Ugrás a NATO honlapjára
Ugrás a NATO Tükör honlapjára
      Legfrissebb szám: Tél 2003 Korábbi számok  |  Nyelv
Ugrás a NATO honlapjára
 Tartalom
 Előszó
 Összefoglalók
 Vita
 Életrajz
 Interjú
 Kiadványok
 Kiemelt téma
 Statisztikák
 Szerzők
 Linkek
 Következő szám
Ugrás a NATO Tükör honlapjára Kapcsolatfelvételi szerkesztő/Előfizetés Nyomtatóbarát változat


Az európai védelmi együttműködés újjáélesztése

Szent a béke: Chirac elnök, Schröder kancellár és Blair
miniszterelnök félretették Irakkal kapcsolatos
nézeteltéréseiket, hogy újjáélesszék az európai védelmi
együttműködést
(© Reuters)

Charles Grant az európai biztonság- és védelempolitika fejlődését, valamint a NATO-ra és a transzatlanti kapcsolatokra gyakorolt hatását vizsgálja

Az európai biztonság- és védelempolitika sorsa az elmúlt év nagy részében egy hullámvasútra emlékeztetett. Amikor Európa leghatalmasabb országai képtelenek voltak konszenzusra jutni az Irakkal szembeni politikát illetően, csúnyán összezördültek, majd eltérő napirendeket követtek. Most a Franciaország, Németország és az Egyesült Királyság között létrejött új megállapodás eredményeként elképzelhető, hogy egy a hatékonyabb EU védelmi együttműködés alapjait vetették meg. Ugyanakkor még mindig meg kell győzni a szkeptikus Washingtont arról, hogy ez egyaránt szolgálja az ő és a NATO érdekeit.

Az európai védelem jövőjéről született megállapodás jó hír azoknak, akik úgy vélik, hogy az Európai Uniónak inkább a katonai képességekre, nem pedig az intézményekre kellene nagyobb figyelmet szentelnie. Most, hogy a hármak megállapodtak egy EU katonai tervező sejt létrehozásában - ez olyasmi, aminek a valóságban nem sok jelentősége van a róla folytatott rendkívül feszült tárgyalások ellenére – az Európai Unió továbbléphet olyan területeken, amelyek számítanak. Azaz nemcsak Európa katonai képességeinek növelése, hanem a NATO bosznia-hercegovinai békefenntartó műveletének átvételére való felkészülés terén.

A katonai tervezésről szóló megállapodás a Berlin, London és Párizs közötti egyre szorosabb kül- és védelmi politikai együttműködés egyik gyümölcse. Pedig mindössze hat hónapja történt, hogy Franciaország és Németország Belgiummal és Luxemburggal együtt terveket szövögetett egy “Európa szívét" védelmező szervezetről, amelyből kimaradt az Egyesült Királyság. Ez a tervezet elmélyítette az iraki háború által okozott megosztottságot, és sok amerikait arról győzött meg, hogy Franciaországnak és Németországnak eltökélt szándéka a NATO aláaknázása.

Az érzelmek tavasz óta lecsillapodtak. Jacques Chirac francia elnök és Gerhard Schröder német kancellár lemondtak a központi védelemmel kapcsolatos terveikről. Most már úgy gondolják, hogy az európai kül- és védelmi politika nem alakítható az Egyesült Királyság nélkül. A britekkel való megegyezés kedvéért felhígították egy EU-hadműveleteket vezető katonai parancsokságra vonatkozó eredeti tervüket. Ehelyett egy hadműveleti tervezőkből álló kis létszámú egység fog csatlakozni az EU létező katonai törzséhez.

Elfogadva azt az elvet, miszerint az Európai Uniónak szüksége lehet saját hadműveleti tervezésre és egyetértve azzal, hogy ez az egység egy napon talán valódi parancsoksággá növi ki magát – feltéve, hogy mindenki egyetért abban, hogy ennek meg kell történnie - Tony Blair brit miniszterelnök is kénytelen volt kompromisszumot kötni. Cserébe Franciaország és Németország elfogadta az EU tervezett alkotmánya két vitatott részének megváltoztatását: a tagokat támadás esetén egymás védelmére kötelező cikk nagymértékben fel lesz hígítva, a másik pedig, amely lehetővé teszi, hogy az országok egy csoportja egyfajta védelmi avantgarde-ot alkosson, a katonai képességek fokozására fog összpontosítani.

Ennél fontosabb, hogy Blair miniszterelnök újra megerősítette a britek vezető szerepét az európai védelemben, azaz azon kevés területek egyikén, amelyen az Egyesült Királyság igazán alkalmas arra, hogy meghatározza az Európai Unió napirendjét. Az iraki háború után Blair miniszterelnöknek szavahihetőségi gondjai támadtak Európa bizonyos részeiben, mivel úgy tekintettek rá, mint George Bush amerikai elnök lakájára. Új elkötelezettsége az EU-védelem iránt bizonyára segít majd eloszlatni ezt a képet, és helyreállítani a brit befolyást az Európai Unióban.

Mióta Blair miniszterelnök öt évvel ezelőtt előállt azzal az ötlettel, hogy az EU kapjon szerepet a védelemben, gyakran kellett energiát fecserélnie előbb Bill Clinton elnök, majd Bush elnök győzködésére, hogy az európai védelem nem okoz kárt a NATO-nak. Ez alkalommal Blair miniszterelnök ezt a feladatot sokkal nehezebbnek fogja találni, mert Washington egyre szkeptikusabb lett az EU- védelemmel kapcsolatban. Ez részben a Párizzsal szembeni keményedő álláspontok eredménye: ez különösen a Pentagonban tapasztalható, ahol az európai védelmet néha tévesen francia találmányként kezelik.

A négyek bandája

Belgium, Franciaország, Németország és Luxemburg vezetőinek április 29-I csúcstalálkozója nagymértékben hozzájárult Washington véleményének keseredéséhez. A négy vezető megegyezett abban, hogy hétféleképpen szorosabb együttműködést alakítanak ki védelmi ügyekben. Ezek közül hat nem vitatható különösebben. De a hetedik egy belga ötlet volt, amely azt szorgalmazza, hogy Brüsszel külvárosában Tervurenben felállításra kerüljön egy EU hadműveleti tervező törzskart.

A kezdeményezés mellett az az érv szólt, hogy ha - ahogy a 15 jelenlegi EU tagállam megállapodott - az Európai Uniónak képesnek kell lennie önálló műveletek végrehajtására, akkor szüksége lesz hadműveleti tervezőkre. Az ellenérv, amelyet az április 29-i csúcstalálkozóról kirekesztett kormányok vetettek fel, az volt, hogy az Európai Unió számíthat a Szövetséges Haderők Európai Főparancsnoksága (SHAPE) NATO elemzőire egy úgynevezett “Berlin-plusz” –a a volt Jugoszláv Macedón Tagköztársaságban* végrehajtotthoz hasonló – művelethez, ha az unió úgy dönt, hogy a NATO-val dolgozik, vagy pedig az Európai Unió felhasználhat egy nemzeti parancsokságot - kellően módosítva, hogy tükröződjön a küldetésben résztvevők nemzeti hovatartozása –, mint ahogy ez a kongói Buniában végrehajtott bevetésnél történt, amikor is egy francia parancsokság irányította a hadműveletet.

Ezzel szemben azt az ellenérvet hozták fel, hogy csak a nagyobb EU-tagországoknak van megfelelő nemzeti parancsnoksága, és hogy sok kisebb tagállam inkább szeretne részt venni egy EU tervező csoportban, mintsem hogy egy nagy ország által működtetett parancsokság vezérkarát támogassa. A szkeptikusabb válasz az volt, hogy ha az Európai Uniónak csak nagyon kicsi, alig néhány tucat emberből álló parancsnoksága lenne, akkor nem lenne képes irányítani egy katonai küldetést, míg amennyiben az Európai Unió nagy hadműveletet indítana, akkor másolná a SHAPE-t és hosszú távon riválisává válna.

Nem ezek a technikai érvek jelentik azonban a problémát, mert a belga javaslat, amelyet Chirac elnök és Schröder kancellár – saját kül- és védelmi minisztereik tanácsa ellenére – erőteljesen támogatott hatalmas politikai jelentőséggel bír. A négy érintett kormány ugyanaz a négy kormány volt, amely januárban és februárban megakadályozta a NATO segítségnyújtást Törökországnak. Azzal, hogy az Európai Unió háborúellenes táborának nagyfőnökei megpróbálnak egy központi európai védelmi szervezetet felállítani, saját hadműveleti tervező vezérkarral, egyértelmű üzenetet küldenek az amerikaiaknak, briteknek, kelet-európaiaknak, olaszoknak és spanyoloknak. Ez olyan kezdeményezésnek tűnt, amelynek célja a NATO aláaknázása - és a britek kizárása arról a fontos területről, amelyen képesek vezető szerepet játszani az európai integrációban. Ezen kívül ez a kezdeményezés nem csak a védelemről szólt: a francia és német kormányok éveken át játszadoztak valamiféle központi Európa létrehozásának gondolatával, amely vezető szerepet töltene be a kibővített Európai Unióban. Arra célozgattak, hogy az ilyen központi Európából kimaradnának azok, akik nem hajlandók Európát mindenek elé helyezni: ez a kategória egyaránt magában foglalja a briteket és a kelet-európaiakat.

A négyek bandája tagadta, hogy kezdeményezésük célja ezeknek a következményeknek az előidézése lett volna. Inkább úgy kezelték, mint történelmileg jelentős elgondolást, mint amilyenek a közös valutára vonatkozó korábbi kezdeményezések voltak. Valójában az európai integráció következő nagy területének a védelmet tekintették és eltökélték, hogy nem eltántorítani magukat hagyják London vagy Washington ellenséges hozzáállása által.

Egy hadműveleti tervezőkből álló EU-vezérkar koncepciója önmagában nem különösebben jelentős. Valószínűleg kívánatos, ha hosszú távon az Európai Unió közepes méretű önálló műveletekbe akar kezdeni. De tekintettel azokra a körülményekre, amelyek között a Tervuren-kezdeményezést útnak indították - miközben Európa két ellenséges táborra szakadt - az időzítés rendkívül rossz volt.

Nehéz lesz működésre bírni az ESDP-t, ha az amerikaiak aktívan ellenzik azt Törökország a Macedón Köztársaságot alkotmányos nevén ismeri el.

Washingtonban a vezető személyiségek a Tervuren-javaslatot a NATO alternatívájának létrehozására, és így a Szövetség meggyengítésére irányuló kísérletnek ítélték. Ráadásul olyan további fejlemények következtek, amelyeket kifogásolhatónak tekintettek. Az a módszer például, amellyel az Európai Unió nekikezdett a buniai küldetésnek, felingerelte az amerikai döntéshozókat. Ennek az volt az oka, hogy az EU-miniszterek nem egyeztettek a műveletről a NATO-val, hogy meg lehessen állapítani, melyik szervezet alkalmasabb csapatok kiküldésére, hanem egyoldalúan döntöttek a békefenntartók kiküldéséről. Az alkotmányozó gyűlés pedig olyan csont volt, amelyen különösen marakodtak. A EU-szerződés tervezete tartalmaz egy kölcsönös segítségnyújtási záradékot, amely látszólag azt jelenti, hogy az Európai Unió a NATO riválisaként kollektív védelmet biztosító szervezetté válhat. Sőt mi több, a tervezet rendelkezéseket tartalmaz „strukturált együttműködésről”, ami lehetővé tenni a tagok kisebb csoportjai számára, hogy továbblépjenek az integráció terén. Washingtonban ez az április 29-i csúcstalálkozó eredményeinek egyfajta hivatalos formába öntésének tűnt. Röviden fogalmazva az év folyamán Washingtonban a vélemény az Európai biztonsági és védelmi politika ellen hangolódott (ESDP). Az európaiaknak aggódniuk kellene emiatt; nehéz lesz működésre bírni az ESDP-t, ha az amerikaiak aktívan ellenzik azt.

A három nagy együttműködése újjáéled

Szeptemberi berlini ülésükön Blair miniszterelnök, Chirac elnök és Schröder kancellár felvázolta az európai védelemről szóló kompromisszum körvonalait, és később november vége felé a részletekben is megállapodtak. A megállapodás három elemre terjed ki.

Először is, az Európai Unió hadműveleti tervezőkből álló kis csoportot helyez ki a SHAPE-hez, a NATO Mons közelében működő tervező parancsnokságához. Ez a csoport azért dolgozik, hogy biztosítsa a zavartalan kapcsolatot az Európai Unió és a NATO között a “Berlin-plusz” küldetések során, amikor az Európai Unió NATO-eszközöket vesz kölcsön. Az Európai Unió katonai törzse számára, amely jelenleg főleg “stratégiai tervezőkből” áll (akiknek az a feladata, hogy tanácsokat adjanak az EU külügyminisztereinek azokkal a hadműveleti tervekkel kapcsolatban, amelyeket a SHAPE-től vagy egy nemzeti katonai főparancsnokságtól kaphatnak) egy új, hadműveleti tervezőkből álló egység is rendelkezésre fog állni. Az új egység segíti az EU katonai küldetéseinek tervezését. Megállapodás született arról, hogy amikor az Európai Unió önálló EU- küldetést hajt végre, akkor ennek rendszerint egy nemzeti főparancsnokság lesz a felelőse. Azonban egyhangú hozzájárulás esetén az Európai Unió felkérheti hadműveleti tervezőit, hogy működjenek közre az önálló küldetés lefolytatásában. A tervezőket meg kell erősíteni ahhoz, hogy képesek legyenek önállóan levezetni egy küldetést.

Másodszor, a kormányközi konferenciának módosítania kell a szerződés “strukturált együttműködésről” szóló cikkeit, hogy az avantgarde csoport működésének indoka a katonai képessége fokozása legyen. Külön jegyzőkönyv fogja leírni a strukturált együttműködés célját. Ezzel valójában egy képesség-fokozó klub jön létre. A klubba való belépéshez szükséges kritériumok nem lesznek túl szigorúak – például az érintett országokban 5–30 napon belül kell bevetésre készen állniuk olyan fegyveres erőknek, amelyek egy küldetés során legalább 30 napig fenntarthatók –, ami azt jelenti, hogy nem lesz exkluzív jellegű. Bár előfordulhat, hogy a semlegesek és azok, akik nem érdeklődnek képességeik fokozása iránt, kívül akarnak maradni, a legtöbb tagállam azonban valószínűleg csatlakozni fog. A jegyzőkönyv tervezetének megfogalmazása szerint a strukturált együttműködés nem szólhat katonai műveletekről, sem pedig új intézményeket vagy parancsnokságokat létrehozó országok kis csoportjáról. London ezért elégedett ezekkel a megállapodásokkal, ami megmagyarázza hozzájárulását ahhoz, hogy az Európai Tanács képes legyen hivatalosan minősített többséget igénylő szavazással megindítani a strukturált együttműködést.

Harmadszor, módosítani fogják a szerződés katonai segítségnyújtásról szóló cikkét. A kölcsönös védelemről szóló záradékot az alkotmány részletes harmadik részében teljes egészében törölték. Az első részben szereplő általánosabb jellegű cikket pedig tompítják olyan hivatkozásokkal, melyek szerint a tagállamok “az ENSZ alapokmányának 51. cikke szerint” segítik egymást, a NATO pedig “a tagok kollektív védelmének alapja és a védelem megvalósításának fóruma” marad. Ily módon az Európai Unió nem tart igényt arra, hogy olyasféle kollektív védelmi szervezetté váljon, amely a NATO-val rivalizálhat.

Blair központi szerepe

Az európai védelmi együttműködés újjáélesztésében döntő fontosságú volt Blair miniszterelnök szerepe. A brit kormány ugyanis nem állt ki szilárdan az EU- védelmet támogató erőfeszítései mellett. A Védelmi Minisztérium nagy része, sőt részben a Külügyminisztérium sem rajongott a tervező törzzsel kapcsolatos, Franciaországgal és Németországgal való kompromisszumos megegyezés iránt, mert mindenek előtt aggódtak Washington lehetséges reagálása miatt. De a Downing Street 10 tovább foglalkozott ezzel az üggyel, arra kényszerítve a Whitehall többi minisztériumát, hogy kövessék példáját.

Blair miniszterelnöknek most egy ugyanilyen fontos szerepet kell majd eljátszania azáltal, hogy meggyőzi a többi érdekelt felet arról: a három nagy együttműködése a védelem terén nem sérti az ő érdekeiket. Valószínűleg nincs más olyan személy, aki képes lenne biztosítani Washingtont arról, hogy az EU védelem nem okoz kárt a NATO vagy az USA érdekeinek. Az amerikaiakkal szemben egy hatásos érv áll rendelkezésére. Ha az Egyesült Királyság meggátolta volna az EU részvételét a hadműveleti tervezésben, Franciaország és Németország valószínűleg továbblépett volna - néhány hasonlóan gondolkozó országgal együtt -, hogy létrehozzon valamiféle többnemzetiségű katonai parancsnokságot. Az pedig olyan fejleményekhez is vezethetne, amelyek károsak lennének a NATO számára. De ha a britek részt vesznek az új EU tervezési intézkedésekben, akkor azokat a NATO számára baráti irányba terelhetik.

Más európai országoknak szintén biztosítékra van szükségük: a kisebbek rendszerint aggódnak, amikor a három nagy kifőz valamit, a semlegesek pedig nyugtalanok a kölcsönös katonai segítségnyújtásról szóló záradék következményei miatt. A közép- és kelet-európaiak különösen gyanakvóak az EU-nak a védelem terén betöltött szerepét illetően, és aggasztja őket minden olyan fejlemény, amely aláaknázni látszik a NATO-t. De ha Blair miniszterelnök - akinek atlantista bizonyítványa felől nem lehet kétség - azt mondja nekik, hogy nem kell aggódniuk, akkor hajlamosak hinni neki.

Az EU védelmi koncepciója ebben a hónapban lesz öt éves. Ez a koncepció, amelyet Blair miniszterelnök és Chirac elnök St. Malô-i csúcstalálkozójukon 1998. decemberében gondolt ki, idén nagyon közel állt a korai kimúláshoz az iraki háborúval kapcsolatban egyrészt Chirac elnök és Schröder kancellár, másrészt Blair miniszterelnök által képviselt nagyon eltérő álláspontok miatt. A Blair miniszterelnök által folytatott, Franciaországgal és Németországgal való kompromisszumra törekvő politika segített új életet lehelni az EU-védelembe. A koncepció mindazonáltal nagy előnyét látná az USA támogatásának. És ha az EU- országok meg akarják győzni Washington annak előnyeiről, akkor már most hozzá kell látniuk az új katonai képességek biztosításához és annak bizonyításához, hogy fel vannak készülve a bosznia-hercegovinai békefenntartás felelősségének felvállalására.

Charles Grant a londoni Európai Reform Központ igazgatója és a nemrégiben megjelent “Transzatlanti ellentét: Hogyan hozzuk össze a két oldalt” (CER, 2003) szerzője.

 

...vissza az elejére...

* Törökország a Macedón Köztársaságot alkotmányos nevén ismeri el