Ugrás a NATO honlapjára
Ugrás a NATO Tükör honlapjára
      Legfrissebb szám: Nyár 2002 Korábbi számok  |  Nyelv
Ugrás a NATO honlapjára
 Tartalom
 Előszó
 Összefoglalók
 Vita
 Megemlékezés
 Kiadványok
 Interjú
 Témáink
 Elemzés
 Katonai
 kérdések
 Statisztikák
 Szerzők
 Linkek
 Következő szám
Ugrás a NATO Tükör honlapjára Kapcsolatfelvételi szerkesztő/Előfizetés Nyomtatóbarát változat


Küldje el ezt a cikket egy barátjának.















































Kiadványok
Bűn és bűnhődés
 

Szlobodan Milosevics volt jugoszláv elnök hágai perének háttereként Christopher Bennett két könyvet ajánl, amelyek a háborús bűnök bíróságainak hatékonyságát vizsgálják.

Majdnem pontosan tíz évvel ezelőtt lesoványodott, szögesdrót mögött megbújó, fegyveres őrökkel körülvett bosznia-hercegovinai férfiak televíziós képei a holokauszt emlékét idézték fel, és világszerte felháborodást váltottak ki. Válaszul az emberi jogi aktivisták követelték, hogy tegyenek valamit, az ENSZ Biztonsági Tanácsa pedig felállított egy “szakértői bizottságot” 1992 októberében, hogy bizonyítékokat gyűjtsenek a volt Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűnökről. Már akkor is egy férfi emelkedett ki, aki felelős volt a mészárlásért és a Jugoszlávia felbomlásának háborúit jellemző atrocitásokért: Szlobodan Milosevics.

Az akkori szerb elnököt a nyugati média a bosznia-hercegovinai háború kitörése után nem sokkal elnevezte “a Balkán mészárosának”, , Lawrence Eagleburger akkori amerikai külügyminiszter pedig 1992 decemberében már háborús bűnösnek nevezte őt. Mindazonáltal Milosevics a következő nyolc évben is hatalmon maradt és tovább szította a konfliktus lángjait 2000. októberi eltávolításáig, amelyekre azok után a választások után került sor, amelyeet megpróbált elcsalni. A gyilkolás nem is állt meg addig, amíg a NATO be nem avatkozott Boszniában, egy kéthetes kampánnyal, 1995 augusztusában és szeptemberében. Ezalatt 1993 februárjában az ENSZ Biztonsági Tanácsa jóváhagyott egy határozatot arról, hogy Hágában állítsanak fel egy “nemzetközi bíróságot a nemzetközi humanitárius jogoknak a volt Jugoszlávia területén 1991 óta elkövetett súlyos megsértéséért felelős személyek felelősségre vonására”. A bíróságot ma a Volt Jugoszláviával foglalkozó Nemzetközi Büntetőbíróságnak (ICTY) nevezik.

A kezdeti évek hiányos erőforrásai és gyenge támogatása, illetve a volt Jugoszlávia számos utódállamának ellenségessége ellenére az ICTY nagyhatalmú intézménnyé vált, több mint 1200 alkalmazottal és több mint 100 millió dolláros éves költségvetéssel. Az utolsó „fogást”, Milosevicset magát 2001. június 28-án szállították Hágába. Idén február óta folyik a per ellene emberiség elleni bűnök, a genfi konvenciók súlyos megsértése, a háború törvényeinek és szokásainak megsértése és népirtás vádjával. Védelmét saját maga látja el egy olyan bíróság előtt, aminek a joghatóságát nem ismeri el.

A Milosevics-per nyilvánvalóan nagy cirkusszal jár. A látogatók galériája általában tele van és a perről tudósító újságírók hozzászoktak ahhoz, hogy el vannak látva szórakoztató sztorikkal. Ez a per a jog szempontjából is precedens jellegű. Nemzetközi bíróság soha nem vádolt még meg, tartóztatott le és indított pert egy hatalmon lévő államfő ellen. Ez már precedenst állított a Nemzetközi Büntető Bíróság jövőbeni tevékenységéhez. De vajon milyen mértékben járulnak hozzá az ICTY háborús bűnök elleni perei a jugoszláv széthullás sok élő és holt áldozatának megbékéléséhez? Mennyire segítik, és mennyire akadályozzák a volt Jugoszlávia területén folyó békefolyamatokat? És mennyire, ha egyáltalán, járulnak hozzá a rivális közösségek közötti megbékéléshez és a bizalom helyreállításához?

Két nemrégiben megjelent könyv - Elizabeth Neuffer könyve, a The Key to My Neighbour’s House: SEEKING JUSTICE IN BOSNIA AND RWANDA(Kulcs a szomszédom házához: AZ IGAZSÁGTÉTEL KERESÉSE BOSZNIÁBAN ÉS RUANDÁBAN), (Picador USA, New York, 2001) és Gary Bass könyve, a Stay the Hand of Vengeance: THE POLITICS OF WAR CRIMES TRIBUNALS (A bosszúállás támogatása: A HÁBORÚS BŰNÖK BÍRÓSÁGAINAK POLITIKÁJA), (Princeton University Press, Princeton, 2000) választ próbál adni ezekre a kérdésekre és ezek valószínűleg csak az elsők azon nagyszámú könyv közül, amely ebben a témában meg fog jelenni. Az első egy újságíró elbeszélése boszniai és ruandai egyszerű emberek tapasztalatairól, akik igazságtételt keresnek a konfliktusok végén és hajlandóak tanúskodni a nemzetközi bíróságon az ellenük elkövetett bűnökről. A második tudományos vizsgálat a háborús bűnök bíróságairól, kezdve Szent Ilonától (a napóleoni háborúk után), folytatva az első világháború utáni lipcsei és isztambuli bírósággal, a második világháború utáni nürnbergi bírósággal, és befejezve a mai hágai bírósággal.

Neuffer, a Boston Globe díjnyertes riportere több mint fél évtizedig tudósított a boszniai és ruandai konfliktusokról. Boszniában fáradtságos munkával összeillesztette három boszniai történetét, Haszan Nuhanovicsét, egy srebrenicai, kelet-boszniai ENSZ-tolmácsét, akinek pozíciója segített túlélni a mészárlást, amelyben megölték a szüleit, és eltűnt a testvére. Ruandában leírta Anonciata Kavaruganda, egy hutu történetét, akinek a férjét, Josephet, az ország legfelső bíróságának vezetőjét hutu katonák elrángatták az otthonukból Kigaliból, Ruandai fővárosából, és megölték az ENSZ békefenntartók szeme láttára. Elmesélte JJ, egy tutszi történetét, akit többször is megerőszakolt több hutu fegyveres, és akinek a tanúságtétele segített az első népirtási vádemelésben egy nemzetközi bíróságon lefolytatott per után, ahol a nemi erőszakot először határozták meg népirtásként.

Minden olyan történet, mint a megszámlálhatatlan többi Boszniában és Ruandában erős, szívfacsaró elbeszélése az ember ember iránti kegyetlenségének. Ez a mészárlás még most is, több mint hét évvel az 1995-ös szrebrenicai események után, ahol 8000 muszlim férfit és fiút végeztek ki, képes sokkolni az embereket. A tömeggyilkosság horrorja, amit a tömegsírok exhumálása szemtanúinak leírása alapján rekonstruáltak, a Neuffer által megkeresett és meginterjúvolt felelősök közömbössége és csalása, és a Nuhanovics által tapasztalt nemzetközi becsapás érzése felkavaró olvasmányt jelentenek. Nehéz nem sírni, amikor a kétségbeesett Nuhanovics búcsút mond anyjának, apjának és testvérének attól rettegve, hogy soha többé nem látja majd őket.

Míg az ENSZ egészében nem kelt jó benyomást Neuffer könyvében, egyes ENSZ-tisztviselők tetteit nagy elismeréssel említi. Köztük van Gabrielle Kirk McDonald, a bíró, aki az első tárgyalást vezette. McDonaldnak fontos volt, hogy vajon a munkája és a bíróság munkája képes-e valamit megváltoztatni ott, ahol szükség van rá, vagyis Boszniában és a volt Jugoszlávia többi részén. Leginkább McDonald erőfeszítéseinek köszönhető, hogy 1999-ben az ICTY elindított egy programot, hogy elmagyarázza a munkáját a volt Jugoszlávia népének. Sok boszniai és ruandai, aki szerepel Neuffer könyvében vegyes érzelmekkel viseltetett a nemzetközi igazságszolgáltatásról, különösen annak sebességéről. Kavaruganda megtette azt a precedens nélküli lépést, hogy beperelte az ENSZ-t, amiért az nem védte meg a férjét, és más szemtanúk most már túl szeretnének lépni a háborús bűnök bíróságain egy igazság bizottsághoz.

A legfrusztrálóbb McDonald számára a nagynevű vádlottak per előli elmenekülése volt, és különösen az, hogy nem sikerült elfogni a volt boszniai szerb vezetőket, Radovan Karadzsicsot és Ratko Mladicsot, akik jelenleg is szabadlábon vannak. Elhagyta az ICTY-t 1999 novemberében, amikor sem ők, sem Szlobodan Milosevics, akit hat hónappal előtte fogtak vád alá, nem voltak őrizetben, és azt mondta a The Washington Post-nak: “Az ő szabadságuk megcsúfolja azt az ígéretet, hogy a jövőbeni zsarnokokat megvádolják, letartóztatják, és felelősségre vonják az állítólagos bűncselekményeik és az emberi jogok megsértése miatt.”

Bár Neuffer könyvét Milosevics Hágába szállítása után fejezte be, a kutatómunka és írás nagy része e híres esemény előtt zajlott. Ebből kifolyólag azt a frusztrációt tükrözi, amivel az ICTY működésének korai éveiben találkozott. Bass könyvének, a Stay the Hand of Vengeance-nek első keménykötéses kiadása Milosevis Hágába szállítása előtt készült el, ezért nem is említi azt. A puhakötéses kiadásban már van egy utószó, ami megvizsgálja Milosevics vád alá helyezésének körülményeit, letartóztatásának természetét, Hágába szállítását és ennek jelentőségét.

A Stay the Hand of Vengeance óriási kutatómunka eredményeként ismerteti annak az elvnek a történetét, hogy a háborús bűnösöket bíróság elé kell állítani, és annak módját, ahogyan a liberális államok kezelték ezt az ügyet háborúk után az elmúlt kétszáz évben. A könyv kritikus szemmel tekint a háborús bűnök bíróságainak hibáira és nem hagy illúziókat az olvasóban annak a feladatnak a nagyságáról, ami az ICTY előtt áll.

Ironikus módon Milosevics haszonélvezője a liberális államok legalizmusának. Ez azért van, mert a legalizmus alkalmat ad neki az ICTY hatáskörének kétségbe vonására és arra kötelezi a vádlóit, hogy a lehető legmagasabb színvonalon dolgozzanak, aprólékos munkával gyűjtsék a bizonyítékokat és építsék fel a vádat ellene. Sőt, az a tény, hogy őt és más magas rangú háborús bűnökkel vádolt személyeket nem fogtak el előbb, vagy ma is szabadlábon vannak, világos kapcsolatban áll a veszéllyel, amivel a letartóztatásuk járna. Mivel Milosevics bűneit albánok, horvátok és muszlimok ellen követte el, nem nyugatiak ellen, a nyugati országok érthetően nem akarták saját katonáik életét kockáztatni Milosevics bíróság elé vitelével. Ennek ellenére az ICTY felállításához a nyugati közvélemény felháborodása vezetett afölött, ami Boszniában, Horvátországban és Koszovóban történt az 1990-es években, és ez a felháborodás tartja fenn a támogatást az ott folyó perekhez. Továbbá nem kormányzati aktivista szervezetek tartják fenn a nyomást a nyugati kormányokon, hogy biztosítsák az ICTY megfelelő finanszírozását, és hogy több háborús bűnökkel vádolt személy kerüljön az igazságszolgáltatás elé.

A Milosevics-per nyilvánvalóan mérföldkő, de, ahogy Bass rámutat, az előtt is voltak hasonló mérföldkövek. A siker és bukás közötti határ a háborús bűnös perekben történelmileg hajszálvékony volt. Kijózanító olvasni, milyen közel voltak a nürnbergi perek, amiket a háborús bűnök bíróságainak éltetői a törvény bosszú feletti győzelmeként ünnepelnek, ahhoz, hogy ne is legyenek. Míg Moszkva nagyszámú nácit akart kivégezni a győzelem után, London a tengelyhatalmak legfelső vezetőit szerette volna kivégezni, amíg Washington nem kényszerítette rájuk az akaratát. És még Washingtonban is megosztott volt a vélemény. Ifj. Henry Morgenthau pénzügyminiszter kemény megtorlást akart 2500 kivégzést, jóvátételt, lakosságcseréket és Németország elfalvasítását , míg Henry Stimson védelmi miniszter háborús bűnös pereket sürgetett, az Egyesült Államok törvényes eljárás iránti tisztelete miatt.

Bár Stimson megnyerte a belső vitát, a legtöbb amerikai Németország elfalvasítását ellenezte, nem azt a módot, ahogy a nácikkal akartak bánni. Stimson sem a holokauszttal, hanem a háborús agresszióval vádolta a náci Németországot. Míg ma a nürnbergi perekre leginkább azért emlékeznek, mert emberiség elleni bűnöket büntettek és ma ez a legjelentősebb örökségük -, ez az ügy akkoriban másodlagos jelentőségű volt.

Hasonló módon az ICTY nehéz születése és korai évei is hosszú távon a hasznára lehetnek. A Milosevics-per hátán a háborús bűnök bíróságának ügyészei többek között szeretnék elérni, hogy az ICTY segítsen megelőzni a jövőbeni háborús bűnöket, rehabilitálni Szerbiát, eltávolítani a kollektív bűnösség bélyegét a felelősség individualizálásával, és megalkotni a történtek valódi leírását. Bass nem veszíti el a fejét a lelkesedéstől, és csak azért támogatja a háborús büntetőbíróságokat, mert ez a “legkevésbé rossz” választás. A könyvét mélyen meghatóan “Bosznia-Hercegovina népeinek” ajánlja. “Túl későn.”

In a similar vein, the ICTY's troubled birth and difficult early years may be to its long-term advantage. Indeed, on the back of the Milosevic trial, war crimes tribunal advocates are already claiming, among other things, that the ICTY will help deter future war crimes, rehabilitate Serbia, remove the stain of collective guilt by individualising responsibility and establish a true record of events. Bass refuses to get carried away and advocates war crimes tribunals only because they are the "least-bad option". Poignantly, he dedicates his book to the "people of Bosnia and Herzegovina. Too late."

Christopher Bennett a NATO Tükör szerkesztője és szerzője a “Yugoslavia’s Bloody Collapse: causes, course and consequences” (Jugoszlávia véres összeomlása: okok, kibontakozás, következmények) című könyvnek (New York University Press, New York, 1995).

...vissza az elejére...