Ugrás a NATO honlapjára
Ugrás a NATO Tükör honlapjára
      Legfrissebb szám: Tél 2003 Korábbi számok  |  Nyelv
Ugrás a NATO honlapjára
 Tartalom
 Előszó
 Összefoglalók
 Vita
 Életrajz
 Interjú
 Kiadványok
 Kiemelt téma
 Statisztikák
 Szerzők
 Linkek
 Következő szám
Ugrás a NATO Tükör honlapjára Kapcsolatfelvételi szerkesztő/Előfizetés Nyomtatóbarát változat


Vita a biztonsági stratégiákról


Az USA jövőképe: A 2000.szeptembere óta az Egyesült
Államokban tovább fejlődött stratégiai gondolkozás
kiindulópontként szolgálhat az egész Szövetséget
átfogó stratégiáról folyó vitában.
(© US Védelmi Minisztériuma)

David S. Yost azt vizsgálja, hogy milyen következményekkel jár a NATO-ra nézve az USA stratégiai gondolkodása és az egész Szövetségre kiterjedő vitát sürget.

2003. októberében, a Colorado Springs-ben rendezett informális találkozó során a NATO védelmi miniszterei azt mérlegelték, hogyan birkóznának meg fegyveres erőik egy vegyi és biológiai fegyverek használatával járó terrorista fenyegetéssel. Habár a megbeszélés részletei titkosak maradnak, úgy tűnik, hogy a védelmi miniszterek világosabb képet nyertek a jövőbeli hadműveleti és döntéshozatali követelményekről, beleértve a NATO Gyorshadtest fejlesztésének és a múlt évben a prágai csúcstalálkozón elfogadott átalakítási menetrend többi része folytatásának sürgősségét.

A megbeszélések értékesek voltak, mert elősegíthetik azt, amiből a Szövetségnek még többre van szüksége - a széles körű és mélyreható vitát a stratégiáról, beleértve a stratégiai koncepciókat és azok gyakorlati követelményeit és politikai következményeit is. Ezen a téren a stratégiai gondolkodás, amely 2001. szeptembere óta számos dokumentumban előre lépett az Egyesült Államokban -- mindenekelőtt a Quadrennial Defense Review, a Nuclear Posture Review és a National Security Strategy dokumentumjaiban -- kritikai elemzést érdemel és kiindulási pontként is szolgálhat.

Eddig az új biztonsági koncepciókkal kapcsolatban az Egyesült Államokban folyt vitának, több figyelmet szenteltek, mint az Európában folyó vitának, habár Európa talán kezdi behozni lemaradását egy EU biztonsági stratégia tervezetet taglaló dokumentum közzétételét követően. Mindazonáltal, ahogy ezt az iraki hadjárattal kapcsolatos nézeteltérések is bizonyítják, Európának komolyan meg kell vizsgálnia az USA koncepcióit annak érdekében, hogy hozzá tudjon járulni egy ésszerű transzatlanti vitához. E koncepciók közül három különös figyelmet érdemel: az eltántorítás, az ellehetetlenítéssel való elrettentés, és a megelőzés.

Dissuasion

Az eltántorítás természetesen az a szó, amelyet a franciát használnak az elrettentésre, de az Egyesült Államok Védelmi Minisztériuma az eltántorítás szónak a Quadrennial Defense Review kiadványban meghatározott jelentést adott, egy olyan meghatározást, amelyet azután átemelt a későbbi dokumentumokba. Röviden, az “eltántorítás” más hatalmak meggyőzését jelenti arról, hogy akár egy “fegyverkezési verseny” vagy az Egyesült Államok katonai képességeivel való versengés elindításától is tartózkodjanak. A hivatalos stratégiai dokumentumok az sugallják, hogy az eltántorítás elérhető azzal, ha az ellenfelet meggyőzik az Egyesült Államokkal való versengés hasztalanságáról, legyen az akár általános alapokon, akár a katonai erő egy adott kategóriájában, amely lehet a nukleáris fegyvereké vagy harci repülőgépeké vagy támadó tengeralattjáróké vagy bármi másé. A cél, hogy az ellenfelet kénytelen legyen belátni: céltalan lenne versenyeznie a katonai képességek megszerzésében. A Foreign Affairs 2002. május/júniusi számában Donald Rumsfeld amerikai védelmi miniszter egy példával írta le a koncepció mögött rejlő logikát: “Olyan eszközöket kell kifejlesztenünk, amelyeknek pusztán a birtoklása elveheti ellenfeleink kedvét a versengéstől" - írta. - " Így a hatékony rakétavédelem telepítése eltántoríthat másokat attól, hogy ballisztikus rakéták megszerzésére költsenek, mert a rakéták nem adják meg nekik azt, amit akarnak: hogy az USA-t és a szövetséges városokat nukleáris zsarolással túszul ejtsék.”

Ha fontolóra vesszük ezt a példát, akkor a Szövetségeseknek egyértelműen szerep jut az eltántorításban. Ezen kívül a Szövetséges szerepvállalás a potenciális ellenfelek ballisztikus rakéták megszerzésére irányuló törekvésektől való eltántorításában oly mértékben fog növekedni, hogy a Szövetségesek és a Szövetség egésze rakétavédelmet fog kifejleszteni és telepíteni.

Néhány NATO Szövetséges rövidebb távú rakéták elleni védelem kifejlesztésére törekszik évek óta. Az Egyesült Államok Németországgal és Hollandiával együtt dolgozik a Patriot PAC-3-on, illetve Németországgal és Olaszországgal a MEADS (Medium Extended Air Defence System) rendszeren. A francia-olasz Aster rendszert a francia repülőgéphordozóra, a Charles de Gaulle-ra telepítették. Franciaország és Olaszország pedig 2005-ben tervezi az első földi változatok telepítését. Néhány aszövetséges tengeri rakéta védelemhez Aegisradarokat és Standard Missile 3 elfogó rendszereket szerez be vagy szándékozik beszerezni.

A Szövetségnek több vitára van szükség a stratégia, a stratégiai koncepciók, azok gyakorlati követelményei és politikai kihatásai vonatkozásában.

Ezen kívül az egész Szövetség különféle tanulmányokat készített a hadszíntéri rakétavédelem (TMD) témájában. 2002. novemberében Prágában a Szövetségesek a telepített csapatok védelme érdekében túlléptek a TMD-n, amikor úgy döntöttek, hogy „megvizsgálják a lehetőségeket a Szövetség területének, haderőinek és népességközpontjainak védelmére a rakétafenyegetések teljes köre ellen.” Az ezzel kapcsolatos megvalósíthatósági tanulmány várhatóan 2005. első felében fog elkészülni.

A tény, hogy a Szövetség rakétavédelemre törekszik - tényleges képességekre éppúgy és tanulmányok elkészítésére - nem jelenti azonban azt, hogy elfogadják az USA eltántorítási elméletét. Valójában számos szövetséges megfigyelő, néhány USA megfigyelőhöz hasonlóan óvatosságának, ha nem éppen szkepticizmusnak adott hangot. Általában azt hozzák fel, hogy még ha a NATO és az Egyesült Államok el is tántorítja az ellenfeleket egy bizonyos típusú képesség megszerzése iránti törekvéseiktől, az elszánt ellenfelek más lehetőségeket keresnek, beleértve az aszimmetrikus hadviselést is, nekünk pedig, amennyire csak lehetséges, fel kell készülnünk e fenyegetés elhárítására. Az amerikai kormányzat azonban emiatt a kockázat miatt is aggódik, ahogy ezt az aszimmetrikus fenyegetésekről folyó viták mutatják az Egyesült Államokban.

Ami Rumsfeld miniszter adott példáját illeti, a kritikusok azt kérdezték, milyen mértékben fogja a NATO és az USA rakétavédelme elvenni azoknak a rakétakészítőknek és rakétavásárlóknak a kedvét, akiknek az érdeklődése arra irányul, hogy nem NATO tagországokra tudjanak rakétákat kilőni? Ha a rakétáik közvetlen célpontjai regionális ellenfelek a NATO területén kívül, akkor a csapásmérő képesség, amely parancsra a NATO ellen fordítható, egy külön bónusz. Ezt a logikát követve a NATO számára hasznosabb a rakétavédelemnek az a képessége, hogy valóban megvéd a rakétatámadások ellen, mint az a potenciális hatása, amelyet a rakéták megszerzésére irányuló döntésekre gyakorol. Az USA kormánya azonban a működésbeli hatékonyságban éppúgy érdekelt, mint az eltántorítás megvalósításának megkísérlésében, ha ez lehetséges. Valóban, az eltántorítás sikere az ilyen gyakorlati hatékonyság megvalósításától függ.

A kritikusok további ellenvetésekkel éltek. Ha az eltántorítás célja a potenciális ellenfél meggyőzése arról, hogy ne versenyezzenek a katonai képességek felhalmozása terén, akkor ez Szövetségesek és az USA katonai felsőbbrendűségének reklámozásán helyett - vagy a mellett - nem érhető el más módszerekkel is? Ahogy különféle Szövetséges és USA megfigyelő rámutatott, más tevékenységek hozzájárulhatnak a fegyverkezési versenyektől való elriasztáshoz, és ezeknek a tevékenységeknek általánban része a szövetségesekkel és más biztonsági partnerekkel való együttműködés. Ide tartozik a biztonsági környezet szabályozása az export ellenőrzések, jogi normák és a tömegpusztító fegyverek elterjedését akadályozó rendszerek fenntartásával, a katonai verseny motivációinak pozitív politikai kapcsolatokkal történő csökkentése, a regionális politikai stabilizáció és biztonság támogatása a szomszédokkal való versengés motivációinak csökkentése érdekében, valamint nemzet- és államépítés, jelesül a demokratizáció és a szabad piac támogatásához.

Míg az ilyen együttműködési tevékenységek nem kaptak központi szerepet a Quadrennial Defense Review-ban és más stratégiai dokumentumokban, az USA álláspontja tovább fejlődött. A gyakorlatban úgy tűnik, az Egyesült Államok egyre inkább hajlik arra, hogy elfogadja az eltántorítás elérési módjának kibővített definícióját. Ennek legegyértelműbb jele az érdekeltség az Afganisztánban és Irakban folyó nemzet- és az államépítésben és az izraeli-palesztin kapcsolatok terén a békefolyamat előre vitelében.

Deterrence by denial

Ha az eltántorítás nem működik, akkor fegyverkezési versenyre és konfliktusokra kerülhet sor, és a cél ekkor az agressziótól való elrettentés vagy a kényszerítés. Az USA stratégái éveken át az elrettentés hidegháború alatti uralkodó formájának - a megtorlással való fenyegetésnek - az ellehetetlenítéssel való elrettentéssel történő felváltása mellett kardoskodtak. Az ellehetetlenítéssel való elrettentés az ellenfélnek a támadástól való eltántorítását jelenti azáltal, hogy meggyőzik arról: a támadás kudarcot fog vallani, azaz nem lesz képes elérni hadműveleti célkitűzéseit.

J. D. Crouch az Egyesült Államok nemzetközi biztonságpolitikáért felelős védelmi miniszter-helyettese erre az elrettentési módszerre hivatkozott, amikor 2002. januárjában a Nuclear Posture Review megállapításait tárgyalta. Crouch azt javasolta, hogy az Egyesült Államok “rakétavédelmet használhatna, hogy a támadásoktól terveinek keresztülhúzásával tántorítsa el az ellenséget”. Más szavakkal, ha a rakétavédelem nem veszi el a kedvét az ellenségnek a rakéták megszerzésétől (ez az eltántorítás célja), akkor eltántoríthatja a felhasználásuktól (ez az ellehetetlenítéssel való elrettentés célja).

Az ellehetetlenítéssel való elrettentés elmélete természetesen nem korlátozódik a rakétavédelemre. Az elmélet bármilyen képességre alkalmazható, amely lehetetlenné teszi az ellenség számára, hogy sikerüljön célkitűzéseit megvalósítania. Például a passzív védelmek, mint például a sugármentesítő felszerelés, valamint a vegyi és biológiai fegyverek ellen védő ruhák és maszkok segíthetnek meggyőzni az ellenséget arról, hogy ne használjon ilyen fegyvereket. A National Security Strategy azt tanácsolja, hogy a “következmények kezelésére” irányuló képességek a tömegpusztító fegyverekre való válaszadásnál egyaránt hozzájárulhatnak az eltántorításhoz és az ellehetetlenítéssel való elrettentéshez. A dokumentum kijeleni: „A népünk ellen használt tömegpusztító fegyverek hatásainak minimalizálása oly módon segít elrettenteni azokat, akik ilyen fegyvereket birtokolnak, és eltántorítani azokat, akik ilyen fegyverek megszerzésére törekednek, hogy meggyőzi ellenségeinket: az óhajtott célokat nem képesek elérni.”

Igaz, nehéz bármilyen elrettentési vagy eltántorítási elmélet érvényességét igazolni, mivel nem lehetséges meggyőzően bizonyítani, miért nem következett be valami. A fegyverkezési versennyel összefüggő tevékenységek hiánya nem bizonyítja, hogy egy versenytársat eltántorítottunk, mint ahogy az agresszió elmaradása sem bizonyítja, hogy egy feltételezett agresszort elrettentettünk. Ezen kívül, még ha igazunk is van abban, hogy az elrettentéssel kapcsolatos intézkedések működnek egy ideig, nem lehetünk bizonyosak tartós megbízhatóságuk felől.

Pre-emption

Más szavakkal, az elrettentés kudarcot vallhat és a háború jóformán előjelek nélkül kitörhet. Ez elvezet minket a megelőző csapás vitatott témaköréhez, amely azokkal a kétségekkel függ össze, amelyek bármiféle elrettentés megbízhatóságával kapcsolatosak. A National Security Strategy kijelenti: “Az elrettentés hagyományos koncepciói nem működnek terrorista ellenséggel szemben, amelynek közismert taktikája az indokolatlan pusztítás, és hogy az ártatlanokat célpontnak tekinti; amelynek úgynevezett katonái mártíromságot keresnek a halálban, és amelynek leghatásosabb védelme az, hogy nem kötődik államokhoz. Az átfedés a terrorizmust támogató államok és a tömegpusztító fegyverek megszerzésére törekvő államok között cselekvésre kényszerít minket. "

"Az azonnali fenyegetés koncepcióját hozzá kell igazítanunk napjaink ellenségeinek képességeihez és céljaihoz” - folytatja a dokumentum. - “A lator államok és terroristák nem törekednek arra, hogy a hagyományos értelemben támadjanak meg minket. Tudják, hogy az ilyen támadás kudarcot vallana. Ehelyett terrorcselekményekre és potenciálisan tömegpusztító fegyverek használatára hagyatkoznak - olyan fegyverekre, amelyeket könnyű elrejteni, titokban szállítani, és figyelmeztetés nélkül felhasználni." És azt a következtetést vonja le: “Az Egyesült Államok sokáig fenntartotta a megelőző csapás lehetőségét a nemzetbiztonságunkat fenyegető megfelelő nagyságú fenyegetés elhárítására. Minél nagyobb a fenyegetés, annál nagyobb a tétlenség kockázata - és annál kényszerítőbb erejű érvek szólnak a védelmünket szolgáló megelőző intézkedések meghozatala mellett, még ha az ellenség támadásának helye és időpontja körül bizonytalanságok is vannak. Ellenfeleink ilyen ellenséges cselekedeteinek megakadályozására vagy megelőzésére az Egyesült Államok megelőző intézkedéseket hoz, ha szükséges.”

A “megelőző csapás” koncepciója ellentmondásos: részben azért, mert az USA kormányzata szélsőséges esetekben minden kormány rendelkezésére álló lehetőség helyett doktrína szintjére emelte. Ezen kívül a meghatározással kapcsolatos gondok tovább mélyítették az ellentmondást. Az amerikai kormányzat úgy döntött, hogy “megelőzőnek” nevezi azt, amit sok amerikai, európai és más nemzethez tartozó “megelőző” háborúnak hívna. Sok megfigyelő a következő megkülönböztetéssel élne: A megelőző támadás azonnali cselekvést jelent olyan bizonyíték alapján, hogy az ellenség támadásra készül. Ezzel szemben a megelőző háború olyan katonai hadműveleteket fog át, amelyeket azért kezdtek, hogy elhárítsanak egy valószínű, de vélelmezett jövőbeli kockázatot, úgymint az erőegyensúly elfogadhatatlan felborulását, megnövekedett sebezhetőséggel járó helyzetet, vagy akár potenciális legyőzetést - illetve tömegpusztító fegyvereknek egy terrorista csoport kezére jutását. Az utóbbi kockázat volt az egyik fő érv, amellyel az USA kormánya előállt az Irakban 2003. márciusában és áprilisában, Szaddam Husszein rezsimje ellen folytatott katonai hadjárat igazolására.

Egészében véve még azok európai kormányok, amelyek ellenezték az USA által vezetett támadást Szaddam Husszein rendszerének megdöntésére, sem találtak kifogást a megelőzés elképzelése ellen olyan bizonyíték alapján, hogy az ellenség támadni készül. Valójában ez az elv kifejezetten megjelenik a francia biztonságpolitika legújabb és irányadó kifejtésében, a 2003-2008. időszakra vonatkozó katonai programról alkotott törvényben. Ez a dokumentum kijelenti, hogy „a megelőző támadás lehetőségét mérlegelni kell, amint kifejezett és ismert fenyegetéssel járó helyzetet kialakulása felismerhető.”

Az USA politikájának európai és amerikai bírálói azzal érveltek: nem volt bizonyítéka annak, hogy Szaddam Husszein az Egyesült Államok megtámadására vagy tömegpusztító fegyverek terroristáknak történő átadására készült volna, így ez nem megelőző támadás volt, hanem megelőző háború - háború egy vélelmezett jövőbeli fenyegetés alapján. A kritikusok a nemzetközi jog megsértéseként ítélték el a megelőző háború fogalmát. Más kritikusok és Szaddam Husszein rezsimje ellen az erő alkalmazását támogatók viszont annak szükségességét hangsúlyozták, hogy fenn kell tartani az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsának tekintélyét.

A kritikusok azzal is érveltek, hogy az USA módszere egyet jelent az állandó háború receptjével, kivéve, ha az Egyesült Államok valamiképpen képes lenne uralni ez egész világot. Lehet, hogy így van és lehet, hogy nem, de még mindig fennáll a probléma, hogy bizonyos kivételes esetekben bölcsebb lehet a megelőző (pre-emptive) támadás, sőt akár a megelőző (preventive) háború mellett dönteni - azaz bizonyos esetekben, jelesül ha tömegpusztító fegyverekről van szó, a megelőzés vagy a megelőző beavatkozás megfontoltabb lépés lehet, mint várni a támadásra. A kihívást az jelenti, hogy azonosítani kell, mely esetek igényelnek valóban megelőző támadást, és mely esetek igazolhatnak akár egy megelőző háborút is. Ez nem újkeletű probléma. Legalább Tuküdidész és a peloponészoszi háborúk idejére nyúlik vissza, de a modern technológiák sokkal égetőbbé tették.

Az EU biztonsági stratégiai tervezetével foglalkozó dokumentum, amelyet az EU Közös kül- és biztonságpolitikai főképviselője Javier Solana terjesztett elő 2003. júniusában szintén foglalkozik ezzel a témával és rámutat arra, hogy tömegpusztító fegyverekkel rendelkező terroristák „olyan mértékű kárt képesek okozni, amely korábban csak államok és hadseregek számára volt lehetséges”. Ilyen esetekben az elrettentés kudarcot vallana. Receptként Solana azt javasolta más pontok mellett, hogy „megelőző harcérintkezéssel súlyosabb jövőbeli problémákat lehet elkerülni... Az új fenyegetések esetében az első védelmi vonal gyakran külföldön húzódik. Az új fenyegetések dinamikusak. Ha nem törődünk velük, veszélyesebbé válnak. Az elterjedésük kockázata idővel növekszik; ha hagyjuk, a terrorista hálózatok mind veszélyesebbek lesznek (az al-Kaidát is sokkal hamarabb meg kellett volna fékeznünk) … Ez azt jelenti, hogy még a válság kialakulása előtt készen kell állnunk a cselekvésre. A konfliktus és fenyegetés megelőzése nem kezdődhet elég korán… Olyan stratégiai kultúrát kell kialakítanunk, amely elősegíti a korai, gyors és szükség esetén a robusztus beavatkozást. "

Míg a fenti megfogalmazások némelyike ködös, mégis hozzájárulhatnak egy, a Szövetség egészére kiterjedő, stratégiáról, pontosabban a megelőzésről (pre-emption) és a megelőző beavatkozásról (preventive intervention) folyó vitához. Az értékelés és kiválasztás problémájának azonban nem lesz egyszerű megoldása.

Vita

Konstruktív dolog általánosságban megvitatni a kérdéseket. Hasznos megtárgyalni például az olyan kérdéseket, mint a következők: milyen körülmények között igazolható a megelőzés vagy akár a megelőző háború? Kifejezetten módosítani kell-e a nemzetközi jog rendszerét, hogy olyan új védelmi lehetőségeket, akár megelőző háborút is írjon elő szélsőséges helyzetekre, amelyek figyelembe veszik a modern technológiákból fakadó előzmények nélküli sebezhetőségeket? Hogyan kell értelmezni a “szükségszerűséget" és "arányosságot", mint a megelőzés klasszikus kritériumait a modern technológiák és stratégiai opciók fényében? A "szükségszerűségen" (vagy "fenyegető közelségen") és az “arányosságon” kívül milyen elveknek kell szabályozniuk a döntéseket? Milyen következményei lehetnek a nemzetközi rendre nézve az ilyen új precedensek és elvek elfogadásának a nemzetközi jogban? Hogyan lehetne az elkapkodott és/vagy nem kellően megalapozott intézkedések kockázatát csökkenteni? Milyen mértékben ösztönzi a megelőzés és a megelőző beavatkozás politikája az ellenfeleket arra, hogy hasonló politikákat alkalmazzanak, és ezáltal milyen mértékben teremt változékonyabb válsághelyzeteket? Milyen mértékben lehet megosztani a megelőzés vagy a megelőző beavatkozás kezdeményezésének (és ezek következményei kezelésének) felelősségét? Míg az USA kormánya elismerte a megelőzés vagy megelőző intézkedés többoldalú - az ENSZ Biztonsági Tanácsán keresztül történő - legitimációjának nyilvánvaló kívánatosságát, ez nem érhető el minden körülmények között. Ha nem érhető el, milyen korlátokat kell az államoknak és koalícióknak betartaniuk az ENSZ Alapokmányának 51. cikkében elismert önvédelemre való jognak a gyakorlása során?

Az ilyen kérdések megtárgyalása jócskán elmélyítheti a megelőzési vagy megelőző beavatkozási politikákban rejlő kockázatok és felelősségek megértését. De a legvégén mindazonáltal kénytelenek leszünk meghatározott esetekről dönteni.

Az amerikai National Security Strategy egy kiinduló pontot javasol. Az első lépés ebben a tekintetben annak felismerése, hogy “egyetlen nemzet sem épített biztonságosabb, jobb világot egymagában. Szövetségek és multilaterális intézmények megsokszorozhatják a szabadságszerető nemezetek erejét.” A NATO kivételes szerepet tölt be az USA politikájában, mert “kevés olyan maradandó következményekkel járó dolog van, amit az Egyesült Államok a világban véghezvihetne, anélkül, hogy megőrizné szövetségesei és barátai támogatását Kanadában és Európában.” Amikor szükséghelyzetekről van szó, amelyekben „megelőző" intézkedésre lehet szükség, a National Security Strategy három irányelv alkalmazását javasolja az intézkedésre. Ezeknek támogatniuk kell a megelőzés lehetőségeit: jobb, integráltabb hírszerzési képességeket fogunk kiépíteni, hogy időben pontos információkat biztosítsunk a fenyegetésekről, amikor azok felmerülnek; gondosan egyeztetünk a szövetségesekkel, hogy a legveszélyesebb fenyegetésekről közös értékelést készítsünk, és tovább folytatjuk katonai erőink átalakítását, hogy biztosítsuk képességünket gyors és precíz hadműveletek végrehajtására, döntő eredmények elérése érdekében.

Itt a második pont - „gondosan egyeztetünk a szövetségesekkel, hogy a legveszélyesebb fenyegetésekről közös értékelést készítsünk” - a legfontosabb, ha meg akarjuk őrizni a Szövetség kohézióját. Ahogy Irak esetében láthattuk, a Szövetségek értékelése a fenyegetések súlyosságáról meghatározott esetekben élesen eltérhet, akárcsak nézeteik az elhárításuk helyes módjáról. Tekintettel annak a valószínűségére, hogy a Szövetség további hasonló súlyosságú kihívásokkal kerül majd szembe, a szoros koordináció az értékelések és a politikai választási lehetőségek meghatározása terén egyre sürgetőbb. A koncepciókkal csak ennyire juthatunk. Végül kénytelenek leszünk olyan piszkos realitásokkal megbirkózni, amelyek nem férnek bele a takaros fogalmi kategóriákba.

Ennek megfelelően, a NATO átalakításáról Prágában hozott döntéseket kiegészítendő, a Szövetségeseknek határozott erőfeszítést kell tenniük a Szövetség biztonságát érintő legveszélyesebb fenyegetések és a lehetséges válaszok közös értékelésének kidolgozására a NATO következő csúcstalálkozója alkalmából, amelyet menetrend szerint következő júniusban Isztambulban tartanak.

David Yost a kaliforniai monterey-i Naval Postgraduate School (Haditengerészeti Másoddiplomás Iskola) professzora és a "NATO Transformed" (USIP, 2000) szerzője. Az itt kifejtett nézetek kizárólag a szerző nézetei és nem képviselik a Haditengerészeti Hivatalnak vagy az USA bármely kormányzati ügynökségének véleményét. A szerző köszönetet mond Sorin Lungu-nak, Joseph Pilat-nak, Michael Rühle-nek és Diego Ruiz Palmer-nek, amiért véleményt mondtak jelen esszé korábbi tervezeteiről, amely esszé a Hollandiai Atlanti Szövetség és az Amszterdami Németország-Intézet által szponzorált, 2003. június 19-20-án Amszterdamban tartott „Transzatlanti kapcsolatok válaszúton” című konferencián elhangzott előadáson alapul.

...vissza az elejére...