknak a nehézségeknek a fényében, amelyek az iraki béke megnyerésével kapcsolatosak és már különbözik attól a dokumentumtól, amelyet a thesszaloniki csúcstalálkozón beterjesztettek a katonai győzelem után.

Igazán nem osztom a “hazafiasan kardcsörtető Washingtonról kialakult sztereotípiát” és határozottan úgy gondolom, hogy a jó transzatlanti kapcsolatok lényegesek Európa és a megfelelő globális kormányzás szempontjából. Pape írását azért említem, hogy szemléltessen: a legtöbb öngyilkos akciónak - beleértve az al-Kaida elnevezésű globális terrorista vállalkozást is - stratégiai céljai vannak, és nem azok a „korlátozott célok”, amelyeket állításod szerint nekik tulajdonítok.

Képességek? Bármi képesség lehet a terroristák számára, akár egy eltérített repülőgép 9/11-én. Ez az egyik oka annak, hogy a terrorizmus elleni küzdelem miért nem lehet kizárólag, vagy akár elsősorban, katonai ügy. Inkább előbb, mint utóbb, de a háborúkat be kell fejezni. Ez a küzdelem viszont, attól tartok, nagyon sokáig fog tartani.

Nézetem szerint a megelőzés, az erősebb nemzetközi rendszerek a tömegpusztító fegyverek terjedése ellen, és az erőszak kiváltó okainak kezelése mind kulcsfontossággal bírnak a terrorista fenyegetés megválaszolása szempontjából. De megoldásokat - a nézeteltérések ellenére is -csak az egyesült Európa és az Egyesült Államok közötti mélyebb megértés alapján lehet találni - hogy újra az EU stratégia tervezetének dokumentumát idézzem - egy „hatékony multilateralizmus”, és végső soron az ésszerű politizálás keretében. Ez kihívás az Európai Unió, a NATO és az Egyesült Államok számára.

Maga a létezésünk nincs többé veszélyben.

Úgy érzem, még mindig nem válaszoltál az első kérdéseimre, ami ennek a vitának a lényegét adhatta volna. A fenyegetések, amelyekkel a NATO és országaink manapság szembenéznek nagyobbak-e, mint a hidegháború fenyegetései? És vajon a Szövetség felkészült arra, hogy megválaszolja napjaink kihívásait, sőt egyáltalán a legmegfelelőbb intézmény-e erre a feladatra? Mindkét esetben egy hangsúlyos "nem" a válaszom. Ez nem jelenti azt, hogy a NATO nem hasznos. Hasznos. De manapság hasznossága nagyon különbözik attól, amilyen egykor volt.

Üdvözlettel,
...vissza az elejére...
Andrés


Kedves Andrés!

Döntsék el az olvasók, hogy félremagyaráztam-e a nézeteidet! Legyen elég annyi, hogy a különbség alapvetően abban keresendő, hogy az al-Kaida típusú terrorizmust új köntösben jelentkező régi fenyegetésnek kell e tekinteni, vagy pedig összességében új fenyegetésnek. Fenntartom, hogy ez a fenyegetés mind céljait, és ami még fontosabb, mind pusztító eszközeit tekintve különböző. Az Egyesült Nemzetek (egy olyan szervezet, amely nem a háborúra uszításról ismert) al-Kaida és Tálib Szankció Bizottságának egy nemrégiben megjelent jelentése arra figyelmeztet, hogy "Annak a kockázata, hogy az al-Kaida tömegpusztító fegyverekhez jut és felhasználja azokat tovább növekszik. Már döntést hoztak a vegyi és biológiai fegyverek bevetéséről az elkövetkező támadások során. Az egyetlen visszatartó erő, amellyel szembesülnek e fegyverek megfelelő és hatékony működtetésének bonyolultságában rejlik.” Azt hiszem, ezek a szavak önmagukért beszélnek.

Igaz viszont, hogy a látszattal ellentétben több kérdésben egyértelműen azonos a véleményünk. Különösen örülök annak, hogy úgy gondolod “a jó transzatlanti kapcsolatok lényegesen Európa és a megfelelő globális kormányzás tekintetében”.

Az elrettentés egy nagy, korlátozottan használható otromba furkósbot a meghalni vágyó nem állami elkövetők ellen.

A NATO csak egyik, habár fontos dimenziója ennek a kapcsolatnak - a katonai együttműködés. Azt hiszem, rossz szolgálatot teszel ennek a témának azzal, hogy azt kérdezed: a Szövetség-e a válasz a terrorizmusra. Az erőfeszítésnek egyértelműen szélesebb körűnek kell lennie, mint bármi, aminek az elérésére a NATO valaha is vállalkozott. Ahogy korábban mindketten rámutattunk, több fronton, úgymint a hírszerzés, a külpolitika és a fejlesztési segélyek terén kell cselekedni. A NATO azonban a történelem minden más szervezeténél jobban fel van készülve arra, hogy közös katonai fellépést szervezzen meg a terrorizmus ellen, ha erre van szükség. Figyelemre méltó fejlődésen ment keresztül politikáinak és képességeinek az új kihívások való hozzáigazítása terén, a közelmúlt minden feszültsége és nézetkülönbsége ellenére is. Ez önmagában is tanúbizonysága a fenyegetés súlyosságának.

Üdvözlettel,
...vissza az elejére...
Tomas