Meghatározó nap: A 2001. szeptember 11-én végrehajtott terrortámadások jelentős hatással voltak a NATO stratégiai megfontolásaira. (© Reuters)

Christopher Bennett azt elemzi, hogy miként pontosította a Szövetség hozzájárulását a terrorizmus elleni háborúhoz és összehasonlítja a NATO reformjáról jelenleg zajló vitát az egy évtizeddel korábbival.

Olyan mértékű és annyira barbár atrocitás következett be, amely az egész világot megdöbbentette, és a NATO szemszögéből alapvető változásokat hozott a Szövetség működési módjában és az általa megoldandó feladat természetében. Jelen atrocitás az 1995 júliusában elkövetett szrebrenyicai mészárlás volt.

A NATO kiterjesztett bosznia-hercegovinai szerepvállalásának alapjait az azt megelőző években elkészült belső szövetségi dokumentumok, valamint az Egyesült Nemzetekkel és az EBEÉ-vel kötött megállapodások fektették le. A szrebrenyicai mészárlás előtt azonban a Szövetségesek vonakodtak megtenni a logika által diktált következő lépést, vagyis egy olyan beavatkozás eszközlését, amely véget vethetett volna a háborúnak.

Szrebrenyica után, ahol valószínűleg mintegy 8000 boszniai muzulmán férfit és fiút végeztek ki a boszniai szerb erők, megkeményedett a nemzetközi álláspont a boszniai szerbekkel szemben. A mészárlás után nem telt el két hónap, és a NATO végrehajtotta első légi műveletét, amely elvezetett a több mint három és fél éve dúló harcok végét jelentő megállapodás aláírásához. Ugyanezen év decemberében a NATO már békefenntartó küldetést teljesített Bosznia-Hercegovinában, és gondoskodott a békefolyamat megszilárdulásához szükséges biztonságról.

A 2001. szeptember 11-i terrortámadások még a szrebrenyicai vérengzésnél is nagyobb hatást gyakoroltak a Szövetség stratégiai gondolkodására. Egy nappal azután, hogy a gépeltérítők nekivezették az utasszállító gépeket a Világkereskedelmi Központnak New Yorkban, illetve a Pentagon épületének Washingtonban, a Szövetségesek a Szövetség történetében először reagáltak a Washingtoni Szerződés 5. cikkelyének alapján. S mivel egyetértettek abban, hogy egy nem állami elkövető által végrehajtott terrorcselekménynek maga után kell vonnia a NATO kollektív védelmi kötelezettségének teljesítését, a Szövetség ezáltal gyakorlatilag elkötelezte magát a terrorizmus elleni harc, mint tartós NATO-feladat mellett.

Átfogó megközelítés

Azóta a NATO politikai és katonai hatóságai lerakták a terrorizmus átfogó szövetségi megközelítésének építőköveit, ami hasonló, hosszú távú kihatásokkal járhat a NATO működésének módjára. Politikai tekintetben az Észak-atlanti Tanács arról döntött, hogy a NATO-nak készen kell állnia a külföldről irányított terrorcselekmények elkövetőinek elrettentésére, az ilyen cselekmények kivédésére és meggátolására, és az ellenük való védekezésre, ahogy és ahol ez szükséges. A Szövetségnek készen kell állnia arra, hogy segítse a nemzeti hatóságokat a támadások utóhatásának felszámolásában. Eseti alapon pedig fontolóra kell vennie azt is, hogy eszközeit és képességeit rendelkezésre bocsátva hadműveleteket támogasson, beleértve az Európai Unió vagy más nemzetközi szervezetek, illetve a Szövetségesek részvételével alakult koalíciók által, vagy ezekkel együttműködésben a terrorizmus ellen folytatott hadműveleteket. Katonai oldalon a NATO már rendelkezik a terrorizmus elleni védelmet szolgáló koncepcióval, amelynek gyakorlati megvalósítása érdekében a Szövetség katonai hatóságai jelenleg is egy műveleti koncepció kidolgozásán fáradoznak.

Az ilyen intézkedések egyértelműen a Szövetség legfontosabb, hosszú távú érdekeit szolgálják, mivel a Szövetség létjogosultságát egyre inkább a terrorizmus elleni háborúhoz való hozzájárulása alapján ítélik meg. Valóban, amennyiben a Szövetség nem tudna vagy akarna hozzájárulni a terrorizmus és a tömegpusztító fegyverek kihívásának megválaszolásához, úgy az a veszély fenyegetné, hogy lekerül az USA biztonságpolitikai napirendjéről, és így megszűnne, mint működőképes szervezet.

Őszintén szólva, amit a Szövetség szeptember 11-e előtt tett a volt Jugoszlávia tönkrement országainak újjáépítése, partneri kapcsolat kialakítása Oroszországgal, a hajdani keleti ellenségekkel, és a szélesebb értelemben vett mediterrán régió országaival, valamint az európai stabilitási zóna kiterjesztése a Szövetség újabb országokkal történő bővítése révén rendkívüli fontossággal bír az euró-atlanti biztonság számára, és ugyanilyen fontos marad napjainkban is.

Ami azt illeti, a Szövetség már szeptember 11-e előtt kezdett szembesülni a terrorizmus kihívásával. A NATO-vezetők által az 1999-es washingtoni csúcstalálkozón elfogadott Stratégiai Koncepció a következő utalást tartalmazza: “A Szövetség biztonságpolitikájának tekintettel kell lennie a globális összefüggésekre is. A Szövetség biztonságpolitikai érdekeit befolyásolhatják más, tágabb körben értelmezhető kockázatok - beleértve a terrorcselekményeket, szabotázsakciókat és a szervezett bűnözést is -, valamint a létfontosságú erőforrások áramlásának megszakadása…”

Mindazonáltal a fenti felismerés ellenére a Szövetség viszonylag csekély kollektív figyelmet fordított a terrorizmusra. Ez nagyrészt annak volt betudható, hogy nem jött létre konszenzus a NATO szerepéről azon kérdések tekintetében, amelyeket a legtöbb Szövetséges belső biztonsági problémának ítélt. Ennek eredményeként nem vagy csak elvétve folytattak eszmecserét a terrorizmus természetéről, erőforrásairól, vagy a Szövetség koncepcióit, politikáit, struktúráit vagy képességeit érintő kihatásairól.

Szeptember 11. hatására azonban az alapvetően belföldi, bűnüldözési problémának tekintett terrorizmus nemzetközi biztonságpolitikai kérdéssé vált, amely ha kielégítő megoldást akarnak rá találni széles körű politikai, gazdasági és bűnüldözési intézkedéseket, valamint katonai lépéseket igényel.

A NATO reakciójának első lépéseként életbe léptették az 5. cikkely rendelkezéseit. Azonban miután meghozták ezt a példátlan intézkedést, a Szövetségesek kezdeti hozzájárulása az USA által Afganisztánban az Al-Kaida és a tálibok ellen folytatott hadjárathoz eléggé visszafogott volt [a kezdeti NATO-támogatás részleteit lásd a Segítségnyújtás Amerikának című cikkben, amely a NATO Tükör 2001. téli számában jelent meg]. A közbeeső időszakban azonban a Szövetségesek egyre jelentősebb szerepet vállaltak. Valóban: 14 NATO-ország telepített haderőt Afganisztánba.

Tavaly májusban rejkjaviki találkozójukon a NATO külügyminiszterei egyetértettek abban, hogy “feladatai maradéktalan ellátásához a NATO-nak képesnek kell lennie olyan haderő felállítására, amely gyorsan eljuthat bárhova, ahol szükség van rá, amely képes nagy távolságban és hosszú időn át tevékenykedni, és teljesíteni a kitűzött célokat.” Azóta a NATO támogatni kezdte azokat az országokat jelenleg Németországot és Hollandiát - amelyek a Nemzetközi Biztonsági Segítségnyújtó Erőket vezetik Afganisztánban. A prágai csúcstalálkozón pedig a NATO vezetői egy terjedelmes intézkedés és kezdeményezés csomagot hagytak jóvá, amely csaknem teljes egészében úgy tekinthető, hogy a terrorizmust elleni küzdelmet célozza.

Reform napirend

A NATO új képességekkel kapcsolatos kezdeményezését a Prágai Képesség Kötelezettségvállalást (PCC) egyebek mellett úgy dolgozták ki, hogy javítsa a Szövetség terrorizmussal kapcsolatos képességeit, és hogy általánosságban gondoskodjon arról, az európai hadseregek felszerelése alkalmas legyen a gyorsabban, nagyobb távolságokon történő bevetésre, valamint hogy a katonai erő alkalmazása hatékonyabb legyen és ezek az erők képesek legyenek fenntartani magukat harc közben. A kezdeményezés az alábbi nyolc területet fogja át: vegyi, biológiai, sugár- és nukleáris védelem, hírszerzés, felderítés és célmegjelölés, levegő-föld felderítés, vezetés, irányítás és kommunikáció, harci hatékonyság, beleértve a precíziós irányított lövedékeket és az ellenséges légvédelem leküzdését is, stratégiai légi és tengeri szállítás, légi utántöltés, és telepíthető harci támogatás, és harci kiszolgáló-támogató egységek.

Megvalósítása után a PCC-nek az európai nagy szállító repülőgépek számát - 4-ről 16-ra, vagy lehetőség szerint még többre növelve - legalább meg kell négyszereznie. A PCC ezen kívül a NATO európai tagjai körében jelentősen fokozni fogja a légi utántöltési kapacitást oly módon, hogy több más kezdeményezés mellett egy 10-15 utántöltő repülőgépből álló flottát hoz létre. 2007-re a tervezet 40 százalékkal fogja növelni a NATO nem USA-ban gyártott légi indítású precíziós irányított lőszereinek számát.

Egy másik prágai kezdeményezés a NATO Reagáló Erő, amelynek először 2004 októberében kell bevethetőnek lennie, és amelyet úgy alakítanak ki, hogy a Szövetség általa új képességet nyerjen a vészhelyzetekre való gyors reagálásra: hogy eljusson oda, ahova szükséges, és kemény csapást mérjen az ellenségre. A NATO katonai parancsnoki struktúrája átalakuláson megy keresztül, s ennek részeként egy stratégiai parancsnokság felállítására is sor kerül az Egyesült Államokban, amelynek feladata a Szövetség katonai képességeinek folyamatos átalakítása lesz.

A prágai csomag egy Polgári Veszélyhelyzeti Tervezési Akciótervet is tartalmazott, hogy segítse a nemzeti hatóságokat polgári felkészültségük javításában, ezen kívül javította a felderítési adatok megosztására és kiértékelésére vonatkozó rendelkezéseket, fejlesztette a válságkezelési rendelkezéseket, beleértve egy új légvédelmi koncepció kidolgozását is „haramia” repülőgépek ellen, hogy a szeptember 11-i támadás megismétlődésének kezelésére szolgáló eljárások rendelkezésre álljanak, ésszerűsítette az AWACS repülőgépek szükség szerinti telepítésére vonatkozó rendelkezéseket, és fokozta az együttműködést a Partnerekkel a Terrorizmus elleni Partnerségi Akcióterven keresztül. [lásd Osman Yavuzalp Együttműködés a partnerekkel a terrorizmus elleni harcban című cikkét a NATO Tükör jelen számában].

A fentieken túl a Szövetség vezetői jóváhagytak öt nukleáris, biológiai és vegyi fegyverek elleni védelmi kezdeményezést, amelyek javítani fogják a Szövetség tömegpusztító fegyverekkel szembeni védelmi képességeit. Ezek közé tartozik egy Telepíthető NBV Analitikai Laboratórium prototípusa, egy Gyorsreagálású NBV-különítmény, egy virtuális NBV Fegyverek Elleni Védelmi Kompetencia Központ, egy NATO Biológiai és Vegyvédelmi felhalmozási tartalék, és egy Megbetegedés Figyelő Rendszer. A NATO a kibernetikai támadások elleni védelmi képességeit is erősíti, és kezdeményezte egy rakétavédelmi megvalósíthatósági tanulmány elkészítését, hogy megvizsgálhassa a Szövetség területének, haderőinek és lakosságának védelmét szolgáló lehetőségeket a rakéta fenyegetések teljes skálája ellen.

A NATO terrorizmus elleni új védelmi koncepciója négy kategóriát állít fel a NATO által végrehajtott lehetséges katonai tevékenységekre vonatkozóan. Ezek közé tartozik a terrorelhárító tevékenység, a következmények kezelése, a terrorelhárító tevékenység, és a katonai együttműködés. Ebben az összefüggésben a terrorelhárító tevékenység a sebezhetőséget csökkentő védelmi intézkedéseket jelent, beleértve a katonai erőkkel végrehajtott korlátozott reagálást és a visszatartó jellegű akciókat, valamint olyan tevékenységeket, mint a fenyegetésekkel kapcsolatos figyelmeztetések, az integrált légvédelmi rendszer hatékonyságának fenntartása és rakétavédelem biztosítása. A következmények kezelése támadás utáni helyreállítást jelent és olyan elemeket foglal magában, mint a közreműködő tervezés és a haderő-generálás, azonnali segítségnyújtási képességek biztosítása, koordinációs központok biztosítása, valamint képzési képességek létrehozása. A terrorellenes tevékenység támadó jellegű intézkedések alkalmazását jelenti, beleértve az elhárító tevékenységeket akár a NATO vezetésével, akár úgy, hogy a NATO más, Szövetségeseket is magában foglaló szervezeteket vagy koalíciókat támogat. A katonai együttműködés kiterjed többek között az Oroszországgal, Ukrajnával, a Partnerekkel, a Mediterrán Párbeszéd országaival és egyéb országokkal, illetve szervezetekkel folytatott együttműködésre, beleértve az Európai Uniót, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetet és az Egyesült Nemzeteket.

Még a NATO tudományos programja is, amely hagyományosan a különböző országok tudósai közötti együttműködés ösztönzésére összpontosított, oly módon került átszervezésre, hogy immár a terrorizmus elleni védekezéssel kapcsolatos erőfeszítésekkel foglalkozik, különösen az Euró-atlanti Partnerségi Tanács és a NATO-Oroszország Tanács összefüggésein belül.

Megvalósítás

Ennek a lenyűgöző intézkedés- és kezdeményezés-csomagnak a végrehajtása még problémásnak bizonyulhat. Még ha az országok teljesítik is kötelezettségvállalásaikat, magának a NATO-nak is meg kell változtatnia működési módját, hogy tükrözze egy új stratégiai környezet követelményeit. Habár a Szövetség hamarosan 26 tagot számlál majd, a szervezet munkamódszerei nagyrészt változatlanok maradtak a tizenkét tagból álló Szövetséghez kidolgozottakhoz képest.

A prágai csúcstalálkozó ezen a téren is jól indított, mivel a NATO-vezetők beleegyeztek a bizottságok számának jelenleg több mint 450 létezik- 30 százalékos csökkentésébe. A jövőben több döntés kerül át az alárendelt bizottságok szintjére, ami által az Észak-atlanti Tanács nagyobb mozgásteret kap a stratégiai kérdések megvitatására. A miniszteri találkozók eljárásait is ésszerűsítették, feláldozva a formalitást annak érdekében, hogy több idő jusson a lényegibb eszmecserékre. Idővel ezek a változásoknak egy másféle munkakultúrát kell létrehozniuk a Szövetségen belül.

A NATO szeptember 11. óta hosszú utat tett meg, hogy hatékonyan járulhasson hozzá a terror elleni háborúhoz. Mindazonáltal sok, ehhez a háborúhoz kapcsolódó kérdés ellentmondásos maradt és a konkrét cselekvésekkel kapcsolatos konszenzus kialakítása problémásnak bizonyulhat. A NATO-nak a terrorellenes háborúban betöltött szerepével kapcsolatos jelenlegi helyzet valóban sok tekintetben hasonlóságot mutat az 1994-ben vagy az 1995. év első felében a volt Jugoszláviában felvállalt „területen kívüli” küldetések körül kialakult helyzethez. Ha már erről beszélünk, a Szövetségen belüli szakadék valószínűleg nagyobb volt 1990-ben a bosznia-hercegovinai politika miatt, mint napjainkban, habár jelenleg a nézetkülönbség egyértelműen más természetű, mivel ez alkalommal az Egyesült Államoknak saját nemzeti érdeke forog kockán.

A NATO 1990-ben találta meg a megoldást a problémára. Míg a NATO-nak három és fél évre volt szüksége, hogy beavatkozzon Bosznia-Hercegovinában, a Szövetség a koszovói harcok leállítása érdekében egy év elteltével akcióba lépett, és a NATO megelőző célzattal telepítette erőit a volt Jugoszláv Macedón Tagköztársaságban*, hogy meggátolja a konfliktus elmérgesedését. Ily módon a Szövetség tanúbizonyságát adta annak, hogy habár némi időre van szükség az új biztonsági paradigmához való alkalmazkodáshoz, miután alkalmazkodott hozzá, a NATO gyorsan megtanulja a leckét és kiállja a próbát.

A szrebrenyicai vérengzésre volt szükség ahhoz, hogy a Szövetségesek meggyőződjenek a korai beavatkozás előnyeiről. Napjaink kihívása ezért az, hogy egyetértés alakuljon ki a terrorizmus és a tömegpusztító fegyverek terjedése által előidézett fenyegetés megválaszolásának legjobb stratégiáját illetően.

Christopher Bennett a "NATO Tükör" szerkesztője.