Ugrás a NATO honlapjára
Ugrás a NATO Tükör honlapjára
      Legfrissebb szám: Tél 2003 Korábbi számok  |  Nyelv
Ugrás a NATO honlapjára
 Tartalom
 Előszó
 Összefoglalók
 Vita
 Életrajz
 Interjú
 Kiadványok
 Kiemelt téma
 Statisztikák
 Szerzők
 Linkek
 Következő szám
Ugrás a NATO Tükör honlapjára Kapcsolatfelvételi szerkesztő/Előfizetés Nyomtatóbarát változat


Változás és folytonosság

Szarajevói séta: a boszniai gyermekek a NATO-nak
köszönhetően békében nőhetnek fel
(© NATO)
Lord Robertson visszatekint főtitkári megbízatásának idejére, a Szövetség történetére, átalakítására és kilátásaira.

1949-ben került sor az atlanti szövetség alapját képező washingtoni szerződés megszövegezésére. Alkotói azt a célt tűzték ki, hogy nyelvezete a lehető legvilágosabb és legtömörebb legyen. Sok szerző állítja ezt. Kevesen tartják magukat hozzá. Ezúttal azonban a szerzők egyikének volt összehasonlítási alapja. A Szerződést úgy kell megírni, hogy egy omahai tejesember is megérthesse.

A nebraskai tejtermék-kereskedőről kiderült, hogy kiváló szerkesztő. A washingtoni szerződés a világos és velős fogalmazás modellje lett. Sőt mi több, kiváló formában vészelt át egy rendkívüli változásokkal kísért fél évszázadot, valamint szakértők azon erőfeszítéseit, hogy félreérthetőséget találjanak benne vagy félreértelmezzék. Maradandó jelentőségét 2001. szeptember 12-én bizonyította, amikor az 5. cikket, az Európának a Szovjetuniótól való védelmére szánt kollektív védelmi záradékot életbe léptetve, segítségére siettek az Egyesült Államoknak, hogy választ adhasson a tömeges terror új és kegyetlen fenyegetésére.

De mi van az omahai tejesemberrel? Hogyan reagálna a Szövetség első szerkesztője az új NATO-ra 54 évvel később? Mit értene meg belőle? Vagy mi az, amit sehogyan sem tudna megérteni?

Először is a tejesember alighanem meglepetéssel nyugtázná, hogy a Szövetség még mindig tevékenykedik. Saját tapasztalatára hagyatkozva alighanem arra számított volna, hogy az amerikaiak hazamennek, az európaiak pedig lemorzsolódnak. Egyik sem következett be.

Az utóbbi időben azt mondogatták nekünk a történészek, hogy a szabad nemzetek közötti szövetségek nem élik túl annak a fenyegetésnek a megszűntét, amely összehozta őket. A NATO rácáfolt erre az állításra. A Varsói Szerződés széthullott, de a NATO átalakította magát. Először átalakult, hogy segítse a biztonság és a stabilitás terjedését Edurópa keleti fele irányában, majd kihasználta egyedülálló többnemzetiségű katonai képességeit, hogy békét teremtsen Európa véres és kaotikus balkáni hátsó udvarában, most pedig arra, hogy szembeszálljon a szeptember 11. utáni világ új fenyegetéseivel.

Új kihívások, új NATO

A kihívások megváltoztak. A NATO szintén. Az omahai tejesember megértené és elfogadná ezt. Mérlegelné a számadatokat. 1949-ben tizenkét tag, ma tizenkilenc és jövőre huszonhat - ez a siker egyértelmű üzenete. Felmerülhet benne azonban, hogy mi történt a régi ellenséggel, a Szovjetunióval. Itt viszont az ő nézőpontja különbözik a mienkétől. Mindössze négy évvel a fasizmus elleni közös küzdelem vége után, és a ahogy a Vasfüggöny éppen csak leereszkedik Európában, talán nem is lenne annyira meglepve, hogy ismét partnerek vagyunk Oroszországgal.

De azok számára, akik a hidegháború gyermekei voltak, az út a kölcsönös pusztulás árnyékából a NATO-Oroszország Tanácsig, amelyben Oroszország a 19 NATO-tagállam egyenrangú partnereként foglal helyet, hogy választ adjanak a XXI. század közös fenyegetéseire, a történet legalább is hőskölteménybe illő. A fiatalok közül sokan csak homályosan ismerik a részleteket. Számukra a hidegháború csaknem olyan távoli, mint a II. világháború - más világ, amelynek már alig van valami aktualitása, és amelyet nehéz megérteni. De le vannak nyűgözve, amikor elmagyarázzuk nekik, mi és miért történt. Ennek az az oka, hogy ez az út a 40 évnyi ideológiai ellenségeskedéstől és globális katonai szembenállástól a működő partnerségig és valódi együttműködésig ,egyike azoknak az elsődleges platformoknak, amelyeken az ő nagyon is különböző világuk alapul.

Még mindig vannak nézeteltéréseink Oroszországgal. De ezek a politikára és a diplomáciára tartoznak, és nem jár együtt velük a kölcsönösen biztos megsemmisülés. Ezért többet kell tennünk, hogy mindezt elmagyarázzuk az új generációnak s így a NATO-Oroszország Tanács és a többi együttműködési mechanizmus megkapja azt az elismerést és támogatást, amelyet megérdemel.

Ugyanez vonatkozik a NATO többi partnerkapcsolatára, így Ukrajnával, valamint az új demokráciákkal és a régi semlegesekkel, az Euro-atlanti Partnerségi Tanács (EAPC) és a Békepartnerség keretében. Békeidőben még soha nem vállalt egymással szolidaritást 46 annyira eltérő ország, mint a 19 NATO-tagállam, Oroszország, Írország és Svájc, a balti köztársaságok, Tádzsikisztán és Üzbegisztán. Az, hogy így tesznek közös értékeink alapján, s hogy partnerségük a politika szócséplésen túlmutatva kiterjed a terrorizmus elleni gyakorlati katonai együttműködésren, a terepen pedig a balkáni és afganisztáni NATO-vezette alatt álló küldetésekre, egy további rendkívüli, de túlságosan is kevéssé ismert eredmény.

Ahogy az elnevezés is mutatja, ez valóban egy partnerség a békéért. Sőt, több is annál: ez a világ legnagyobb állandó koalíciója, amely a NATO révén és a NATO-nak köszönhetően működik. Ez egy olyan újabb egyértelmű és szabatos üzenet, amit a tejesember megértene és támogatna.

Mindazonáltal a kritikusok némelyike azt állítja, hogy valódi összehasonlítás nem az 1949-es év NATO-jával, hanem a berlini fal ledöntése előtti 1989. évivel, vagy az 1999-es évekbeli, az al-Kaida által az ikertornyok ellen elkövetett támadást megelőző NATO-val lehetséges. Lehet, hogy a NATO tűrhetően végezte a dolgát azokban az időkben, de milyen további értékekkel rendelkezik ma a Szövetség? Több-e, mint egy politikai vitafórum?

Válaszom négy részből áll. Azzal kezdeném, hogy senkinek sem lenne szabad lekicsinylően beszélnie a vitafórumokról. A bla-bla mindig jobb, mint a bum-bum. A miénk pedig minőségi bla-bla. 2003. decemberi ülésükön a Szövetség védelmi és külügyminiszterei a legnehezebb aktuális kérdésekkel birkóztak meg: Afganisztánnal, az európai védelemmel és Irakkal. Minden területen előrehaladást értünk el, mert a NATO a vita, a döntéshozatal és az azt követő cselekvés kipróbált és bevált fóruma.

A Szövetség átalakítása

Ennél is fontosabb, hogy ez elmúlt két évben a NATO valóban átalakult. A kezdeti lökést szeptember 11.-től kapta, de a folyamat gyorsan elmélyült és kiszélesedett.

2001. és 2002. során a NATO AWACS-repülőgépeket küldött az Atlanti-óceánon át, hogy védelmezze az amerikai városokat, visszájára fordítva ezzel azokat az elvárásokat, amelyeken a washingtoni szerződés alapult. Azzal, hogy megállapodtunk abban, hogy a fenyegetéseket, bárhonnan érkezzenek is meg fogjuk válaszolni egy évtizednyi terméketlen vitát dobtunk a sutba, amely arról szólt, hogy a NATO tevékenykedhet-e területén kívül. Létrehoztuk a NATO-Oroszország tanácsot. A prágai csúcstalálkozó pedig még radikálisabb változások irányába vitte a Szövetséget. A bővítésről szóló csúcstalálkozó átalakítási csúcstalálkozóvá vált.

Prága azért volt ennyire fontos fordulópont, mert az átalakítást átfogta a Szövetség tevékenységének teljes spektrumát. Ez az új tagoktól és az Európai Unió és Oroszország közötti új partnerségtől kezdve, az új képességeken és új küldetéseken át, a Szövetség belső folyamatainak és szerkezeteinek eddigi legradikálisabb reformjáig terjedt.

Rendkívüli szimbolikus értékkel bírt az a döntés, miszerint hét, a balti-tengertől a fekete-tengerig elterülő régióban fekvő ország kerül felvételre. Ugyanakkor egyben egyúttal rendkívül gyakorlatias értékkel is. Minden új szövetséges növeli a közös biztonságunk értékét. A szkeptikusok gondoljanak csak a NATO első többnemzetiségű vegyi, biológiai, radiológiai és nukleáris (CBRN) védelmi zászlóaljának létrehozását kísérő ünnepségre, amelyre múlt év december elején került sor. Ezt az új zászlóaljat, amely kulcsfontosságú képességet jelent napjain katonai fegyvertárában nem egy hagyományos „nehézsúlyú „ NATO-„tagállam” vezeti, hanem a Cseh Köztársaság, egyike az új tagok első hullámának, amely immár elég magabiztos és felkészült ahhoz, hogy vezető szerepet vállaljon egyik legfontosabb projektünkben. Egy másik, 1999-ben csatlakozott szövetséges, Lengyelország pedig jelenleg egy többnemzetiségű stabilizációs hadosztályt vezet Irakban.

A CBRN-zászlóalj csak egyike annak a számos katonai képességfejlesztésnek, amelyet útnak tudtunk indítani Prágában. Koözülük néhány, mint pl. az élvonalbeli NATO Reagáló Erő, és az új vezetési struktúra nemzeti gondolkodás gyümölcse. Másokhoz, különösen a prágai képességi kötelezettségvállalásokhoz, további hozzájárulásokra volt szükség a NATO Nemzetközi Titkárságára részéről, valamint az én személyes közbenjárásomra is, az Észak-atlanti Tanács asztala körül, mögött és alatt.

Az eredmény összességében véve egy jelentős katonai átalakítási csomag lett, amely sokkal mélyrehatóbb, mint a múltbeli kezdeményezések, és amelyet elnökök és miniszterelnökök a részéről kormányaik által megfogalmazásra kerülő, lehető legszilárdabb kötelezettségvállalások támasztanak alá. Ezeknek a döntéseknek a középpontjában az új szövetséges vezetési struktúra-átalakítás áll. A NATO-nál ez a motorja a folyamatos változásnak és az eszköz, amely biztosítja az európai és USA fegyveres erők jövőbeli kompatibilitását.

A NATO a vita, a döntéshozatal és a cselekvés kipróbált és bevált fóruma.
A prágai csúcstalálkozó nem tüntette el azt a transzatlanti képességbeli szakadékot, amely miatt annyira kényelmetlen vendéggé váltam sok fővárosban. De a szakadék szűkül. Az európai kormányok valóban átalakítják haderőiket. És a szövetséges vezetési struktúra- átalakítás immár a kompatibilitás mézesmadzagjával párosítja a marginalizálódás furkósbotját.

Az új stratégiai légi szállításra alkalmas repülőgépek, légi üzemanyagtöltő gépek, precíziós fegyverek és ehhez hasonlók szállításához képest a Szövetség belső folyamatainak teljes átalakítása közönséges feladatnak tűnhet. Nem az. A brüsszeli NATO-központ Brüsszelben a Szövetség szíve, agya és központi idegrendszere. Ez a fóruma a politikai és stratégiai tervezésnek és tárgyalásnak, a konszenzusépítésnek, a döntéshozatalnak, a nyilvános és magándiplomáciának. A központ 19 tagállammal dolgozott együtt, mert a túlterhelt polgári és katonai személyzet elkötelezett a szervezet iránt ,és képes volt ezt is kifacsarni a szűkös polgári költségvetésből. Mindenki, aki a NATO-központban dolgozik, legyen az katona vagy civil, osztozik az elismerésben azért, amit ez a nagyszerű szövetség eddig elért. Azonban 26 tagállammal és súlyos új felelősségekkel, de újabb pénzösszegek nélkül nem maradt más választás, mint a változtatás vagy az összeomlás.

A prágai csúcstalálkozó elkészítése során ezért meggyőztem arról a nemzeteket, hogy fogadják el a NATO történetének legradikálisabb belső átalakításának menetrendjét. Az alapoktól kezdve szerveztük át a Nemzetközi Titkárságot, hogy a 2003. évben és ne a hidegháborúban szükséges dolgokat végezze. Ésszerűsítettük a bizottsági struktúrát és a döntéshozatali folyamatot. A főtitkári posztnak is új jogosítványokat adtunk a szervezet hatékony irányítása érdekében. Célokon alapuló költségvetés-készítést, és új, tisztességesebb és teljesítményfüggő feltételeket vezettünk be a polgári személyzet számára. Most vizsgáljuk felül a fővárosokban és a NATO-ban a döntéshozatali folyamatokat. És ami mind közül a legfontosabb: bebizonyítottuk a szkeptikusoknak, hogy a NATO, mint szervezet képes volt változni, képes volt megváltoztatni magát, és képes gyorsan és előnyére változni.

A Szövetség a terrorizmus és a tömegpusztító fegyverek fenyegetésének megválaszolását célzó katonai képességek fejlesztésének fókuszpontjává vált. Új cseh vezetésű CBRN zászlóaljunk csak egy a vívmányok közül. További eredményeket képeznek a partnerekkel való együttműködés a terrorizmus témájában, illetve Oroszországgal a hadszíntéri rakétavédelemmel kapcsolatban. A prágai minőségi fejlesztések a feszes katonai izmok, illetve a NATO szumó-birkózóból vívóvá alakítása terén természetesen semmit sem jelentenének, ha a válságövezetek helyett megmaradnának a gyakorlótéren. Így az összes prágai átalakítás közül a legfontosabb az, hogy a NATO új küldetéseket vállal fel.

Irak hatása

2003. elején, amikor a nemzetközi közösség és minden más multilaterális intézmény megosztott és bénult volt Irakkal kapcsolatban, a NATO képes volt egyezségre jutni és cselekedni is. 11 nehéz napunkba tellett, hogy teljesítsük a Washingtoni Szerződésből fakadó kötelezettségeinket és erősítést küldjünk Törökországnak. De megtettük, míg mások nem. Valóban, néhányan felidézik majd, hogy a NATO-nak még hosszabb ideig tartott egy hasonló döntés meghozatala az első Öböl-háború idején, politikailag kevésbé bonyolult körülmények között.

Ezen kívül, a megállapodás kidolgozásánál megcáfoltuk a kritikusokat, akik azt mondták, hogy ez a válság örökre szétzúzza a NATO egységét. Mindössze néhány héttel később az állítólag megbénult Szövetségünk két korábban elképzelhetetlen döntést hozott: először, hogy átveszi a Nemzetközi Biztonsági Segítségnyújtási Haderőt Afganisztán fővárosában, Kabulban, majd hogy támogatást nyújt Lengyelországnak egy többnemzetiségű stabilizációs hadosztály felállításához Irakban.

Nagyon kevés kísérletet láttam annak elemzésére, hogy miként és hogyan jutott el a NATO a megszűnés küszöbéről odáig, hogy a saját küszöbén átlépve területén kívül is tevékenykedjen. Azt hiszem, ennek egyik oka az volt, hogy a nemzetek beletekintettek a transzatlanti szövetség nélküli világ szakadékába, és visszatántorodtak. De egyúttal van egy olyan érzésem is, hogy túl sokan becsülték alá a szeptember 11. utáni fenyegetéssekkel és azok kezelésének módjával kapcsolatos mélyreható konszenzust, amely áthatja Európát és a Atlanti térséget. A NATO prágai csúcstalálkozójának nyilatkozata és az Európai Unió új biztonsági stratégiája nem képeznek eltérő világnézeteket.

Természetesen voltak - és vannak - nézeteltérések Európán belül és az Atlanti-óceán két partja között is Irakkal kapcsolatban. De a nézeteltérések arról szóltak, hogy hogyan bánjunk Szaddam Husszeinnel 2003-ban. Nem az apokaliptikus tömegterrorizmus, a tömegpusztító fegyverek és a bukott vagy lator államok globális és folyamatos fenyegetésével kapcsolatos összképről. Ha a nézetkülönbségek olyan mélyrehatóak lettek volna, mint ahogy azt a pesszimisták hitték, a NATO ma nem lenne Kabulban ,és nem készülne arra, hogy kilépjen az afgán fővároson túlra. Nem támogatná Lengyelországot Irakban sem, és nem tárgyalna nyugodtan egy lehetséges nagyobb szerepvállalásról 2004-ben.

Prága valódi és mélyreható átalakulást indított el - olyan átalakulást, amely már szilárdan beágyazódott a Szövetség kultúrájába, és amelynek végrehajtása folyamatban van a helyszíneken, Koszovótól Kabulig. Biztos vagyok benne, hogy az omahai tejesember megértené és helyeselné. De talán lenne még egy-két kérdése, amelyet fel szeretne tenni. Példán, hogyan fog boldogulni a Hindukuson túl egy Szövetség, amelyet a hidegháborús Európa védelmére hoztak létre?

A válasz az, hogy a NATO-nak boldogulnia kell, mert nincs más választása. Valamennyi tagja megérti és elfogadja, hogy ha nem megyünk Afganisztánba, és nem leszünk sikeresek Afganisztánban, akkor Afganisztán fog eljönni hozzánk a problémáival. És ami még ennél is rosszabb, egy sokkal gyengébb nemzetközi biztonsági szervezetre támaszkodva kellene megbirkóznunk a terroristákkal, menekültekkel és kábítószer kereskedőkkel, mert a NATO-tsúlyos károk érték volna, és a többnemzetiségű biztonsági együttműködés koncepciója pedig, akár a NATO-n, akár az Európai Unión, akár az Egyesült Nemzeteken, vagy akár koalíciókon belül ugyanilyen súlyos csapást szenvedett volna el.

Én azonban optimista vagyok, először is, mert a NATO sikertörténete eddig töretlen. Másodszor, mivel a nemzetek ráébredtek arra, hogy használhatóbb és bevethetőbb erőkre van szükség az ilyen fajta műveletekhez, és kezdenek tenni is ezért valamit. Erőfeszítéseimet 2003. őszén, hogy helikoptereket és felderítő csoportokat biztosítsak az ISAF-nek megfelelő módon leközölték az újságok. A követelmények teljesítésével - és bizonyos tekintetben túlszárnyalásával - decemberben elért sikerünkről azonban kevesebb jelentés szólt. A hangulat megváltozott. Remélem, hogy jövőre képesek leszünk változtatni a folyamaton is, hogy utódomnak, Jaap de Hoop Scheffernek, kevesebb időt kelljen tölteni azzal, amire jómagam rákényszerültem: hogy rávegye a nemzeteket a szükséges haderők rendelkezésre bocsátásáról.

Harmadik okom az optimizmusra a NATO teljesítménye a Balkánon. Bosznia-Hercegovina, Koszovó és a volt Jugoszláv Macedón Tagköztársaság már nem szalagcímek, mert a NATO cselekedett és mert a NATO megtanulta a leckét és a gyakorlatba is átültette azt. Segítettünk véget vetni a polgárháborúnak Bosznia-Hercegovinában. Megakadályoztuk az etnikai tisztogatást Koszovóban. Közbeléptünk, hogy megelőzzünk egy polgárháborút a volt Jugoszláv Macedón Tagköztársaságban*. Minden egyes rákövetkező válság során szerepvállalásunk egyre korábbi szakaszban következett be, és ezért egyre hatékonyabb volt az emberi életek megmentése és a helyzet elmérgesedésének megakadályozása terén. És mi felkészültünk arra, hogy tovább járjuk ezt az utat.

A decemberi miniszteri ülések során Bosznia-Hercegovina és Szerbia-Montenegró külügyminiszterei tőlem jobbra, közvetlenül egymás mellett foglaltak helyet az EAPC országok munkaebédjén. Még nem NATO- partnerek, de mindössze nyolc évvel Szrebrenyica után jól úton vannak afelé, hogy beilleszkedjenek az európai főáramlatba. Mindebből az a legrendkívülibb, hogy korai tagságuk mellett a meglevő partnerek közül a legerőteljesebben Horvátország állt ki. Ha a NATO képes ilyen látványos sikerekre a Balkánon, az 1990-es évek nagy kihívásának helyszínén, akkor Afganisztánban is sikeres lehetünk napjainkban.

Az európai védelem

A tejesember utolsó kérdése talán az lehetne, hogy mi ez a marakodás az európai védelem körül? Az Európai Biztonsági és Védelmi Politika (ESDP) valóban kárt okoz majd a NATO-nak?

A válaszom egy mély meggyőződéssel kimondott "nem". Éppolyan szilárdan elleneztem a képességek szükségtelen megkettőzését a NATO és az Európai Unió között, mint bárki más. További képességekre van szükségünk, nem pedig papír hadseregekre és olyan kapcsolási rajzokra, amelyek sem a katonákkal, sem a valósággal nincsenek kapcsolatban. De ez nem jelenti azt, hogy ne üdvözölnék egy erősebb európai biztonsági és védelmi szerepkört, beleértve az önálló EU-küldetések végrehajtását is, ha a NATO úgy dönt, hogy félreáll, és ha misztikus, de lényeges „Berlin-Plusz” intézkedések elégtelennek bizonyulnak.

Ezért üdvözlöm az EU-tagok között a közelmúltban létrejött megállapodást az ESDP megerősítéséről, mert az nem jár szükségtelen megkettőződéssel. Megnyugtatnak a vitázó felek részéről minden oldalról hallható állásfoglalások egy erős Szövetség, valamint a NATO és az Európai Unió kiegészítő jellege mellett, különösen mert a kormányok tudják, hogy a valódi intézményi megkettőződés és versengés többe kerülne, és kevesebb eredményt hozna. És az ilyen üzletet egyik kormány sem szereti.

Üzenetem ezért az, hogy mindenkinek hosszabb időre kell terveznie. A javaslatokat vessék alá a végső próbának, hogy vajon azok valós képességeket, valódi többletértéket kínálnak-e, de ne csináljanak egy euro-drámából atlanti válságot. A NATO-nak és az Európai Uniónak elég teendője van a teológiai szőrszálhasogatás újabb fordulója nélkül is. Ha azonban bebizonyosodik azoknak az igaza, akik a csúszós emelkedőkre figyelmeztetnek, én leszek az első, aki tiltakozva felemelem a szavamat.

Az európai védelem bonyolultságától eltekintve úgy vélem, a tejesember az 1949. évi Omahából és európai társai Oslótól Oportóig, Oban-tól Oberammergau-ig egész könnyen megértenék és ünnepelnék az új NATO-t. A mi világunk nem az övé. De az ő NATO-ja a mi NATO-nk, amely átalakult, hogy megbirkózzon a fenyegetések új generációjával, de mégis szilárd alapjai ugyanazon a közös transzatlanti történelmen, kultúrán, értékeken és érdekeken nyugszanak. Ezt a szövetségre akkor sem volt jellemző a homogenitás, miként most sem. A sokszínűség erő és nem gyengeség. Van, hogy nem értünk egyet. És a jövőben is lesz, hogy nem fogunk egyetérteni. De a NATO-ban - és most partnereinkkel és Oroszországgal együtt - megoldjuk nézeteltéréseinket és együtt továbblépünk. Január 1-én Jaap de Hoop Scheffer veszi kezébe az irányítást. Azok, akik jól ismerik őt, már ismerik a jellemét. Akik még nem, azok hamarosan megismerik. Az arc a csúcson változni fog, de a NATO akkor is ugyanaz az átalakult NATO marad.

Főtitkárként láttam az új NATO-nk sikereit Bosznia-Hercegovina, Koszovó és a volt Jugoszláv Macedón Tagköztársaság* falvaiban, ahol a gyermekekre immár béke és reményteli jövő vár, nem pedig halál és számkivetettség, félmillió vagy annál is több NATO-katona elkötelezettségének köszönhetően, akik az 1990-es évek közepe óta a Balkánon teljesítenek szolgálatot. Láttam, hogyan hullnak szét a hidegháború megosztottságának és sztereotípiáinak végső maradványai Rómában új NATO-Oroszország Tanács tárgyalóasztala körül Rómában, majd a prágai csúcstalálkozón a NATO történetének legnagyobb bővítése által.

Láttam az Ikertornyok romjainál, hogy mire képesek a terroristák, majd azt is, hogyan szervezte át magát a NATO, hogy segítsen legyőzni őket. Láttam a Szövetség csapatait, ahogy reményt vittek Kabul utcáira, másfél kontinensnyi távolságra a régi Vasfüggönytől. És mindenek előtt láttam egy átalakult Szövetséget, ahogy azt teszi, amiben 1949 óta a legjobb volt: biztonságot vitt oda, ahol arra szükség volt és amikor arra szükség volt. Ez egy olyan egyszerű üzenet, amit mindenkinek meg kell értenie és üdvözölnie kell.

Lord Robertson a NATO főtitkára.
...vissza az elejére...

* Törökország a Macedón Köztársaságot alkotmányos nevén ismeri el.