Ugrás a NATO honlapjára
Ugrás a NATO Tükör honlapjára
      Legfrissebb szám: Nyár 2003 Korábbi számok  |  Nyelv
Ugrás a NATO honlapjára
 Tartalom
 Előszó
 Összefoglalók
 Vita
 Interjú
 Kiadványok
 Kiemelt téma
 Elemzés
 Statisztikák
 Szerzők
 Linkek
 Következő szám
Ugrás a NATO Tükör honlapjára Kapcsolatfelvételi szerkesztő/Előfizetés Nyomtatóbarát változat

Küldje el ezt a cikket egy barátjának

Vita
Mennyire hatékony eszköz a megelőzés a tömegpusztító fegyverek elterjedésének megakadályozásában?
    Max Boot                és                Harald Müller vitája




Max Boot a New York-i Nemzetközi Kapcsolatok Tanácsa nemzetközi biztonsági tanulmányokkal foglalkozó vezető munkatársa.




Harald Müller a frankfurti Békekutatóintézet igazgatója.

 

 

Kedves Harald,

Örömömre szolgál, hogy részt vehetek ebben a veled folytatott vitában. A megelőzés alkalmazásának kérdése a tömegpusztító fegyverek terjedésének megakadályozására valóban időszerű kérdés – annál is inkább, mert az Irakkal kapcsolatos vita elmérgesedett. Amikor ezeket a sorokat írom, nem sok bizonyítékot találtak Szaddam Husszein tömegpusztító fegyver programjaival kapcsolatban, két biológiai fegyverlabornak gyaníthatóan tulajdonított utánfutó kivételével. Emiatt persze sokan azt sejtették, hogy az iraki háború szükségtelen volt, és hogy a megelőzés doktrínája hitelét vesztette.

Ezzel nem értek egyet. Nézetem szerint az, hogy eddig nem tudtunk nyomára akadni tömegpusztító fegyvereknek, nem a megelőző háborút teszi hiteltelenné, hanem az ellenőrzések politikáját, amelyeket az ellenzők alternatívaként szorgalmaztak. Ha mi nem vagyunk képesek tömegpusztító fegyvereket találni a felszabadított Irakban, akkor milyen esélye lenne erre 100 vagy akár 1000 ellenőrnek egy olyan országban, amely még totalitárius rezsim uralma alatt áll? Természetesen lehetséges, hogy nincs is mit megtalálni, hogy Szaddam valóban megsemmisítette az összes tömegpusztító fegyver készletét – vagy, ami ennél sokkal riasztóbb, eltávolította őket az országból. De véleményem szerint a jelenlegi készletek helyzete kevésbé fontos, mint Szaddamnak az a képessége, hogy még többet gyártson és az a hajlandósága, hogy fel is használja, amit létrehozott. Mindezen okok miatt Szaddam meglehetősen félelmetes alak volt. Tudjuk, hogy mérges gázt használt az irániak és a kurdok ellen, Tudjuk, hogy megtartott tömegpusztító fegyvereket azután is, hogy az ENSZ határozatok alapján át kellett volna adnia azokat. Nincs kétség afelől, hogy még ha az utolsó pillanatban meg is szabadult a készleteitől, megőrzött egy olyan hatalmas infrastruktúrát, amely szükség szerint további baktériumok és gázokat állathatna elő. Arról pedig tudomásunk van, hogy nukleáris fegyverek megszerzésén munkálkodott, habár nem világos, milyen messzire jutott el.

Mindezt figyelembe véve úgy hiszem, Szaddam eltávolítása a hatalomból nemcsak morálisan, hanem stratégiailag is helyes lépés volt. Eltávolítottunk valakit, akinek bűnlajstroma régi időkig nyúlt vissza, és aki — ha továbbra is meghagyják hatalmát — még visszataszítóbb bűnöket követett volna el a jövőben: nemcsak saját népe, hanem szomszédai ellen is. Szaddam kordában tartására más módszerekkel is kísérleteztünk, az együttműködéstől kezdve (1990 előtt) a fegyverzet ellenőrzésekig (1992-1998, 2003), illetve az elrettentésig/elszigetelésig (1991-2003). Érvként felhozhatod, hogy a legutóbb kikényszerített vizsgálatok, amelyeket az erővel való fenyegetés támasztott alá, ideiglenesen feltartóztatta Szaddamot, és ez igaz is lehet, de kevés esélye volt annak, hogy az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok a végtelenségig állomásoztasson százezres nagyságrendben csapatokat Irak határainál. A nyomást nem lehetett volna a végtelenségig fenntartani, Szaddam pedig, ahogy ezt a múltban is tette, kivárhatta volna, amíg a nemzetközi közösség feladja. Ezt a lehetőséget határozott katonai akcióval sikerült kizárni, én pedig úgy vélem, a világnak jobb Szaddam nélkül. Te nem?

A kérdés most az, hogy miként kezeljük a többi zsarnoki rezsimet, amelyek tömegpusztító fegyverek megszerzésén dolgoznak, mint például Irán vagy Észak-Korea. Újra ismerős lehetőségekkel nézünk szembe – tárgyalás vagy megelőzés. Én a megelőzés mellett kardoskodnék, de a megelőzés tágabb meghatározása szerint nem csak katonai opciókat, hanem mindenféle – diplomáciai, gazdasági és morális – nyomásgyakorlást is jelent, hogy megváltoztassuk ezeknek a rezsimek a természetét. Azt hiszem, mindezen esetekben az alapvető probléma a rezsim típusa, és nem a tömegpusztító fegyverek birtoklása önmagában. Liberális demokratikus kormányzatok, mint például Franciaország vagy Izrael kezében levő tömegpusztító fegyverek nem jelentenek túl nagy gondot. A problémát az jelenti, amikor olyan zsarnokok kaparintanak meg nagy erejű fegyvereket, akiket népünk nem számoltathat el.

Nem sok bizalmam van abban, hogy a saját népüket kizsákmányoló rezsimek tisztességesen viszonyulnak a külvilághoz. Kétségtelen, hogy örömmel kötnek szerződéseket, de aztán megszegik őket. Észak-Korea az egyes számú példa: Phenjan aláírta 1993-ban a keretmegállapodást, de ennek ellenére rögvest elkezdte fejleszteni nukleáris fegyvereit. Nem hiszem, hogy bármit is ajánlhatnánk Kim Dzsong Il-nek, aminek hatására leállítaná ezt a programot.

Szaddam megdöntése megfelelő lépés volt, nem csak morálisan, hanem stratégiailag is

A múltban a fegyverzetcsökkentés csaknem minden sikere rendszerváltozásnak volt köszönhető. Amikor a Brazíliához, Argentínához és Dél-Afrikához hasonló helyeken a kormányzatok liberálisabbá váltak, többé nem látták szükségét a nukleáris fegyver-programoknak. Érvelhetsz azzal, hogy a nukleáris erő feladása iránti hajlandóságuk az Atomsorompó Szerződésnek volt köszönhető, de azt hiszem, ennek csak mellékes jelentősége van: a rendszerváltozás volt az, ami számított.

Ezért úgy gondolom, figyelmünket az észak-koreai nép, az iráni nép és a többi haramiarezsim népének megsegítésére kell összpontosítanunk, hogy megdönthessék zsarnokaikat, és elszámoltatható rendszereket hozhassanak létre. A nyugat biztonsága a liberális demokrácia terjedésében keresendő, és nem az olyan Atomsorompó Egyezményhez hasonló további szerződések aláírásában, amelyeket nem tartatnak be.

Úgy vélem, más a véleményed. Örömmel várom eszmecserénk folytatását .


Üdvözlettel,
...vissza az elejére...
Max


Kedves Max!,

Köszönöm tartalmas leveledet. Úgy tűnik, hogy egy amerikai új-konzervatív és egy német békekutató egyetérthet valami alapvető dologban, jelesül abban, hogy az erő alkalmazása a tömegpusztító fegyverek elterjedése elleni végső szankció. Ezt már elmondtam legalább egy tucatszor és az ENSZ Biztonsági Tanácsa ugyanezt az elvet nyilvánította ki 1992. január 31-i nyilatkozatában, amelyben a tömegpusztító fegyverek terjedését “a béke és a biztonság iránti fenyegetésként” meghatározva megadta azt a formulát, amely szankciókat — beleértve katonai akciót is — válthat ki az ENSZ Alapokmánya szerint.

Itt azonban el kell távolodnom az álláspontodtól. Az erő alkalmazását a törvény alá kell rendelni. Ahol tömegpusztító fegyverekről van szó, a nemzetközi jog máris széles körű szabályozást biztosít. Ide tartozik a vegyi fegyverekről szóló egyezmény, valamint az atomsorompó szerződés. Ellentétben azzal, amit, úgy tűnik, hiszel, az atomsorompó több üres szavaknál. A 36 állam közül, amely komolyan fontolóra vett vagy életbe is léptetett nukleáris fegyver programokat, a túlnyomó többség ezt az atomsorompó szerződés tárgyalása előtt tette, és a 25 állam közül, amely felhagyott az ilyen tevékenységgel, a túlnyomó többség (21) ezt azután tette meg, hogy az atomsorompó szerződést aláírásra megnyitották. A programokat leállítók többsége demokrácia volt, vagy átalakulóban levő ország, de voltak tekintélyuralmi országok is, beleértve Egyiptomot, Indonéziát és Jugoszláviát, akik a nemzetközi norma megalkotása után beszüntették a katonai célú nukleáris kutatást. Az egyezmény így meglehetős sikerrel bírta rá az országokat, hogy utasítsák el a katonai lehetőséget, és ezért túlzás azt állítani, hogy “a fegyverzetcsökkentés minden sikere rendszerváltozásnak köszönhető”.

A jogi normákat és a katonai kikényszerítést egymással vetélkedő elvek helyett, egymást kiegészítő elveknek kell tekinteni. A kikényszerítésnek az elfogadott normák fenntartását kell szolgálnia, de szabályos eljárás alapján. A megelőzés alkalmazása az elismert jogi összefüggéseken kívül félelmet, haragot és ellenállást szül, és végső soron azt az anarchiát táplálja, amelynek megoldására szánták.

A szabályos eljárás a rendelkezésre álló bizonyíték megfelelő bemutatását, megfelelő érdemi megvitatását és alapos, kollektív döntéshozatalt jelent, a fenyegetés kezelésére alkalmazandó legmegfelelőbb stratégia vonatkozásában. Irak esetében ezek a követelmények nem teljesültek. Az UNMOVIC általi bizonyítékgyűjtési és értékelési folyamatot félbeszakították. A Colin Powell külügyminiszter által február 5-én az Egyesült Nemzetek elé terjesztett bizonyítékok hevenyészettek, kétes forrásokra alapozottak voltak és azok megfelelő megvitatására és elemzésére nem került sor. Ezen felül, figyelembe véve az irakiak háborús teljesítményét, a vegyi- és biológiai fegyverek bevetésének elmaradását, valamint azt, hogy eddig még tömegpusztító fegyverek nyomaira sem akadtak, nemhogy kiterjedt tömegpusztító fegyver programok bizonyítékaira, egyre inkább nyilvánvalónak tűnik, hogy az UNSCOM jó munkát végzett. Valóban, szemmel láthatóan még a négy éves kihagyás sem volt elég Irak számára, hogy újraindítsa a programjait. Az elszigetelés és az elrettentés jól működött és valószínűleg továbbra is működött volna még egy ideig a jövőben.

A háború megindításáról szóló döntést sohasem szabad elhamarkodni, mivel polgári személyek mindig áldozatul esnek – ahogy ez az iraki hadjáratban is történt. Az ilyen döntést ezért csak kényszerűségből, végső megoldásként szabad meghozni, amikor már minden egyéb módszert kimerítettek. Irak esetében eddig a ponting nem jutottunk el. Ilyen döntés meghozatalát pedig nem lehet egyetlen állam kormányára ráhagyni.

A megelőzés az elismert jogi összefüggések mellőzésével félelmet, neheztelést és ellenállást szül, és végső soron azt az anarchiát szítja, amelyet orvosolni kíván

A világ olyan kultúrák és kormányzati rendszerek elegye, amelyben a demokratikus rend egyértelműen kívánatosabb. Minthogy olyan országból származom, amely két diktatúrát is átélt az elmúlt században, szerencsésnek tekintem magamat, amiért nem kellett sem a Hitler-Jugend, sem pedig kommunista alternatívája, az úttörőmozgalom tagjának lennem. Azonban úgy vélem, a rendszerváltozás érdekében végrehajtott megelőző beavatkozás rossz prioritásokat állít fel. A diktátorok fogékonyak az elrettentésre. A történelem legnagyobb demokratikus győzelmét, a hidegháború végét a türelemnek, a kitartásnak, valamint az elszigetelés, elrettentés és enyhülés átgondolt kombinációjának köszönhettük.

Az erő alkalmazását az önvédelemre, a népirtás megelőzésére és az olyan egyértelmű, azonnali halálos fenyegetések megelőzésére kell fenntartani, amelyek másképpen nem háríthatók el. Eközben a nyugat politikájának türelmesen kell formálnia és bővítenie a nemzetközi jogot, és fel kell sorakoztatni erőit annak kikényszerítésére, ha ez szükségessé válik. A jog uralma a demokrácia egyik legnagyobb erőssége és ezt biztosítja a legjobb nemzetközi környezetet a terjedésének elősegítéséhez.

Egy végső megjegyzés: örülök, hogy Szaddam Husszein többé már nincs hatalmon. Annak is örülök, hogy a szovjet birodalom feloszlott és szerettem volna, ha ez korábban következik be. Mégis örülök annak, hogy az USA kormánya úgy döntött, nem követi Curtis LeMay tábornok, a Stratégiai Légi Parancsnokság vezetőjének tanácsát az ötvenes években, mi szerint indítson megelőző támadást a Szovjetunió ellen, mielőtt az szert tesz arra a képességre, hogy nukleáris fegyverekkel elpusztíthassa az Egyesült Államokat. Ha követték volna a tanácsát, lehet, hogy én is egyike lettem volna az azt következő háború ártatlan áldozatainak.

Üdvözlettel,
...vissza az elejére...
Harald


Kedves Harald,

Örülök, hogy elvben egyetértünk a nemzetközi jog erővel való kikényszerítésének fontosságával kapcsolatban. Egyetértek veled, hogy a “jogi normákat és a katonai kikényszerítést nem egymással vetélkedő, hanem egymást kiegészítő elveknek kell tekintetni.” A problémám az, hogy te – más európaiakkal együtt – sohasem találsz olyan tényleges esetet, amelyben arra a következtetésre jutnál, hogy a diplomáciai orvoslati lehetőségek kimerültek.

“Irak esetében” – írtad – “ezek a követelmények nem teljesültek.” Valóban???? Mi a véleményed arról, hogy Szaddam Husszein 17 ENSZ-határozatot sértett meg? Mi a véleményed arról, hogy Hans Blix és az ENSZ-ellenőrök folyamatosan jelezték: nem biztosítja a 1441. határozatban előírt teljes körű együttműködést? Szaddam Husszein egyike volt a világ legbrutálisabb diktátorainak, akinek hosszú bűnlajstromán népirtás, szomszéd országok lerohanása és a nemzetközi jog megsértése szerepelt. Ha ez nem olyan eset volt, amely indokolttá tette a katonai akciót, akkor nehezen tudom elképzelni, milyen eset lenne az.

Az, hogy eddig nem találtak tömegpusztító fegyvereket még inkább igazolja az álláspontomat. Ez azt jelenti, hogy a fegyverzetellenőrök sohasem találtak volna rá Szaddam tömegpusztító fegyver-készleteire (amelyek létezésében az összes nyugati hírszerző ügynökség – beleértve Németországét is – egyetértett). Később tiszta bizonyítványt adtak volna neki, meghagyva képességét, hogy a jövőben további tömegpusztító fegyvereket gyártson és valószínűleg nukleáris fegyverekre is szert tegyen. (És ne felejtsük el – egyúttal szabad kezet adtak volna neki, hogy erőszakoskodjon és kegyetlenkedjen saját állampolgárainak ezreivel, és hogy legyilkolhassa őket!). Hála az égnek, ezt a veszélyt az angol-amerikai katonai akció elhárította.

A nyugat biztonsága a liberális demokráciák elterjedésében keresendő, és nem az Atomsorompóhoz hasonló egyezmények aláírásában

Örülök, hogy saját országod példájára hivatkozol, amelyet két diktatúra, a nácizmus és a kommunizmus is sújtott. Ez számomra a világon a legerősebb érv az elrettentés ellen és a rendszerváltás mellett. A nyugat megpróbálta elrettenteni Hitlert a harmincas években és kudarcot vallott. Az eredmény: hat millió zsidó áldozat és a történelem legborzalmasabb háborúja. A nyugat megpróbálta elrettenteni a Szovjetuniót és második világháború után… és sikerrel járt. De nagy árat fizetett ezért. Ha nem számítjuk azokat a milliókat, akik a kommunista támadó háborúkban (Korea, Vietnam, Afganisztán, stb.) vesztették életüket, még ott van az a tény is, hogy Kelet-Németország és Kelet-Európa népeit totalitárius elnyomás alatt tartották több, mint 40 éven át. Valóban ez az optimális megoldás számodra?

Beismerem: nem hiszem, hogy bármilyen választási lehetőségünk lett volna a Szovjetunió esetében. Olyan erős volt, hogy a megelőzést ki kellett zárni – kivéve, hogy nem katonai értelemben felhasználtuk minden hatalmunkat a szovjet birodalom belső aláaknázására (olyan mozgalmak, mint a Szolidaritás és olyan disszidensek, mint Andrej Szaharov támogatásával). A Szovjetunió megtámadása, amit LeMay tábornok javasolt, őrültség lett volna. De aligha őrültség megtámadni egy gonosz – és sokkal gyengébb – rezsimet, mint Szaddam Husszein Irakját. Ebben az esetben a szabadságot hoztuk el több, mint 20 millió embernek, meglehetősen alacsony áldozatok árán mindkét oldalon.

A háború nem mindig a legrosszabb lehetőség – együtt élni egy agresszív totalitárius diktatúrával gyakran rosszabb. Azt kívánom, bárcsak Franciaország és az Egyesült Királyság megelőző háborút indított volna Hitler Németországa ellen az 1930-as években, ahelyett hogy kivárták volna a támadást. Te nem így érzel?

Üdvözlettel,
...vissza az elejére...
Max


Kedves Max,

Tehát az európaiak sohasem vesznek részt háborúban a nemzetközi jog kikényszerítésére? Furcsa, az a benyomásom támadt, hogy az amerikai és brit erők mellett német különleges erők is felvonultak Afganisztánban, és hogy Franciaország volt az Egyesült Államok mellett a második legnagyobb résztvevő az afganisztáni légi hadjáratban.

Ami azt illeti, nem találom meggyőzőnek a kijelentésedet, miszerint a tömegpusztító fegyverek hiánya Irakban az ellenőrzési folyamat hiábavalóságát igazolja. Eddig Washington három magyarázattal állt elő, hogy miért nem sikerült tömegpusztító fegyverek nyomára akadni. Ezek: a) hogy Irak megsemmisítette a fegyvereket közvetlenül a háború előtt, b) hogy Irak külföldre vitte a fegyvereket, c) hogy a tömegpusztító fegyvereket elrabolták. Egyik magyarázat sem meggyőző, az utolsó pedig csaknem felér a kudarc beismerésével, ha a cél az volt, hogy megakadályozzák Irak tömegpusztító fegyvereinek terroristák kezébe kerülését. Ezen felül a magyarázatok sokfélesége nem fogja növelni az USA szavahihetőségét, amikor legközelebb Washington megpróbálja igazolni a megelőző csapást.

Az erő alkalmazását önvédelemre, népirtás megakadályozására, illetve egyértelmű és azonnali halálos fenyegetés elhárítására kell fenntartani

Van egy másik lehetőség is, miszerint Irak nem rendelkezett tömegpusztító fegyverekkel, sem pedig a jelentékeny mennyiségekben történő előállításukhoz szükséges eszközökkel. Irak biológiai fegyver-programjával kapcsolatos információk jó része, amelyet széles körben idéztek, az iraki disszidenstől, Kemal Husszeintől származik, aki 1995-ben menekült Jordániába. De Husszein egy másik kijelentése szerint, amely nem kapott nagy nyilvánosságot Irak 1991-ben felhagyott az ilyen fegyverek gyártásával és megsemmisítette őket, mielőtt az UNSCOM megkezdte munkáját. Sohasem voltunk biztosak ebben, de akár igaz is lehet.

Mit érhettek el volna a kiterjesztett és megerősített ellenőrzések? Az ellenőrök találtak néhány üres lövedéket, amelyeket vegyi anyagokhoz készítettek, és felügyelték az Al-Szamud rakéták megsemmisítését. Zavarta őket az együttműködés színvonala, de jelentésük szerint ez javult, ahogy az ellenőrzések folytatódtak. További kikérdezésekkel, gyors és kellő időben végzett ellenőrzésekkel és a legjobb nyugati hírszerzési adatokkal, idővel ráleltek volna a régi programok maradványaira, és a legnagyobb valószínűség szerint a nagyobb újraindítási kísérletek nyomaira — ha voltak ilyenek. Ezen felül az UNMOVIC-ot egy hosszabb távú folyamatos ellenőrzési rendszer válthatta volna fel, amelyet intelligens szankciók kísérhettek volna. Az ilyen eszközök és a katonai fenyegetés a feltételek be nem tartása esetére együtt valószínűleg visszatarthatta volna Irakot az előre látható jövőben.

Ami az érveidben engem aggaszt ,az az általam nemtörődömnek ítélt hozzáállás a háborúval szemben. A háború ártatlan életeket követel. Ez a természete, függetlenül attól, hogy mekkora erőfeszítéseket teszünk a polgári áldozatok minimálisra csökkentésére. A háború megkezdéséről szóló döntést nem lehet egyszerűen a győzelem bizonyosságára alapozni. Ehelyett sokkal inkább az elkerülhetetlenségének egyértelmű bizonyítékán kell alapulnia, azon a megalapozott várakozáson, hogy az áldozatok száma alacsonyabb lesz, mintha a háborút nem vívnák meg, és azon a valószínűségen, hogy a háború utáni helyzet nem lesz rosszabb, mint a háború előtti (1938-ban nagyon is ilyen volt helyzet!). Továbbra sem vagyok meggyőződve arról, hogy a háború elkerülhetetlen volt Irak esetében. Eközben a másik két kritérium megítélése továbbra is bizonytalan, habár teljes szívemből remélem, hogy segítséggel az iraki nép képes lesz újjáépíteni az országát. Viszont demokráciát nem könnyű kívülről létrehozni. A feltételek országról országra változnak, és a német és japán tapasztalatokat a második világháború után nem lehet szükségszerűen modellként alkalmazni máshol. Csak az idő hozhat megoldást.

Még egy utolsó megjegyzés. Mi itt nem megelőzésről (egy küszöbön álló támadás megakadályozásáról) beszélünk. Itt megelőzésről van szó, a kockázat megszüntetéséről, mielőtt az támadássá fokozódhatna. A megelőzésről a legutóbbi időkig a nemzetközi jogászok véleménye megegyezett, hogy az nyilvánvalóan törvénytelen.

Üdvözlettel,
...vissza az elejére...
Harald


Kedves Harald,

Azt hiszem az iraki tömegpusztító fegyverek esetében megmaradt a véleménykülönbségünk. Csak futólag jegyzem meg: nem csak az USA kormánya volt meggyőződve arról, hogy Szaddam tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik, hanem az összes többi kormány, beleértve az európai kormányzatokat is, akik hírszerzési tevékenységet folytattak Irakban. S ami azt illeti, erről voltak meggyőződve maguk az ENSZ ellenőrök is.

Kifogásolnom kell azt a kijelentésedet is, hogy egy “hosszú távú” ellenőrzési rendszer működött volna. Nehezen látom be, miért ne szakíthatta volna meg az együttműködést Szaddam az ellenőrökkel éppúgy, ahogy ezt 1998-ban tette. Franciaország és Németország vállalkozott volna Irak megtámadására, ha ez bekövetkezett volna? 1998-ban nem tették.

Ami azonban engem igazán zavar, az a nemtörődöm hozzáállásod a totalitárius rendszerekhez. Az írtad: “A háború ártatlan életeket követel.” Nos, a gonosz rendszerek szintúgy. Valójában a 20. század totalitárius rendszerei valószínűleg több áldozatot követeltek, mint a háborúk. Add össze Hitler, Sztálin, Mao, Pol Pot, és igen, Szaddam Husszein áldozatainak számát. Ez több mint 100 millió halott. Szaddam saját hozzájárulása viszonylag szerény volt – néhány százezer áldozat. De a háborúnak, amely megdöntötte őt csak néhány ezer polgári áldozata volt. Bizonyos, hogy a háború sok iraki életét mentette meg.

A háború nem mindig a legrosszabb opció - az agresszív tekintélyuralmi diktatúrákkal való együttélés gyakran rosszabb

Annak megítélése pedig egyáltalán nem bizonytalan, hogy Irak jobban boldogul Szaddam nélkül. Még ha Irak nem is lesz tökéletes demokrácia, máris megszűnt olyan országnak lenni, ahol nőket erőszakolnak meg, és gyermekeket kínoznak a politika eszközeként. Minden ésszerű erkölcsi számítás szerint a háború Irakban nagyon is indokolt volt.

Ami az utolsó megjegyzésedet illeti, nekem nincs nagy bizodalmam a nemzetközi jogászokban és véleményükben. Ha lenne, még mindig az 1928-as Kellogg-Briand paktum betartatására várnék (amely a törvényen kívül helyezte a háborút, mint a nemzeti politika eszközét). Én a bizalmamat az amerikai hatalomba helyezem, amely nagy veszedelemtől szabadította meg Európát és Ázsiát a XX. században, és most ugyanezt teszi a Közel-Keleten. Nem a “nemzetközi jog” nyerte meg a második világháborút vagy a hidegháborút, hanem Amerika és szövetségesei.

Üdvözlettel,
...vissza az elejére...
Max


Kedves Max,

Előfordulhatnak olyan helyzetek, amikor fegyvert kell fognunk, hogy védekezzünk a tömegpusztító fegyverek fenyegetése ellen – ha például Szaddam esetében a Biztonsági Tanács megállapította volna a 1441.sz. ENSZ BT határozat súlyos megsértését – vagy hogy megakadályozzunk kegyetlen diktátorokat népirtás elkövetésében. A részemről szó sincs szó nemtörődömségről az ilyen ügyekben. De a hatalmas országok nem rendelkezhetnek az ilyen nagyszabású döntések meghozatala terén. Ehhez működő jogi eljárások állnak a nemzetközi közösség rendelkezésére. És valóban, ezeknek az eljárásoknak az alkalmazásával az ENSZ új elveket dolgozott ki a humanitárius beavatkozásra az 1990-es években, és 1998-ban megfogalmazta azt a szabályt, hogy a befogadó országok felelősek a nemzetek közötti terrorizmusért a területükön. Ily módon 2001-ben az ENSZ Biztonsági Tanácsa az önvédelem jogával ruházta fel a terroristák által támadott államokat azokkal az államokkal szemben, amelyek befogadták ezeket. Később az 1441.sz. ENSZ BT-határozatban a Biztonsági Tanács ígéretes módszert kínált a tömegpusztító fegyverek fenyegetésének rendezésére, amelynek továbbfejődésére nem adtak időt.

Te az amerikai erőbe helyezed bizalmadat, mert azt hiszed – akárcsak a kormányod -, hogy Amerikának (mindig?) igaza van. Az Egyesült Államokon kívül azonban egyre erősebb az a benyomás, hogy Washingtonban a tévedhetetlenség érzése alakult ki és hogy neki nem kell figyelembe vennie mások nézeteit – kivéve, ha azok az USA politikáját szajkózzák. Ezen kívül nem mindenki hiszi, hogy Washington a bölcsesség forrása. Az USA vezette béketeremtés Irakban például arról árulkodik, hogy igencsak képes hibát-hibára halmozni. Emiatt attól tartok, a megítélés igenis bizonytalan.

A háború megindításáról szóló döntést nem lehet egyszerűen a győzelem bizonyosságára alapozni.

A világ egyre kisebb hely lesz. Emiatt a Washington által hozott döntések következményei mindannyiukra hatással vannak és igencsak bosszantó, ha azokat a nemzetközi jogi eljárások mellőzésével hozzák. Az olyan döntések, amelyek kihatással vannak az emberekre, de amelyekbe nincsen beleszólásuk neheztelést, ellenállást és végső soron erőszakot szülnek.

A XVIII. században III. György angol király úgy döntött, hogy meg kell adóztatnia alattvalóit egy másik kontinensen. Úgy gondolta, kellő alapja van ennek a politikának, mivel ugyanezen emberek védelmezése a “vadak” ellen pénzbe került. Ezek az emberek azonban felháborodtak, mert sohasem beszélték meg velük ezt a döntést, viszont a következményei súlyosan érintették őket. Az amerikaiak mindenkinél jobban tudják, milyen következményekkel járt haragjuk.

Üdvözlettel,
...vissza az elejére...
Harald

A Külkapcsolatok Tanácsáról bővebb információ a www.cfr.org, a frankfurti Békekutató Intézetről pedig a www.hsfk.de címen olvasható