Ugrás a NATO honlapjára
Ugrás a NATO Tükör honlapjára
      Legfrissebb szám: Tél 2003 Korábbi számok  |  Nyelv
Ugrás a NATO honlapjára
 Tartalom
 Előszó
 Összefoglalók
 Vita
 Életrajz
 Interjú
 Kiadványok
 Kiemelt téma
 Statisztikák
 Szerzők
 Linkek
 Következő szám
Ugrás a NATO Tükör honlapjára Kapcsolatfelvételi szerkesztő/Előfizetés Nyomtatóbarát változat


Könyvszemle
Megérteni Afganisztánt és szomszédjait
  Osman Yavuzalp a közelmúltban Afganisztánról és Közép-Ázsiáról íródott legjobb könyvek közül kettőt ismertet.

2001. szeptember 11-e előtt Afganisztán a legtöbb nyugati számára egy távoli ország volt, amelyről keveset tudtunk. A tálib rezsim brutalitása és a al-Kaidának nyújtott menedék elsősorban a környező és a közelében fekvő országokat érintette. Mindez azon a végzetes napon, a New York és Washington ellen elkövetett terrorista támadások eredményeként változott meg. Ahogy az Egyesült Államok megindította afganisztáni katonai hadjáratát a tálibok elűzésére és az al-Kaida terrorista kiképzőközpontjainak megsemmisítésére, az ország több hónapon át a nemzetközi napirend élére került.

A tálibok örvendetes bukása a nemzetközi közösség számára súlyos kihívást hozott magával: Afganisztán újjáépítését. Ehhez többek között életképes államszerkezet kialakítására, a központi hatalomnak az egész országra való kiterjesztésére és olyan alkotmány kidolgozására volt szükség, amely biztosítékokat tartalmazott az emberi jogok és a vallási tolerancia tiszteletben tartására. 2003. augusztusa óta a NATO közvetlenül vesz részt ebben a vállalkozásban, a Nemzetközi Biztonsági Segítségnyújtási Erő (ISAF), az ENSZ-mandátummal rendelkező békefenntartó küldetés irányításával, amely a biztonságért felel az afgán fővárosban, Kabulban, és annak környékén.

Habár a tömegtájékoztatásban az Afganisztánról és közép-ázsiai szomszédjairól szóló tudósítások az elmúlt két évben megszaporodtak, a régió történelme, hagyományai, kultúrája és politikája Nyugaton még mindig kevéssé ismert. Tekintettel a hosszú távú NATO- szerepvállalásra utaló kilátásokra, bárki, aki érdeklődik a Szövetség és a biztonsági kérdések iránt valószínűleg az elkövetkező években hasznát látja majd a világnak erről részéről szóló olvasmányokra fordított időnek. Sir Martin Ewans műve, az Afghanistan: A Short History of Its People and Politics (Afganisztán: az ország népének és politikájának rövid története) (HarperCollins Publishers, 2002) és Ahmed Rashid könyve a Jihad: The Rise of Militant Islam in Central Asia (Dzsihad: a harcos iszlám felemelkedése Közép-Ázsiában) (Yale University Press, 2002) valószínűleg üdvözletes, habár kijózanító adalék lenne az idei karácsonyfák alatt.

Az Afghanistan: A Short History of Its People and Politics (Afganisztán: az ország népének és politikájának rövid története) kihagyhatatlan olvasmány, amely hasznos betekintést enged az Afganisztán egységének megszilárdítására és társadalmának megreformálására tett korábbi kísérletek hibáiba, és annak a kihívásnak a nagyságába, amellyel az ország és a nemzetközi közösség szembesül. Sir Martin brit diplomata, a kabuli brit nagykövetség politikai osztálkyának vezetője részletes krónikát készített Afganisztán történelméről az afgán királyság XVIII. századi megalakulásától a tálibok bukásáig. A diplomata azt a következtetést vonja le, hogy "ha volt uralkodó jellegzetessége az afgán történelemnek, akkor az nem más, mint hogy ez a konfliktusok története volt - invázióké, csatáké és ostromoké, vérbosszúké, orgyilkosságoké és mészárlásoké, dinasztiák viszályáé és polgárháborúké.”

Ma mintegy 5000 NATO- irányítás alatt álló katona teljesít szolgálatot az ISAF-ben. Ezen kívül a NATO jelenleg arra törekszik, hogy fokozza jelenlétét Afganisztánban és hogy küldetést kiterjesztve segítsen stabilizálni az ország további részeit. Ennek eredményeként, alighanem történelmük során első alkalommal, az afgánoknak megalapozott okuk van arra, hogy jobb jövőben reménykedjenek, és abban, hogy nemzetközi segítséggel ez a lehetőség megfordíthatja a történelem menetét. Mindazonáltal a nemzetközi közösségnek nem szabad szem elől tévesztenie, hogy miért is vallottak kudarcot a korábbi reformtörekvések Afganisztánban.

Sir Martin könyvének egyik leglebilincselőbb fejezete Afganisztán korábbi modernizációs kísérleteivel foglalkozik, amelyekre Amanullah kán tíz éves uralma alatt került sor. Amanullah, akit 1919. február 27-én koronáztak meg, az első olyan afgán vezető volt, aki igyekezett átformálni az országot. Amanullah alkotmánya Törökországén alapult, ahol Kemal Atatürk sikeresen létrehozta a szekularizált államot. Afganisztánban Amanullah hasonló világi keretek kialakítására törekedett, amelyeken belül a monarchia és a kormány működhetnek, illetve igyekezett meghatározni a vallás és az állam közötti viszonyt.

Amanullah megpróbálta megreformálni a jogrendszert is. Ezt független bíráskodás létrehozásával, bíróságok hálózatának kiépítésével és világi büntető törvénykönyv kidolgozásával érte el. Ezen kívül felügyelte a törvényhozást is, hogy növelje a nők jogait, jelentős összegeket fektetett be az oktatásba, és megkísérelte az adórendszer alapos felülvizsgálatát és átszervezését is. Bár Amanullah őszinte kísérleteket tett az afgán társadalom modernizálására, reformjai elkerülhetetlenül mélyen gyökerező érdekekbe ütköztek és végül is törzsi felkelésekhez vezettek. Válaszul 1929. januárjában lemondásra kényszerítették.

Amanullah talán egyszerűen csak megelőzte korát, reformprogramja túl ambiciózus volt Afganisztán számára a XX. század elején. De sorsa és reformprogramjáé nem sok jóval kecsegtet napjaink erőfeszítései szempontjából, amelyek egy életképes afgán állam kiépítésére és egy olyan alkotmány megszövegezésére irányulnak, amelyben minden etnikai közösség méltányosan képviselteti magát. Valóban, egyrészről a modernizáció igényének, másrészről a hagyomány tiszteletének kiegyensúlyozása továbbra is hatalmas kihívás marad.

A törzsi vezetők tanácsa, a Loja Dzsirga 2003. decemberében ülésezik, hogy megvizsgálja és elfogadja az alkotmányt. Ahogy mondják, a szöveg tervezete mérsékelt, de mégis előremutató. Garanciákat tartalmaz minden vallás szabad gyakorlására, és lehetővé teszi politikai pártok alapítását, amíg azok alapító okiratai “nem mondanak ellent az iszlám elveinek”, és amíg nincsenek katonai céljaik és külföldi kapcsolódásaik. A hivatalos nyelv a pastu és a dari lesz. Rémelhetően most lehetséges lesz megtalálni a megfelelő egyensúlyt, mert ha jóváhagyják és megvalósítják, egy új alkotmány jelentős lépés lenne Afganisztán stabilizálása során.

A Mohammed Daud kán uralmának szentelt fejezetek szintén lebilincselő olvasmányok. Daud, Afganisztán legdinamikusabb vezetőinek egyike előbb az 1950-es években és az 1960-as évek elején, majd 1973 és 1978 között vezette az országot. Autokrataként, aki szoros kapcsolatokra törekedett a Szovjetunióval, Daud képes volt összhangot teremteni a törzsi vezetők között, és kiterjeszteni a központi hatalmat az egész országra. 1963. márciusában egy Pakisztánnal vívott megnyerhetetlen konfliktus és egyre autokratikusabb uralma elleni fokozódó ellenállás következményeként lemondott. 1973. júliusában újra visszaszerezte a hatalmat, hogy aztán 1978-ban megbuktassák és meggyilkolják.

Bár Daud politikája, a hatalomban eltöltött mindkét időszaka alatt rendkívül autokratikus volt - legfőbb érdeme, hogy az ország történetében először meglehetősen jól képzett, jól felszerelt és mozgékony afgán hadsereget állított fel, hogy képes legyen fenntartani a stabilitást az ország egész területén. A nemzetközi közösség gyakorlatilag ugyanezzel a kihívással néz szembe napjainkban. A hajdani mudzsahedek lefegyverzése, leszerelése és a társadalomba való visszaintegrálása egy fegyelmezett és hatékony Afgán Nemzeti Hadseregbe egyik előfeltétele a 2001. decemberi Bonni Megállapodás - az Afganisztán újjáépítésének folyamatát meghatározó nemzetközi egyezmény - sikeres végrehajtásának, egyben egy stabil ország sine qua non-ja.

Afganisztán nem az egyetlen olyan ország Közép-Ázsiában, ahol a vallási fundamentalizmus terjedőben volt az elmúlt években és nem is szabad elszigetelten vizsgálni. Szomszédainak társadalmi és gazdasági feltételei ugyanolyan termékeny talajt biztosíthatnak a militáns iszlám virágzásának: ez a vélemény egyértelműen kiviláglik a Jihad: The Rise of Militant Islam in Central Asia (Dzsihad: a harcos iszlám térhódítása Közép-Ázsiában) című könyvből. Ahmed Rashid legújabb könyve a Taliban (Tálibok) folytatása, amelyben részletesen beszámolt arról, hogyan jutott hatalomra Afganisztánban ez a csoportosulás, és arról a kegyetlenségről, amellyel az országot öt éven át uralták. Legújabb könyvében Rashid arra törekszik, hogy nemzetközi figyelem hasonlóképpen irányuljon Közép-Ázsiára, amely nézetei szerint a militáns iszlám új frontvonala.

Rashid jól informált és átfogó elemzést ad arról, hogy miként fejlődött az iszlám és a politikai környezet Közép-Ázsiában az elmúlt években, különös hangsúlyt fektetve a Szovjetuniótól való függetlenség kivívását közvetlenül követő időszakra. Azzal érvel, hogy az összes közép-ázsiai állam által elfogadott átmeneti politikának és a fundamentalizmus elszabadulásának kombinációja, mely utóbbit a szovjet korszak alatt ellenőrzés alatt tartottak, hozzájárult a félelem és gyanakvás légkörének kialakulásához. A szerző arra összpontosít, hogy két fundamentalista mozgalom, a Hizb Ut-Tahrir és az Üzbegisztáni Iszlám Mozgalom hogyan virágzott Közép-Ázsiában és különösen Üzbegisztánban, a Szovjetuniótól való függetlenséget követő években.

A közép-ázsiai iszlám mozgalmak csúcspontja valószínűleg az 1999. év volt. Ebben az évben a Kirgiz Köztársaság, Tádzsikisztán, Üzbegisztán és kisebb mértékben Kazahsztán első kézből szerzett tapasztalatokat az afganisztáni tálib rezsim által képviselt veszélyekről, az al-Kaidához kötődő terroristák által az előbbi három ország területére végrehajtott sorozatos beszivárgások révén. Azóta a közép-ázsiai államok rendszeresen törekednek arra, hogy nemzetközi fórumokat – köztük az Euró-atlanti Partnerségi Tanácsot - felhasználva felhívják a világ figyelmét a súlyosbodó helyzetre Afganisztánban. Pontosabban szólva, rá akartak világítani arra, hogy miként vált az ország a terrorizmus kiképző központjává, a szélsőségesek melegágyává és a fundamentalista tendenciák szításával az egész régió biztonságát érintő fenyegetéssé.

Az afgánok által a tálib uralom alatt átélt tragikus tapasztalatok fényében a legmegrendítőbb üzenet, amit Rashid könyve továbbít, a Ferghana-völgy riasztó helyzete - egy elszegényedett régióé, amely benyúlik a Kirgiz Köztársaságba, Tádzsikisztánba és Üzbegisztánba. Ennél a résznél Rashid egy tanulmányt emel ki, amelyet Anthony Lake, Bill Clinton amerikai elnök hajdani nemzetbiztonsági tanácsadója adott ki, és amelyben a Ferghana-völgyet a világ három legvalószínűbb jövőbeli válságközpontjaként azonosítja. A Nyugatot, és különösen az Egyesült Államokat pedig arra ösztökéli, hogy dolgozzon ki stratégiai jövőképet a régióhoz és egy olyan keretrendszert, amelynek révén belül bátorítja és segíti a helyi rezsimeket demokratikus reformok végrehajtására.

Tekintettel az Afganisztán újjáépítésébe eszközölt nemzetközi befektetésre, Közép-Ázsia fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni. A régió egyértelműen jelentős nehézségek elé néz, amelyek közül néhány a Szovjetunió felbomlására és a tervgazdálkodásból és a kommunizmusból piacgazdaságba és demokráciába való átmenetre vezethető vissza. Ezért bírnak fontossággal azok a jelentős számú partnerségi mechanizmusok, amelyeket a NATO az elmúlt években dolgozott ki. Ezek közé tartozik például a Partnerségi Akcióterv a Terrorizmus Ellen és az Egyéni Partnerségi Akciótervek, melyek mindegyike más nemzetközi intézmények segítségnyújtási és reformprogramjait egészíti ki.

Ahogy Rashid egyértelművé teszi, Közép-Ázsia országai kritikus válaszúthoz érkeztek. Egyrészt kihasználhatják a globális közösség új szerepvállalását a régióban, hogy újjáépíthessék országaikat. Vagy pedig befelé fordulhatnak és megkockáztathatják, hogy hasonló sorsra jutnak, mint Afganisztán. Valóban, a reform ütemének felgyorsítása az egyetlen ellenszer azok ellen a veszélyek ellen, amelyekre Rashid ügyesen rávilágít, és amelyeket Közép-Ázsia államainak le kell győznie, nem csak a saját érdekükben, hanem a szélesebb értelemben vett régió stabilitásáért is, beleértve Oroszországot és azon túl a Nyugatot is. Lehet, hogy ezek távoli országok, de többé már nem engedhetjük meg magunknak, hogy keveset tudjunk róluk.

Osman Yavuzalp a NATO Politikai és Biztonságpolitikai Igazgatóságának bővítéssel, terrorizmussal kapcsolatos és partnerségi kérdésekkel foglalkozó munkatársa.

...vissza az elejére...